Reformációra szoruló református egyház

A magyar református egyház ma nem egyszerűen kihívásokkal küzd, hanem hitelességi válságba jutott. A rendszerváltozás óta elmaradt önvizsgálat, az államhatalomhoz való túlzott közelség és a belső torzulások oda vezettek, hogy sokak szemében elveszítette erkölcsi tekintélyét. Zalatnay István református lelkész-teológus vitaindító írása a kegyelmi ügy utóhatásairól.

I.

Ha április 12-e után kormányváltás lesz, mások mellett a református egyháznak is lelkiismeret-vizsgálatot kell tartania. Elsőként azért, mert belső indíttatásból ez eddig nem történt meg, hanem esetleg majd bekövetkezik – de csak a politikai változás miatt. 1990-ben az sem volt elég hozzá. Pedig kellett volna őszinte bűnbánattartás, mert az egyház belesimult a korábbi rendszerbe, megkurtította küldetését, a néhány magányos farkast pedig, aki más úton járt, sokszor nem védte, hanem külön is megnyomorította.

A rendszerváltozáskor fájdalmas, de megtisztító szembenézés helyett álmodozás kezdődött, hogy visszatérnek a régi szép idők: vagyonnal, tekintéllyel, befolyással. Az egyház a hitelessége helyett az intézményeit akarta visszaszerezni. Ezért egyre jobban kezdett hasonlítani a meszelt sírokra: a láthatókban való gyarapodás nem járt együtt belső megújulással, hanem konzerválta a korábbi torz belső viszonyokat. Sőt, az államtól jövő támogatások mechanizmusa, felosztása csak még kiszolgáltatottabbá tette a gyülekezeteket az egyházvezetéssel szemben. Amikortól pedig az egyház teljes lojalitást vállalt egy párt iránt, a társadalom szemében elkezdett egyház helyett politikai szervezetté válni. Sokan ezért szerették, sokan – ma már a többség – éppen ellenkezőleg.

Hiába kapott esélyt az egyház a magára eszmélésre, amikor a miniszterből egyházi vezetővé tett püspök a „kegyelmi botrányban” lejáratódott, majd védekezésként magára rántotta az egész református egyházat. A bőségesen érkező forintokból tovább épülhettek a falak. Nemcsak a szégyen lett mögéjük rejtve, hanem statisztikák és számtalan más jele annak, hogy egyre többen ellenszenvvel tekintenek rá, a közelébe sem akarnak menni.

Mert úgy érzik, hogy a templom kapuja nem az Istent kereső, hanem bizonyos pártszimpátiával bíró emberek számára áll nyitva.

Szolgálatukat odaadóan végző lelkészek is, akiknek semmi közük ehhez a politikai kereszténységhez, kétségbeesetten tapasztalják, hogy az Isten házába vezető út befelé el lett torlaszolva, kifelé azonban nyitva maradt, és sokan kisodródnak a gyülekezetekből.

A hitelességvesztés azonban csak folytatódik, ha egy új helyzetben a mentegetettből bűnbak lesz. Sokan gondolják, hogy ha mandátuma lejártával nem lesz többé püspök a lejáratódott, akkor eltűnik a szégyenfolt is az egyház testéről, és minden maradhat úgy, ahogy van.

II.

Ha valóban így lesz, akkor az újabb rendszerváltozás után az egyház csak még jobban beleragad a hazugság kultúrájába. Amely mérgező közeg kényszer hatása alatt, az ’56-os forradalmat követő traumában, majd az álságos gulyáskommunizmusban alakult ki, de mint a stockholmi szindrómában szenvedő ember, a bántalmazott azonosult vele. A mindent elhallgatunk, letagadunk világa ez.

Legmegdöbbentőbb dokumentuma ennek a Balog Zoltánnal szemben indított egyházi per sorsa. Az alaposan megindokolt, számos tényt felsorakoztató beadványra a panaszosok az egyházi bíróságtól hónapokkal később kapták meg a legenyhébb, fellebbezést lehetetlenné tevő intést tartalmazó végzést. Azon viszont dátumként a panasz beadását követő nap szerepelt. A beadványt késő délután nyújtották be, így a végzés másnapi dátuma azt jelentené, hogy reggelig kivizsgáltatták az ügyet, összeült a zsinati, tehát legmagasabb szintű bíróság, megtárgyalta azt és döntést hozott. Igen, másnap reggelig, mivel a zsinat lelkészi elnöke – egyúttal a bíróság lelkészi alelnöke, a végzés két aláírójának egyike – másnap 10 órakor már nem írhatta alá. Ekkor már nem volt sem püspök, sem bíró. Lemondott minden tisztségéről, és a reggel kezdődő zsinat első döntéseként mást választottak helyette. A végzést kora reggel „aláíró” püspök még lelkészi tisztségéből is távozott, elvonult egy kis faluba – és hónapokkal később ott mondta el a panasztevőknek, hogy azt sem tudta, egyáltalán létezett ilyen per.

A panasztevők a nyilvánvaló okirathamisítás miatt világi bírósághoz fordultak. Ezt követően az egyház honlapján megjelent egy közlemény, mely szerint ugyanezen püspök és az azt követően is hivatalban maradó első számú világi vezető, zsinati főgondnok mint az ügyet elbíráló zsinati bíróság elnöksége, azt állítják, hogy szabályos bírósági eljárás volt, csak az – egyébként hónapokkal később kiközvetített – ítéletet később fogalmazták meg. Valóban azt állítják, ami a napnál is világosabb, hogy nem igaz? És magára vállalhatta az egész egyházi vezetés, püspökök, főgondnokok, hogy azt mondják róluk: „Ezek képesek a csillagokat is lehazudni az égről”?

Hirdetés

Ilyen erkölcsi mélységbe története során talán még sohasem jutott a magyar református egyház. Annak értékeivel nem az egyház vezetői maradtak kontinuitásban, hanem a panasz beadását kezdeményező Vargha Anikó, a szolgálatából eltávolított tököli kántor, aki így nyilatkozott:

„Kiáltásommal igyekszem életben tartani a reformátusságot,

mivel nem olyanok vagyunk, akik a fejüket lehajtjuk, hanem az evangélium tisztaságáért, szabad polgárokként nyilvánulunk meg. A protestáns egyház attól élő, hogy a helytelenségeket nem fogadja el.”

III.

Ezt a krízist nem a valóban súlyosat vétő Balog Zoltán okozta; ami körülötte történt, az csak következmény. Hazugságokkal próbálták őt legalábbis halvány szürkére mosni. Most pedig majd bűnbak lesz belőle? Aki miatt az egyház egy politikai párt segédcsapatává degradálódott, ha távozik a püspöki székből, vigye magával a pusztába a hiteltelenség, hazugság minden terhét? (A bűnbak – nem ószövetségi, hanem mai, képes értelmében – távolról sem kell hogy bűntelen legyen, de ő az, akire a közösség bűnét is rápakolják). Ezzel az egyház csak tovább süllyedne a világ és önmaga becsapásának mocsarába.

A hitelesség visszaszerzéséhez kizárólag a hazugság világából történő kilépésen át vezet az út. A mostani egyházvezetés ennek érdekében egyetlen lépést tehet: ha testületileg lemond, és bűnbánatot gyakorol, amiért a hamisság ösvényén vezette az egyházat. Nagy kísértés lehet számukra azt gondolni, hogy amúgy is lejár a mandátumuk, még ebben az évben általános tisztújításra kerül sor, nincs miért lemondani néhány hónappal korábban. De éppen ezért volna súlya annak, ha még azelőtt vállalnák a felelősséget.

Fontos látni: nem rossz szándékból, önző érdekből kerültek tévútra.

Sőt, többen odaadóan és lelki gyötrelmek közepette igyekeztek a jó irányba. De nem vették észre, hogy úgy tesznek, mint aki a keletre rohanó vonaton lelkesen próbál nyugatra szaladni a folyosón. Miért váltak ennyire vakká?

IV.

Az egyház eltévelyedései soha nem magyarázhatók pusztán külső körülményekkel, csak hitének torzulásaival. Az igaz hit valódi ellentéte nem a hitetlenség, hanem a hamis hit. Bár a zsoltáríró említi a bolondot, aki azt mondja szívében, hogy nincs Isten, ő csak az Isten népe történetének perifériáján marad. A nagy küzdelem az igaz és hamis próféták között zajlik. Azok ellen, akik görcsösen kiáltozzák: „Az Úr temploma ez, az Úr temploma ez”, miközben azt éppen ők maguk szentségtelenítették meg.

A hazugság kultúrája társadalmi szinten a Kádár-rendszer terméke. De miért tette olyannyira magáévá az egyház, hogy négy évtizeddel később jobban bele van ragadva, mint annak előtte? Az e folyamatot lehetővé tevő teológiai ok a bibliai szeretet fogalmának felcserélése a romantikus irodaloméval. Az utóbbi érzelmi, az előbbi morális természetű. Jézus nem azt parancsolja, hogy olyan érzelmek legyenek szívünkben a bennünket éppen leggonoszabbul bántóval szemben, mint amilyet a számunkra legdrágábbak iránt érzünk.

Hanem azt, hogy akkor is a javát akarjuk, ha kell, szolgáljuk; hogy a rosszat jóval győzzük le.

Az Isten szeretetét megtapasztalt embernek ez a morális természetű szeretete többedik lépésben vezethet az érzelmek meglágyulásához, átformálódásához.

Súlyos teológiai hiba megfordítani a sorrendet. Aminek ma a keresztények között ugyanúgy világszerte divatja van, mint a különböző politikai teológiáknak. Csak míg az egyik a világot akarná Isten szerintivé tenni, nem megvárva Krisztus visszajövetelét, addig a másiknál a keresztény hit valóságának egésze belehullik az egyes ember pszichéjébe. A két hittorzulás sajátos módon kapcsolódott egymáshoz a magyar református egyház esetében. A hitet az egyes ember belső világának keretei közé záró szemlélet tehetetlenül nézte, ahogyan az egyházat a másik felfogás alapján politikai szervezet szerepébe kormányozták.

Ennek drámai-szomorú következménye, hogy az egyház jövőjére nem az emberileg hiteltelenebb püspök jelenti a nagyobb veszélyt, hanem az, aki őszintén, tiszta szándékból, de ezen a téves úton jár. Mert szerethető, tisztelhető.

Könnyebb hinni neki, akkor is, amikor tévútra visz.

Kemény eledel helyett van, hogy tejnek italával kell táplálni az embereket, de soha nem cukrozott itallal, azt gondolva, hogy az a lényeg, ami minden mást felülír. Mert akkor egyre súlyosabb vétkeket kell rejtegetni.

V.

A tévútra sodródást szintén bűnbakkeresés lenne az egyház vezetőinek vagy akár általában a lelkészeinek tulajdonítani. Része van ebben a keresztény hitmegélés egy olyan típusának is, amely hívek sokaságára jellemző. Annak a torzulásnak, amelynek csak egyik, de kifelé leglátványosabb következménye a politikai élethez való viszonyulás. Ha a látszat néha az is, erős túlzás azt gondolni, hogy a hitüket aktívan megélő keresztények mind ama egyetlen párt lelkes hívei lennének, De aligha kétséges, hogy a társadalmi átlagnál jóval nagyobb arányban támogatták az országot súlyos válságba taszító, korrupt és a gyűlöletkeltést legfőbb politikai eszközként használó politikát.

Hogy lehetséges ez? Úgy, hogy hitük hiszékennyé teszi őket. A valóban elkötelezett keresztényekben sok a jóra törekvés, az erkölcsi komolyság. Ha egyeseket megbotránkoztat is, nyugodtan kijelenthető, hogy több, mint az átlagemberben. Hogy is ne lenne így, amikor rendszeresen jézusi tanítást olvasnak, hallanak, amikor egy szeretetközpontú vallás hívei? Egy olyan világban, amely különben önző haszonkeresésre ösztönöz. Jó, ha a keresztények jóhiszeműen igyekeznek meglátni a másik emberben lévő jó lehetőségét, és segítik, hogy azt válthassa valóra. De rossz, ha hiszékenység lesz belőle, amely a sajátjához hasonló jószándékot lát ott, ahol az nincsen. Jóra törekedni erény. Ott látni, ahol nincs, gyarlóság. Mert a hiszékenység manipulálhatóvá tesz, és ezáltal a rossz terjedését segíti. Az érdek nélküli(!) Fidesz-rajongók, a legkönnyebben félrevezethetők igen jelentős része ilyen őszinte hitű keresztény.

Ezzel azonban a magyar nemzetet súlyosan károsító folyamat elősegítőivé váltak.

A hiszékeny hit rózsaszínűre festi a világot; az egészséges hit szépítés nélkül képes azt szemlélni, akkor is, amikor nagyon kiábrándító, és tud nem asszimilálódni hozzá.

A minden rosszat elhallgatni próbáló, idilli állapotokat színlelő igyekezet, amely közegyházi, gyülekezeti szinten és az egyházi sajtóban is oly általánosan jellemző, az emberek infantilizálásával táptalaja ennek a hittorzulásnak. Ahhoz, hogy ebből a hínárból ki lehessen szabadulni, a tiszta levegő iránti vágy le kell hogy győzze a rettegést a komfortérzés elvesztésétől. Ehhez sokszor szükség van az elkerülhetetlenül fájdalmas, őszinte szóra, de nem öncélként. Mert a cél csak pozitívum lehet: olyan gyülekezetek, amelyek nem a közélet hullámzását követik, hanem hitükből merített erejüknek köszönhetően tudnak mások lenni, mint amit az éppen aktuális „divatok” diktálnak. Olyan közösségek, amelyekben az emberek figyelnek a másikra, ezért gazdagítják is egymást; amelyek aktív szolidaritást élnek meg szűkebb környezetükben, és amelyek imádkoznak – és ami kicsit tudnak, tesznek is – az ember és az egész teremtett mindenség jobb jövőjéért.

*

„A szükséges dolgokban egység, a kétségesekben szabadság, de mindegyikben szeretet”. A Szemlélek a Szent Ágostonnak tulajdonított gondolat jegyében igyekszik fórumot teremteni a legkülönfélébb véleményeknek. Ezért, bár vendégszerzőink publicisztikái nem feltétlenül tükrözik lapunk álláspontját, az építő párbeszéd jegyében szívesen befogadjuk őket.