Nem elköszönni, hanem megköszönni – ezzel a lelkülettel gyűlt össze a hatalmas tömeg a győri Szentlélek templomban, hogy utolsó miséjén hálát adjanak a plébánosért, akit kényszernyugdíjazott a püspöke.
2024. július 28. volt az utolsó vasárnap, amikor hivatalosan szentmisét mutathatott be Benkovich Ferenc katolikus lelkipásztor abban a templomban, amelyet szó szerint a saját kezével épített közel négy évtizede. Nem azért nem maradhat tovább, mert egyházi szokás szerint más plébániára helyezik, nem is azért, mert testileg elfáradt, vagy bármilyen más akadálya lenne annak, hogy folytassa papi tevékenységét. A pontos indok ismeretlen, bár nem megfejthetetlen. Az elmúlt hetek igazolták, ez az utolsónak tűnő mise pedig csak ráerősített arra, hogy mi lehet a legfőbb baja Veres András püspöknek egyik legaktívabb papjával. Amíg a papíron jelentős egyházi hatalommal rendelkező személynek még legközvetlenebb ismerősei szerint sincs valódi barátja, addig
Ferenc atyának még a legszűkebb értelemben vett lelki családja is sokezres lélekszámú, akik a pápáig is elmennek szeretett pásztorukért, ha a szükség úgy hozza.
Próbáltam fotót készíteni az ezen a vasárnapon a templom mellett parkoló autókról, ám drón nélkül esélytelen próbálkozás volt megörökíteni a járművek teljes áradatát, ami többszörös telt háznak megfelelő jelenlétet eredményezett a templomban és azon kívül is. Kicsire építették a jelek szerint azt a bizonyos tornyos épületet, bár könnyen lehet, hogy az utódnak mostantól egy kicsiny kápolna is elegendő lesz.
Mert Benkovich Ferenc a parancsnak engedelmeskedve távozik, de a püspöki eljárásmód, a kikényszerített nyilatkoztatás és egyéb velejárók aligha maradnak visszhang nélkül a hívek szívében. A tiszta lélek ugyanis megérzi a hamisságot, különbséget tud tenni építés és rombolás, szeretet és szeretetlenség között.
Ezen a nyárközepi szentmisén azonban legfeljebb apró nyomai voltak a megtévedt főpásztor által keltett jogos ellenérzéseknek.
Nem valaki ellen, hanem valamiért fogtak össze a hívek, és ez az összefogás nem szüntethető meg jogi rendelkezésekkel.
Háladalok zengtek, egymást érték a köszönőbeszédek, egy kisfiú pedig azt találta mondani, hogy ha papnak hívná Isten, olyan szeretne lenni, mint Ferenc atya. A mise legvégén vastaps kíséretében vonult ki az ünnepelt – a távozó pásztort ünnepelték a nyáj tagjai.
Nincs könnyű helyzetben a katolikus egyház: tornyosulnak a kihívások, amelyek megújulásra hívnak –
ha minden így marad, abból nagy valószínűséggel összeomlás következik.
Ferenc atya lelki családjában sorra megtaláljuk a jövő egyházának lenyomatait: világiak aktívan részt vesznek a plébániai életben, egyben a liturgikus szolgálatban, több generáció rendszeresen együtt ünnepel a tele templomban, élő, imádkozó közösségek alkotják az egyházközséget, rengeteg a fiatal, a kisgyermekes családok látványa is üdítő, a nők sem másodrangúak, könnyűzene és orgonás énekek jól megférnek egymás mellett.
Az ártó klerikalizmus végjátéka zajlik a szemünk előtt, amely olyan, mint egy rossz álom. Ideje lenne mielőbb felébredni.
Így támogathatja a Szemléleket
A Szemlélek nem üzleti vállalkozás, kizárólag adományokból, támogatásokból működünk. Önállóságunk legfőbb záloga olvasóink nagylelkűsége. Kérjük, ha teheti, ön is csatlakozzon támogatói körünkhöz! Egyszeri vagy havi rendszeres adományát ezen a linken fogadjuk.
Támogatom
