A magyar énekesnő három évtizedes pályafutása során számos műfajban bizonyított – ma a népzenei és a világzenei színtér egyik legmeghatározóbb alakja. Hogyan sikerült megőriznie önmagát a zeneipar világában, és hogyan találta meg az egyensúlyt az anyaság és az előadóművészet között? Ezekről is kérdeztük Szalóki Ágit.
– Hogyan emlékszel vissza a zenei pályád kezdetére?
– Jó érzésekkel gondolok vissza rá, minden nehézségével és buktatójával együtt. Különleges időszak volt az életemben, hiszen rengeteg tapasztalatot és tanulságot hozott. Szerencsésnek mondhatom magam, mert 19 évesen két olyan zenekar énekese lehettem, amely meghatározta az életemet. Az Ökrös együttesbe Kallós Zoltán ajánlott be, miután válaszúti tánctáborában megnyertem a népdaléneklési versenyt, a Besh o droM zenekarba pedig Pettik Ádám hívott, akivel még gimnazistaként egy zenekarban játszottunk. Ez a két formáció mind az autentikus népzene, mind a világzene területén sokat segített a fejlődésemben. Az első évek rendkívül fontosak és szépek voltak, de nem tagadom, nagy lánggal égtem, és a szenvedésnek sem voltam híján ebben az időszakban. Sokat segített később az önismereti utam, a mozgás szeretete és a hitem megerősödése.
– Könnyen befogadtak a zenekarok?
– Egyértelműen igen. Biztosan érződött, mennyire szerelmese vagyok a népzenének; ugyanolyan megszállottan tanultam, gyakoroltam, mint a zenésztársaim. Bohókás természetemmel sem lógtam ki nagyon a sorból. Persze, az éjszakai élet, a folyamatos utazás, és az otthontól, a családtól való távollét komoly kihívást jelentett. Zenésztársaimmal több időt töltöttem, mint a családommal és a barátaimmal.
Egy zenésznek a második családja a zenekara,
főleg, ha gyakran játszanak együtt. Idővel rájöttem, hogy nincs szükségem feszültségre, szorongásra, és csak olyan zenészekkel szeretnék dolgozni, akikkel teljes szeretetben és békében tudok lenni, s ha konfliktus adódik, azt is szépen, felnőttesen tudjuk tisztázni.
– Mi adott neked erőt?
– A zenélés és az utazás rengeteg energiát emészt fel, és a sikerrel járó előnyök sokszor komoly csapdákat rejtenek magukban. Nem voltam tisztában a határaimmal, azokat gyakran átléptem. Jó ideje tudom, milyen fontos a mértéktartás és a testi-lelki egyensúlyra törekvés. Az életösztönöm, a Jóistenbe és az élet jóságába vetett hitem sokat segített, és van néhány ember – Palya Bea, Gryllus Dániel és Gryllus Vilmos, Böjte Csaba, Kovács Zoltán (a zenekar alapítója és leghűségesebb zenésztársam), Liber Endre, Szakcsi Lakatos Béla –, akiknek különösen hálás vagyok az útmutatásért, a megértésért, a szeretetért. A zenélés számomra soha nem volt tudatos választás, sokkal inkább egy ösztönös vágy arra, hogy minél többször élhessem át a zenélés adta leírhatatlan örömöt.
– A popzene egyre inkább átveszi a népzene elemeit. Mondhatni, a népzene és a popzene keveredik egymással – ez giccs vagy hagyományőrzés?
– Összetett kérdés, és attól függ, hogy a népzene és a popzene keveredését hogyan közelítik meg az előadók, zeneszerzők. Ha valaki mélyen elmerül a népzenei hagyományban, és tisztelettel közelít felé, akkor a fúzióból új minőség, érték születhet. Ha azonban a népzene csak díszítőelemként szolgál, anélkül, hogy valódi megértés vagy tisztelet társulna hozzá, akkor inkább giccs, mint hagyományőrzés. Előbbire, vagyis az érték születésére jó példa az, amit Cserepes Károly csinált a 80-as, 90-es években, de kiemelném Dresch Mihály, Palya Bea, Bognár Szilvia, Szabó Balázs, a Besh o droM, valamint Szabó Dániel és Tálas Áron jazz-zongoristák, -komponisták munkáit is.
– Miben más egy nép- és világzenei előadó munkája, mint egy popzenészé?
– Mindegyik terület más hozzáállást kíván. A népzene – lévén, hogy a természethez közel élő emberek tradícióját élteti – visszafogottabb előadásmódot, puritánabb hozzáállást igényel. Ezért sincs olyan sztárkultusz a népzene világában, mint a popban. Nincsenek mesterségesen gerjesztett hatások sem. Nem szeretnék ítélkezni senki felett, ez nem az én feladatom. Én már egyébként is más szemlélettel vagyok jelen a zeneiparban, mint fiatalabb koromban.
Már nem akarok mindenáron mindenhol jelen lenni, nem akarok mindenáron hangos lenni.
Harmincéves pályafutásom során rengeteg mindent megéltem, és arra mindenképp büszke vagyok, hogy sikerült úgy megélnem ezt a harminc évet, hogy kizárólag olyan produkciókban vettem részt, amelyek közel álltak a szívemhez. Jelenleg több műsorom van – hálás vagyok azért, hogy szép feladatokat kapok. Az egyik, ami a szívem csücske, a Tálas Áron Trióval született műsor, amely magyar népdalok feldolgozásaival foglalkozik. Ebben a műsorban Palya Beával együtt vagyunk vendégek. Ezenkívül nemrég mutattam be egy vadonatúj műsort Ávéd János szaxofonistával és Tóth István gitárossal. Egyházi népénekeket, dicsőítő énekeket dolgoztunk fel. Ebben a műsorban is kulcsfontosságú, hogy a hagyomány tisztelete és az újító szellem, a játékosság, a spontaneitás és a kreativitás adta szabadság szépen megférjen egymással. Ezt az anyagot elsősorban templomokban szeretnénk bemutatni. És persze büszke vagyok a gyerekműsoromra, és arra is, hogy a zenekarom éppen idén ünnepli huszadik születésnapját.
– A beszélgetés elején azt mondtad, hogy szerencsésnek érzed magad. Nem inkább a gondviselés segített?
– Nem kérdés számomra, hogy a Jóisten mindig ott volt velem, ezt számtalanszor megtapasztaltam. Gyakran léptem olyan útra, amely komoly veszélyeket rejtett magában, de a Jóisten mindig vigyázott rám. Erősen ég bennem a hit, a remény és a szeretet lángja. Mottóul választhatnám Tamkó Sirató Károly sorait, melyeket a gyerekeknek énekelek: „Rád száll a pillangó, szétfoszlik a felhő, ragyog a napsugár, kitárul az ajtó.” Azt, hogy jó ezzel a gingallós életigenléssel élni, már nemcsak a hallgatóságomnak, hanem a kisfiamnak is szeretném átadni.
– Három éve adtál életet a gyermekednek. Mostanra megtaláltad az egyensúlyt a család és a munka között?
– Nem tagadom, hogy az anyaság és a munka összehangolása a mai napig nehéz. Tanulom, hogyan lehet egyensúlyt tartani a család és a hivatásom között, és hogyan tudom az erőmet és az időmet a legoptimálisabban használni akkor is, ha fáradt vagyok. Márpedig az utóbbi időszak nagyon kimerített: az elmúlt időszakom főként a 36 állomásos babakoncert turnémról szólt, bejártam az országot Zalától a Nyírségig. Kis falvak anyaközösségeivel találkoztam, 0-3 éves kor közötti gyerekeknek és szüleiknek énekeltem Csókás Zsolt és Szalai Péter zenésztársammal.
A fiam születése óta talán ez volt a legnagyobb feladat, amit teljesítettem,
mindezt sok hajnali keléssel és napi átlagosan négy óra utazással. De végül rengeteg szép emlékkel tértem haza, amiből már tudok töltekezni. Látod, ez is segít. Gyönyörködtem a hajnalban, a tavaszban, élveztem a zenésztársaim társaságát, örültem a mosolygó és éneklő, a zenére rácsodálkozó közönségnek, a mindig kedves fogadtatásnak, a napsütésnek, és hogy van értelme a munkámnak. Próbálok az apró dolgokból erőt meríteni, és tudatosan hálát adni mindazért, amim van. A tudat, hogy van szerető családom, és hogy szeretem, amit csinálok, erőt ad.
– Kiemelnél egy pillanatot az életedből, amikor különösen közel érezted magad Istenhez?
– Több ilyen tapasztalatom volt eddig, gyakran a természetben. Az életem tele van olyan szárnyaló pillanatokkal, amelyekben megállt az idő, és úgy éreztem, hogy teljesen átadhattam magam a zenének, és a zenén keresztül a mindenségnek. Ez az állapot hasonló ahhoz, amit az elmélyült imádság vagy a meditáció képes létrehozni. József Attila után szabadon azt is mondhatnám, hogy ilyen állapotban az ember megérzi, hogy kicsiségével, esendőségével, mulandóságával együtt része ennek a nagynak és felfoghatatlannak, és a maga módján próbálja megközelíteni az Istent, aki végtelenség. De ha ki kellene emelnem egyetlen pillanatot, az az a pillanat volt, amikor a kisfiam a születésekor felsírt.
