Szemerei János: Olyan egyházról álmodom, ahol szabad kérdezni

Ünnepi nagyinterjúnk a Magyarországi Evangélikus Egyház új elnök-püspökével megújulásról, a hívők fogyatkozó létszámáról, hitelességről, tökéletlenségről, politikai függetlenségről, nők és férfiak keresztényi egyenrangúságáról.

– Miként érkezik el az ünnepi időszakhoz az az egyházi vezető, aki egyben férj, családapa, nagypapa is?
– Amikor a gyerekeink még kicsik voltak, akkor szembesültünk vele, hogy a nagy egyházi ünnepek mennyire leterhelik az egyházi szolgálatban álló személyt – így nagyon nehéz közösen ünnepelni a családdal. Emiatt számomra sokáig december 23-a volt a „családi szenteste”. Amolyan önvédelemből alakítottuk így az életünket, hogy amíg nem indul el az egyházi ünnepi nagyüzem, addig még kellő békességben, figyelemmel, együtt tudjunk ünnepelni. Ilyen értelemben az az időszak, ami az emberek többségének nagy ünnep, az egyházi szolgálatot végzők számára egyszerre kiemelten fontos, ugyanakkor fizikailag rendkívül megterhelő szolgálat. És hogy eközben megtalálja az egyházi szolgálatot végző személy a maga belső békéjét, örömét, arra nagyon rá kell hangolódni.

– Ilyenkor tűnik előnyösnek a cölibátus, hiszen a nőtlen pap könnyebben tudja az idejét, energiáját a közösségnek szentelni. Vagy helyesebb az a megközelítés, hogy egy lelkész családja óhatatlanul is részévé válik annak a szolgálatnak, amit az édesapa, a férj visz?
– Mind a két életformának megvan az előnye és a hátránya. Egymás ellen nem érdemes ezt a kettőt kijátszani, nem lenne igazságos. A mi evangélikus hagyományunk azt kínálja nekünk, hogy családban élhetünk, és ezt mi nagy ajándéknak tekintjük.

Az egyházi szolgálat és a családi hivatás gazdagíthatják egymást,

de a két hivatás összeillesztése néha nehéz, és a nagy ünnepek pont ilyen kihívást jelentenek.

– Ez az első karácsonyod, amit a hazai evangélikusok legfőbb lelkészi vezetőjeként, elnök-püspökként élsz meg. Elődöd, Fabiny Tamás igen aktív, a nyilvánosság világában is otthonosan mozgó, jól látható és jól hallható személyként vált sokak számára ismertté. Mennyire határozza meg a szolgálatodat az elődöd tevékenysége?
– Ez egy izgalmas kérdés, de nekünk, evangélikusoknak nem az elődeink mintáját kell kopírozni. Nagy tisztelettel tekintek Fabiny Tamás mellett számos további elődömre is, akik hasonlóan nagy formátumú püspökök voltak, akiknek a súlya ugyanúgy egy kicsit rám nehezedik. De amikor fölmegyek egy szószékre, amikor egy ünnepségen megszólalok, akkor is azt érzem, hogy a püspökök tulajdonképpen folyamatosan elvárások kereszttüzében léteznek. Nyilván változást jelent, hogy valaki elnök-püspök lesz a korábbi egyházkerületi püspöki szolgálat mellett, de számunkra sokkal fontosabb egy magasabb elvárás. Nem a közvéleménynek akarunk megfelelni, nem az határoz meg bennünket, hogy a sajtó miképpen próbál mondjuk a szavainkba beleakaszkodni, akár megértéssel, támogatólag, vagy éppen némileg kritikusan. Nyilván kihívást jelent a reflektorfénybe kerülő emberek számára, hogy sokféle ember hallgatja, figyeli őket, és nagyon óvatosnak kell lenniük, hogy ne mondjanak olyasmit, ami nem illeszkedik a küldetésükhöz.

– Ennek kapcsán eszembe jut a nyolc évvel ezelőtti beszélgetésünk, amelynek az lett az egyik hangsúlyos üzenete, hogy az egyházi szervezeteknek vigyázniuk kell, nehogy a politika játékszerévé váljanak.
– Így van.

– A legutóbbi népszámlálási adatok márpedig azt mutatják, hogy a politikai hatalommal szorosabb viszonyt ápoló felekezetek körében arányaiban nagyobb volt a létszámbeli visszaesés, mint az evangélikusoknál. Ez megerősíti a személyes tapasztalatomat, miszerint a történelmi egyházak vezetői közül ti jártok leginkább az evangéliumi úton. Ott van még az a bűvös 40 százalék, akik nem kívántak nyilatkozni a vallási hovatartozásukról, ez az adat pedig bőséges mozgásteret biztosít a különböző értelmezéseknek. Szerinted van köze a hitelesség kérdéséhez, a politikai elfogultsághoz, akár a pártoskodó meg nem szólalásokhoz a népszámlálási adatoknak?
– Az első számú feladatunk, sőt az

egyetlen fontos feladatunk az evangélium képviselete.

Ha innen nézzük, mindenképpen jó hallani egy kívülálló, testvérfelekezethez tartozó személytől, hogy az út, amin járunk, hiteles. Ám bennünket is aggasztanak a létszámbeli fogyások, illetőleg a társadalmi megítélésben az a fajta hallgatás, ami a 40 százalék mögött van. Nem tudjuk pontosan, hogy ők az egyháztól fordultak-e el, vagy csak nem szeretnének erről a témáról egy állami összeírás során nyilatkozni. Mert a kettő nem ugyanaz. A saját számításom szerint – azt feltételezve, hogy a nem válaszolók között nagyjából ugyanannyi a nem hívő és a különböző felekezetekhez tartozó, mint a teljes népességben – a korábbi népszámlálások adataihoz viszonyítva nem csökkent a hazai evangélikusok létszáma annyival, mint a korfánk szerint csökkennie kellett volna. És ez nagyon örvendetes, ha valóban így van. Egy egyház sikeressége ennél nyilván sokkal mélyebb kérdés, mert

minket valójában az érdekel, hogy az emberek lelkében mi van.

Nem az az elsődleges, hogy a statisztikákban mi van, meg a templomokban mi van, hogy a gyülekezeti házakban, az iskolákban mi van.

– A politikai elfogultság témájánál maradva megfigyeltem, hogy nem túl nehéz a reformátusok hivatalos megnyilvánulási felületein pártos áthallású üzenetekkel találkozni, s nálunk, katolikusoknál is egy olyan konferenciát reklámozott nemrég a központi hírportál, amit egy szélsőséges európai parlamenti frakció szervezett. Ilyesféle eltévelyedést hiába kerestem az evangélikusok fő honlapján, arra viszont felkaptam a fejem, hogy nemrég olyasmi történt a Magyarországi Evangélikus Egyházban, amire még nem volt példa. Valóban ekkora újdonság az evangélikusoknál, hogy egy hölgyet választottak a zsinat lelkészi elnökének?
– Ezt így, általánosságban nem állíthatjuk, hiszen az evangélikusok nagy családjában, főképp az északi országokban teljesen elfogadott, hogy egyházi vezetői szolgálatot látnak el nők, még a püspökök között is jelen vannak.

Az egyházi vezetésben a nők jelenléte a nyugati országokban már jó ideje elkezdődött, mi egy kis fáziskésésben vagyunk.

A konkrét esetre viszont a válaszom határozott igen: Magyarországon ez egy történelmi pillanat. Női espereseink már eddig is voltak, sőt az előző ciklus második felében több női esperesünk volt a dunántúli egyházkerületben, mint férfi. Zárójelben megjegyzem, hogy a másik két egyházkerületben eközben nem volt egyetlen esperesnő sem.

– Lázárné Skorka Katalinra ráadásul bő kétszer annyi szavazat érkezett, mint a másik, a férfi jelöltre. Milyen üzenet fedezhető fel ebben a döntésben?
– A zsinat lelkészi elnökének megválasztásakor nem az volt a kérdés, hogy az illető férfi vagy nő. Tudatosan próbálunk törekedni arra, hogy ne kvótázzunk. Az alkalmasság sokkal fontosabb. Abban a tekintetben viszont fontos jelzés ez, hogy a női lelkészség elfogadottsága mostanra ért el oda, hogy egyenrangúságról beszélhetünk. Nagyon sokáig úgy volt, hogy ha például egy gyülekezet lelkészt választott, és egy férfi és egy nő volt a jelölt, az esetek túlnyomó többségében a férfiak nyertek, még akkor is, ha a képességek terén esetleg a nők jobbak voltak.

– Idézek az elmúlt években a katolikus egyházban lezajlott püspöki szinódus záródokumentumából: „Nincsenek olyan okok, amelyek megakadályoznák a nőket abban, hogy vezető szerepeket töltsenek be az Egyházban.” Szóval nálunk is érzékelhető a fejlődés e téren, és itt nem a női papságról van szó, hanem a nők és a vezetés kapcsolatáról. Egy másik idézetet is hoztam, Lázárné Skorka Katalin mondta a lelkészi elnökké választása után: „A teológus ül, a lelkész áll, a misszionárius halad.” Mit üzen ez számodra?
– Bennem úgy csapódtak le ezek a szavak, mint az egyház sokszínűségének megnyilvánulásai: mennyire más a teológus feladata, mennyire más a lelkészé, a misszionáriusé. A Bibliában is olvasható, hogy a kegyelmi ajándékokban különbségek vannak, és hogy az egyház különböző tagjai eltérő hangsúlyokkal, más és más területen tudnak a nagyobb közösség számára értéket alkotni, azt a köz oltárára letenni. Nekem ezt üzente ez a gondolat.

– Ha már szóba hoztam a katolikusok szinodális megújulását, mit gondolsz Ferenc pápa szolgálatáról?
– Ferenc pápára mi olyan testvérként tekintünk, aki bátran kilép abból a zárt rendszerből, amely számunkra – szervezetileg kívülállóként – sokszor megközelíthetetlenné, átjárhatatlanná tette a testvéri kapcsolatot a római katolikus egyházzal. Ez a nyitottság rendkívül sokat jelent nekünk. Ferenc pápával több olyan fontos találkozónk volt, ami jó reményt ad arra, hogy a további lépések felé bizakodással tekintsünk. Több ízben személyesen találkozott a Lutheránus Világszövetség vezetőivel, közös istentiszteleteken vettek részt.

Az a lelkiség, amely testvért lát a másik felekezetben, fantasztikus üzenet nekünk a római katolikus egyház felől.

Sok esetben ugyanis amolyan elszakadt testvérként voltunk eddig számon tartva, miközben a mi egyházunk nem úgy tekint saját magára, mint egy leszakadt rész vagy szekta, ami a maga önigazságával egy külön burkot alkot. Meg vagyunk győződve róla, hogy mi az egyetemes kereszténység egyik fontos ága vagyunk, fontos üzenetet hordozunk. Habár szervezetileg külön működünk, tudjuk, hogy lelkileg mi nem egy önálló egyház vagyunk a szónak abban az értelmében, ahogy Krisztus egyházának egységben vannak a különböző tagjai.

– Olyan időszakban beszélgetünk, amikor súlyos krízisben vannak a magyarországi reformátusok és katolikusok, egymást érik a botrányok. Hogyan szemléled a hazai evangélikusok vezetőjeként ezt a nyilvános passiót?
– Egyfelől együtt szenvedünk a testvéregyházakkal, hiszen az, ami őket érinti, mindannyiunkra árnyékot vet. Másrészről a kereszténység kezdettől fogva küzd a belső problémákkal, így az egyházi személyek bűneivel is. Ez nem római katolikus, nem református probléma, ez a mi problémánk is, hiszen az egyház kezdettől fogva emberekből áll – tökéletlen, bűnös emberekből. Tehát az, hogy fölüti a fejét az egyházban olyasmi, aminek nem lenne szabad ott lennie, ez kezdettől fogva benne van az egyház életében, de a hitelességünk nem ezen múlik.

Az egyház hitelessége azon múlik, hogy miként viszonyul saját tagjai bűnösségéhez.

Egyrészt fontos, hogy a tanításunkban teljesen világosak legyünk: mi nem az emberi tökéletességet prédikáljuk, hanem az ember Isten irgalmára való rászorultságát hirdetjük. Nagy teher az egyházakon, hogy sokan azt gondolják, egy egyházi szolgálattevőnek tökéletesnek kell lennie, miközben emberileg nem tudnak tökéletesek lenni. Természetesen a saját bűneik, a saját kísértéseik ellen igenis harcolniuk kell. Másrészt olyan világban élünk, ahol nem hír az, hogy az egyház valamit jól csinál. Az viszont hír, ha az egyház körül botrány van. Ez pedig nagyon komoly optikai csalódást hoz létre. Nagyon fájnak nekünk azok az összekenések, hogy ha egy visszaélés történik, akkor ezt általánosítva kiterjesztik az összes papra, az egész egyházra, a többi felekezetre is. Nyilván azért szólnak nagyot ezek a botrányok, mert az egyház alapvetően mégiscsak a szeretet üzenetét közvetíti, amelybe a visszaélés nem fér bele. Az ilyen ügyek kezelése körül azért van annyi érzékenység, botladozás, mert sok esetben az egyházak talán attól tartanak, hogy egy ilyen ügy kirobbanása túl nagy árnyékot vet az egész közösségre, ezért próbálják nem kiteregetni az információt. Miközben vannak dolgok, amiktől igenis el kell határolódni.

– Bábel Balázs érsek szerint azért szólt akkorát némely pap gyarlóságának híre, mert az illető személy a politika világában is exponálta magát.
– Ez kétségkívül így van – egyszerre vált egy egyházi probléma politikai botránnyá is.

– A magyarországi evangélikusok vezetőjeként milyen jövőkép él benned?
– Komolyan szembe kell nézni az evangélikusok helyzetét érintő társadalmi változásokkal. Vannak például olyan tradicionálisan evangélikus települések, ahol a megélhetési változások miatt folyamatosan csökken a közösségünk létszáma – nem a hit meggyengülése vagy a demográfia miatt, hanem a megélhetési változásokból eredően. Az elvándorlás, a falvak elnéptelenedése az evangélikus egyházat nagyon mélyen érinti. A magyar történelem folyamán az evangélikusok a falvakba voltak szorítva, számos városban evangélikusoknak sokáig nem nagyon adtak letelepedési engedélyt. Emiatt nálunk a falusi közösségek voltak erősek, a mi gyülekezeteink a városokban sokkal fiatalabbak, mint a falvakban. A most zajló társadalmi átalakulás a falvakat eléggé megrázóan érinti: a földterületek megműveléséhez régen sok emberre volt szükség, ma ezt néhány gép megcsinálja, így falun nagyon sok ember feleslegessé vált. Részben az ő beköltözésük révén erősödtek meg a városi gyülekezeteink, mert egy idő után eltűntek a vallási alapú korlátozások. A városi gyülekezeteink megerősítése és a fogyatkozó falusi gyülekezeteink támogatása egyszerre jelent most kihívást. Elég komoly teher rajtunk az infrastruktúránk fenntartása is, ami messze meghaladja az anyagi lehetőségeinket. Ezzel persze a testvéregyházak is így vannak: olyan helyeken vannak értékes épületeink, templomaink, imaházaink, ahol egyre kisebb létszámú közösségünk van jelen. Komoly dilemma, hogy a szűkös forrásainkat hogyan tudjuk úgy csoportosítani, hogy ott se maradjunk szégyenben, ahol már alig vannak gyülekezeti tagjaink, hogy szabad-e az ottani épületekre sok-sok tíz vagy százmilliót költeni, miközben úgy gondoljuk, hogy a hitélet élénkítésére, erősítésére lenne most elsősorban szükség, nem az ingatlanok további toldozgatására. Ez egy nagyon komoly kihívás lesz a jövő egyháza számára. A legfontosabb kérdés mégiscsak az üzenetünk hiteles megszólaltatása, a közösségeink ébresztése, mert bármennyire hízelgő ránk nézve, hogy lassabban fogytunk az elmúlt években, mint a testvéregyházak, mégis aggasztó számunkra, hogy nem növekedünk, hanem fogyatkozunk. Az alapjaink megerősítése a legfontosabb. Én e téren a hagyományos evangélikus örökség pártján állok: azt vallom, hogy

az egyház alulról épül fölfelé, tehát a gyülekezetek szintjétől, ott kell erősíteni. Az egyháznak nem felülről kell növekednie, hanem a hívek felől.

Ha a gyülekezetek bázisait megerősítjük, ez majd hozza a többi növekedést magával.

– Egy kihívásokra fókuszáló jövőképet ismerhettünk meg. De ha úgy teszem fel a kérdést – a katolikus egyházat éppen megújító Ferenc pápa bátorítása alapján –, hogy milyen egyházról álmodik Szemerei János, mi lenne a válasz?
– Ferenc pápa gondolatai azt sugallják, hogy egy olyan komoly történelemmel rendelkező egyház, mint a római katolikus, vagy akár a miénk, az evangélikus egyház, sok esetben áldásként tekint a történelmi örökségre, de ritkán beszélünk arról, hogy ez sokszor korlátokat is jelent. A pápa is arra utal, hogy bizonyos értelemben át kell lépni azokat a régi beidegződéseket, amik sokszor sodorták, a hátukon vitték az egyházat. Például régebben elég volt az, hogy az egyház hívogatott a harangszóval, meg néhány központilag megfogalmazott üzenettel… Olyan korban élünk, amikor utána kell menni az embereknek, össze kell gyűjteni a ránk bízottakat, mert egyre kevesebb idő, figyelem marad a lényeges dolgokra, mindent elapróz a rohanó világ. Hogy miként lehet úgy megszólítani a társadalom tagjait, hogy a közösséget sokkal mélyebb módon tudják megélni? Ez egy nagyon komoly kihívás számunkra. Ezért

olyan egyházról álmodom, ahol szabad kérdezni, ahol nincsenek tabutémák.

Olyan egyházban reménykedem, ahol az emberi érdekeket félre tudjuk tenni, és sokkal jobban oda tudunk figyelni arra, amit Krisztus kínál. Mert ő azért eléggé újszerű üzenettel lépett be a mi földi történelmünkbe, sok mindent fordított a feje tetejére, ami azelőtt megszokott volt, a korábbi vallási felfogásnak nyíltan hadat üzent. Ha komolyan vesszük a jézusi tanítás útját, az meg fogja változtatni a gondolkodásunkat, az egész életünket.