„Sok ember jobban fél az élettől, mint a haláltól”

Temesvári Orsolya jogász, motivációs előadó, coach, reziliencia tréner – és nyaktól lefelé bénult. Súlyos balesetét követően hogyan állt lelkileg talpra és mit tud adni másoknak a sportos életmód után ágyhoz, kerekesszékhez kötött fiatal nő, amiért sokan felkeresik, hogy erőt merítsenek tőle?

– A beszélgetésünkre készülve ambivalens érzések voltak bennem. Egyszerre aggódtam, nehogy tapintatlan legyek, zavaró kérdést tegyek fel, de az is előttem volt, hogy egy művelt, egészséges személyiséggel fogok találkozni, akivel történt egy súlyos baleset. Mennyire tudsz kapcsolódni ahhoz, amit most megosztottam veled?
– Ez az ambivalencia rendszeresen megjelenik azokban az emberekben, akikkel találkozom. Az egyik oldalon ott van valamiféle rossz érzés, sajnálat, hogy jaj, basszus, szegény lány, micsoda igazságtalanság, hát ez borzasztó. A másik oldalon meg jellemzően ott a lelkesedés, hogy de jó fej, milyen ügyes. Sokszor elképzelem, hogy én hogyan reagálnék kívülállóként, és valószínűleg pontosan ugyanígy. Ezért mindenkit arra bátorítok, hogy ne féljen, meg lehet kérdezni a leghétköznapibb dolgokat is tőlem.

– Egyik egyetemista társam jut eszembe, akivel mindig jókat beszélgettünk, később tánctanár lett, majd egy súlyos baleset miatt kerekesszékbe kényszerült, de így is folytatta a tánctanítást.
– Holló Andrásnak hívják?

– Igen. Amikor először találkoztam vele a sérülése után, megsajnáltam, ám ő továbbra is ragyogó tekintettel nézett rám, ugyanolyan kedvességgel haladt tovább az életében. Te honnan ismered?
– A balesetem előtt az osztályunknak tanított egy táncot valamilyen gimis eseményhez. Később egy rendezvényen is találkoztunk, jót beszélgettünk.

– A másik, aki eszembe jut, Nick Vujicic, hiszen ő is tömegeket inspirál.
– Amikor néhány éve Magyarországon járt, ott voltam egy előadásán. Lehet, hogy akkor még nagyon korai szakaszban voltam, nem sokkal a balesetem után, s amikor őt hallgattam, azt éreztem, hogy Nick nem értheti meg, amiben én vagyok. Hiszen ő egész életében így élt, én viszont elveszítettem valamit. De most már árnyaltabban látom ezt a témát.

– Beszéljünk életed első szakaszáról! Ott van Orsi, aki doktori címet szerzett, tele van energiával, sportol, boldog párkapcsolata és jó munkahelye van, sikeres életre készül. Szoktál még gondolni arra, hogy „mi lett volna, ha”, vagy már elengedted?
– Sokáig volt bennem valamiféle kapaszkodás, vágyakozás, hogy én igazából az az ember vagyok. Gyakran úgy feküdtem le aludni, hogy arra vártam, amikor felébredek, kiderül, hogy ez egy rossz álom volt. Ma már inkább arra gondolok, hogy remélem, ez a változás előnyömre szolgált. Szóval nem száz százalékban kérném vissza azt az életet. Nyilván azt az egészségügyi, fizikai állapotot igen, de lelkileg, értelmileg, mentálisan egyáltalán nem bánom, hogy megtörtént, ami megtörtént.

Hálás vagyok a fejlődésért, amin átmentem.

– Azért ülünk most itt, mert egy ismerősöm szinte áradozott arról a változásról, ami őbenne végbement, miután részt vett egy előadásodon. Mintha kicserélték volna. Azóta egészen másként tekint magára. Valószínűleg nem ő az egyetlen, akire ilyen hatással vagy. Vajon mid van neked, mit kaptál, amit át tudsz adni másoknak, vagy mi hiányzott az embereknek, mielőtt veled találkoztak?
– Talán az önmagukba vetett hit hiányzik, a magukba és az életbe vetett bizalom. Nagyon fontosnak tartom azt a gondolatot, hogy az élet alapvetően nem velünk történik, vagyis nem azért történnek különböző élethelyzetek, nehézségek, hogy ártsanak nekünk.

Az élet értünk történik.

Ezt a gondolatot nem könnyű befogadni – nekem is sok munka volt megváltoztatni magamban azt a perspektívát, ahonnan ránézek egy történésre. Sajnálkozhatok, hogy mennyire szörnyű, ami történt, de azt is láthatom, hogy mi mindent adott az a dolog. A kérdésed első felére válaszolva, hogy mim van nekem, mit kaptam: a saját képességeimbe vetett hit, nyitottság önmagamra, és arra, amilyen életet élni szeretnék. Ha tudom, mit szeretnék, akkor tudom, hogy merre megyek. Ez egy sokkal önazonosabb szint, mint a doktori cím, a jogi végzettség, a munka, amiket inkább az ego és a külső elvárások, a megfelelni vágyás mozgatnak. Ma már a lelkemből, az érzelmi világomból fakadó tevékenység éltet. Nem a számok érdekelnek, sokkal inkább az a változás a lényeges számomra, ami az emberek lelkében történik. Egyébként gyakran kérdezik, hogy fel tudom-e mérni, milyen hatással vagyok emberekre. A válaszom: nem. Mindig megdöbbenek, amikor jönnek a visszajelzések, hogy milyen erős kapaszkodót adtam valakinek. Ez persze valahol az én munkám is, de valójában csak a teret biztosítottam. Olyan teret igyekszem létrehozni saját magamból kiindulva mások számára, amiben biztonságban érzik magukat, és egy kicsit közelebb tudnak lépni önmagukhoz.

– Annak tudsz segíteni, aki fél szembesülni önmagával?
– Igen.

Sok ember iszonyatosan fél attól, hogy mit lát majd a belső tükörben, vagy bármilyen helyzetben, ami tükröt tart elé.

Én is nagyon féltem először belenézni ebbe a tükörbe, néha még most is nehéz megtennem. A társadalom felől rendre olyan narratívák érnek el hozzánk, hogy mindent egyedül kell megoldanunk, nem vagyunk elég jók, hogy majd akkor leszünk boldogok, ha ezt vagy azt elérjük, megszerezzük. Ezek a szinte belénk kódolt elvárások fájdalmasak, félelmetesek tudnak lenni: szégyen, bűntudat, a nem vagyok elég jó érzése, különféle stigmák… Ha pedig pszichológushoz jársz, nyilván bolond vagy.

– A blogod egyik friss bejegyzésében olvastam, hogy „elég jó az elég jó”. Mit akarsz ezzel kifejezni?
– Leginkább az identitásra gondolok. Van-e válaszom arra a kérdésre, hogy milyen ember akarok lenni? Mert ha van, és ezt fel is merem vállalni, meg tudom engedni magamnak, hogy azzá váljak, rá merek lépni erre az útra, akkor az egy elég jó élet. Akkor már nem kell semmilyennek látszani, nem kell tökéletességre törekedni. Elég, ha önazonos vagy. Azt hiszem, saját magamra vonatkozóan ez az egyik legnagyobb változás, ami a baleset hatására végbement bennem. Persze szeretnék tökéletes dolgokat véghez vinni, de fontos, hogy ezek illeszkedjenek a víziómhoz, a missziómhoz és az identitásomhoz.

– Minden embernek legyen víziója, missziója, identitása?
– Bizony, bizony! A vízió alatt az ember saját jövőképét értem, hogy milyen életet szeretne élni. A misszió arra vonatkozik, hogy miként tudom szolgálni a társadalmat, hozzásegíteni másokat a jobb élethez. Az identitás pedig arról szól, hogy ki vagyok én. Ha ezekre a kérdésekre valaki tudja a választ, az szuper. Akiknek nincs válaszuk, nekik szívesen segítek.

– Azt feltételezem, neked sokunknál kevésbé stresszes az életed, így több időd van olyan kérdéseken gondolkodni, hogy mi a boldogság. Erről fogsz ugyanis néhány nap múlva beszélni egy online kurzuson.
– Érintettük már ezt a témát, amikor arról beszéltem, hogy a társadalom belénk kondicionál egy csomó megfelelési kényszert, a „nem vagyok elég jó” érzést. Az individuális világkép szétszakítja a közösségeket, és elhiteti az egyénnel, hogy mindent egyedül kell megoldania. Sokan ráadásul jövőbeli feltételekhez kötik a boldogságot, hogy majd csak akkor lesznek boldogok, ha még ezt, meg ezt, meg ezt elérik, megcsinálják. Ilyen nézőpontból fogok beszélni a boldogságról. De az én életemben is van stressz. A munkám során önazonos tudok lenni, ám a mindennapi élet, az önfenntartás, a magamról való gondoskodás képességének a hiánya iszonyatos stresszhelyzetekbe kényszerít. Mondok egy példát: már három órája szomjas vagyok, és szeretnék kérni valakitől egy pohár vizet, de ha valamiért nem tudok segítséget kérni – ez nagyon kellemetlen tud lenni. És ez nem is csupán stressz, hiszen egy ilyen helyzet nagyon mély, az alapvető létezésemmel, a létjogosultságommal kapcsolatos kérdéseket vet fel.

– Tehetetlenség?
– Tehetetlenség, kiszolgáltatottság és hasonló, fojtogató érzések. Ilyenkor néha megkérdőjelezem, hogy minek is létezem, ha még egy pohár vizet sem tudok magamtól meginni. De tudatosan foglalkozom ezekkel a helyzetekkel, érzésekkel, és az így megszerzett tudást arra akarom használni, hogy másoknak is segítsek.

– Amióta beszélgetünk, végig mosolyogsz, miközben majdnem meghaltál, és az sem volt biztos, hogy nem leszel örökké lélegeztetőgéphez kötve.
– Így igaz.

– Meg tudtál bocsátani annak, aki miatt lebénultál?
– Ez egy nagyon fontos kérdés.

Szeretnék egyszer eljutni oda, hogy teljesen megbocsájtok neki.

Igazából soha nem kifejezetten a sofőr személye állt a haragom középpontjában, inkább az élet, hogy miért adta nekem ezt a helyzetet. Amikor az intenzív osztályon voltam, nagyon rossz állapotban, rájöttem, hogy sok erőre, energiára lesz szükségem a felépüléshez. Az új életem nem épülhet haragra, ezért amikor hivatalból büntetőeljárást indítottak a sofőr ellen, jeleztem a rendőrségnek, hogy minél békésebb úton szeretném ezt rendezni. Az ügyészség engedélyezte is, hogy mediációs folyamattal kezeljék az esetet.

– Tartod a sofőrrel a kapcsolatot?
– Nem vagyunk a legjobb barátok, de találkoztunk néhányszor.

– Akkor ez egy nem lezárt megbocsátási folyamat részedről?
– Szerintem életem végéig alakulni fog ez bennem, ahogy formálódom, ahogy egyre önazonosabb tudok lenni. Amint fejlődik a vízióm, úgy haladok a megbocsátás útján is.

– Jól értesültem, hogy az újságírás is érdekel?
– Igen. Gyerekként újságíró akartam lenni, ez amolyan iskolás álmom volt. De mondták otthon, hogy jó, jó, viszont valami komolyabb képesítést is szerezzek. Úgy gondoltam, a jogi pálya épp megfelelő lesz számomra. A blogolásba viszont először azért kezdtem bele, hogy kiadjam magamból a fájdalmat, az érzéseimet. Aztán megláttam, hogy ez mennyit ad az embereknek, így idővel már inspirációs céllal írtam. A blog viszont egy ideje háttérbe szorult, mert azt érzem, az előadások jobban működnek.

– Miután beszéltünk az életedről, küldetésedről, vajon hogyan lehetne megfogalmazni, kicsoda Temesvári Orsolya, hogyan mutatnád be magadat 2024 nyarán?
– Semmiképp sem a tevékenységemmel azonosítanám magam. Leginkább annak az emberi minőségnek mentén gondolok magamra, amit másokban is igyekszem meglátni. Sokszor úgy tekintek magamra, mint egy csatornára, aki a tapasztalatain keresztül képes jobb világot teremteni maga körül. Szeretnék olyan örökséget itt hagyni, ami ezt a missziót tovább tudja szolgálni.

– Beszéltünk már az identitásodról és a missziódról. Mi a víziód az életed következő szakaszára vonatkozóan?
– Szeretnék olyan inspiráló környezetet kialakítani önmagamnak, ahol a helyzethez, a fizikai állapothoz képest a leghitelesebb módon tudok élni, leginkább meg tudom élni az önállóságomat, ahol egy támogató tér szolgálja a tevékenységeimet. Most akárhányszor ki akarok kelni az ágyból, ki szeretnék jönni az utcára, időre oda akarok érni egy rendezvényre, rendszeresen magyarázkodnom kell más embereknek, hogy szükségem van rájuk, jöjjenek oda, segítsenek.

– Tehernek érzed magad?
– Persze. Abszolút tehernek érzem magam nagyon sok helyzetben. Olyan közeget szeretnék, olyan emberekkel körülvenni magamat, akik megértik azt, hogy igen, Orsi ilyen. Nem kell lelkesedniük azért, amit csinálok, nyilván nem kell minden cikkemet elolvasniuk, de tök jó lenne, ha akik mellettem vannak, értenék, hogy miért fontos az, amit teszek. Az életem következő szakasza arról szól, hogy ezt szépen felépítem, megteremtem magam körül.

– Ha a beszélgetésünk felkelti az olvasók figyelmét, még mindig mondhatják, hogy oké, itt egy újabb coach, motivációs előadó, reziliencia tréner.
– Valóban, ez mind én vagyok, amiket felsoroltál.

– Igyekeztem készülni. Szóval, kinek ajánlod leginkább, hogy legyen olyan bátor, és nyomja meg azt a kapcsolatfelvételi gombot a honlapodon?
– Olyan embereknek tudok leginkább segíteni, akik el vannak veszve a gondolataikban, és már annyira nagy a zaj a fejükben, hogy nem hallják a saját belső hangjukat. Akik szeretnének egy kicsit jobban kibékülni a saját érzelmeikkel, akik hajlandóak új nézőpontból rátekinteni a saját életükre, szeretnének önmagukból erőt és bátorságot meríteni.

– A magazinunk elnevezésében is szerepel a lélek kifejezés, amiről sokat beszéltünk az előbbiekben. Gyakran a halál elkerülhetetlenségével szembesülve szoktunk foglalkozni ezzel a részünkkel. Te már jártál az élet végének közvetlen közelében, így biztosan van valami javaslatod, hogy mit kezdjünk a halállal és a lelkünkkel.

– Szerintem sok ember jobban fél az élettől, mint a haláltól,

és még csak nem is tudnak erről. Néha én is belecsúsztam egy hasonló negatív spirálba. Ez természetes. Az a nem jó, amikor ennek nyomán felborul az egyensúly. Amikor az emberek annyira félnek az élettől, hogy inkább elterelik a figyelmüket róla – akkor isznak, buliznak, robotolnak, munkába, evésbe, bármi másba menekülnek, nehogy időt töltsenek önmagukkal. Talán nekik lenne a legnagyobb szükségük rá, hogy akár velem, akár más segítővel közös teret kialakítva visszataláljanak önmagukhoz, és tényleg éljenek, ne csak fizikai, testi síkon létezzenek. A lélek szó kapcsán az jut eszembe, hogy az élet valójában ott zajlik, legbelül. Ezért ha változtatni akarunk, akkor ott, belül kell változtatni, mert a külvilágra alig tudunk hatással lenni, magunkon viszont sokat tudunk formálni.

Szabadon elkötelezett - ez a két szó fejezi ki legjobban mindazt, aki vagyok, ahogyan gondolkodom. A párbeszéd a lételemem: rengeteget tanulok a másokkal való dialógusokból. Hiszek benne, hogy mindenkit gazdagabbá tesz, ha kevesebbet ítélkezünk és többet kérdezünk.