Tarján Gabriella: A börtönben az emberi szó a legértékesebb ajándék

A Mécses Szeretetszolgálat Magyar Börtönpasztorációs Társaság elnökével levelezőszolgálatukról, valamint a mai magyar börtönvilág és a társadalom kapcsolatáról beszélgettünk.

– Mi motivál valakit abban, hogy egy elítélttel levelezzen? Elsőre azt gondolnám, hogy kell hozzá valamilyen személyes kötődés. Például, ha van börtönviselt ember a családunkban, az már jó indok lehet.
– A többségünk számára ez egyáltalán nem volt fontos. Én például annak idején azért választottam az önkéntességnek ezt a formáját, mert ez volt az, amit család mellett tudtam vállalni. A férjem támogatott abban, hogy önkénteskedjem, de az volt a kérése, hogy a gyerekeink ne váljanak úgynevezett „mozgalmi árvákká”. Levelezni pedig helytől és időtől függetlenül lehet.

– Valamilyen lelki alkatra és belső motivációra azért csak szükség van ahhoz, hogy az ember „nehézfiúkkal” akarjon kapcsolatot tartani.
– Amikor levelezel, akkor nem egy „nehézfiú” van a másik oldalon, hanem egy ugyanolyan ember, mint te. És előfordulnak persze mélyebb levélváltások is, de nem úgy kell elképzelni, hogy minden héten a bűncselekményről beszélgetünk, amit elkövetett. Hanem arról, hogy mit főztem a hétvégén a családnak, vagy mi történt a kiskutyánkkal. Egészen hétköznapi dolgokról.

– Milyen kritériumoknak kell megfelelni ahhoz, hogy valaki börtönlevelező lehessen?
– Azt szoktuk mondani, hogy elsősorban megfelelő nyitottságra van szükség. Nehéz is lenne kritériumokat megfogalmazni, mert például mondhatnánk azt, hogy csak bizonyos életkor felett jelentkezzenek a segíteni akarók. Mert feltételezzük, hogy egy idősebb embernek már van olyan élettapasztalata, ami ide nagyon fontos. De néha pont ennek az ellenkezőjét tapasztaljuk: van, hogy valaki 40 évesen sem tapasztalt eléggé, és lehet, hogy valaki már 20 évesen többet látott szociális téren a világból, mint mondjuk én.

– Van valamiféle képzés vagy felkészítés, mielőtt valaki „élesben” bevetné magát?
– Van egy többlépcsős felkészítő folyamatunk, melynek során rá lehet jönni, hogy ki az, aki igazán vágyik erre a szolgálatra. 10-ből 9-en már az írásos tájékoztató elolvasása után visszariadnak. De ez nem baj, nekünk az az 1 kell, aki felelősen tudja vállalni a szolgálatot. Utána vele elkezdődik egy folyamat, melynek része például egy személyes segítővel való kapcsolat is, aki elkíséri a munkája elején.

– Te mit tartasz a legfontosabbnak a szolgálatotokban?
– Talán arról hallani kevesebbet, hogy ez számunkra is mennyit jelent. Azt gondoljuk, hogy mi segítünk önzetlenül, de közben nagyon sokat változunk mi magunk is. Például az elején

hajlamosak vagyunk magunkról azt gondolni – főleg, ha még keresztények is vagyunk -, hogy bennünk biztos nincs előítélet.

Aztán kiderül, hogy dehogyis nincs! Ezen sokan átesünk. Óriási alázatra van szükség, én úgy tanultam a Mécses korábbi vezetőitől, hogy a „lábmosás” alázatos, szolgáló lelkületével lehet csak ezt a tevékenységet végezni.

– Térjünk át azokra, akik a rácson belül vannak. A szervezetetek 30 éves tapasztalatával mit mondanál, mi a legnagyobb vágyuk?
– Amit itt tanultam, és amit a kinti világban is eltanulhatnánk, hogy a legfontosabbak az emberi kapcsolatok. Bentről a legtöbben azért jelentkeznek hozzánk, mert már mindenki elhagyta őket. A börtönben a legnagyobb érték a kapcsolattartás.

– Mi van ezeknek az embereknek a családjával és a barátaikkal?
– A szakemberek szerint 7 év az az időtartam, ami alatt, ha nem szabadul az illető, minden kinti kapcsolatát elveszíti. Hosszabb börtönbüntetés esetén egyedül az édesanyák azok, akik mindvégig kitartanak a gyerekük mellett. Amit mi tudunk adni nekik, az egy emberi szó. Talán többet ér minden beküldött csomagnál.

– Egy évvel ezelőtt készítettem interjút a veszprémi börtön igazgatójával. Ő így nyilatkozott arról, milyen volt az, mikor még nevelőként megismerkedett egy-egy bűnelkövető személyes történetével: „Nem azt mondom, hogy mindenkinél, de vannak olyan életutak, amiket végighallgatva arra gondolok, hogy ez nem is történhetett volna másképp.” Te is így látod?
– Én is így érzem. Bepillantva egy-egy gyerekkorba megismerni egy-egy életutat nagyon megrendítő. Az a legmegdöbbentőbb, hogy ők ugyanolyan emberek, mint mi, és általában nem úgy tervezik az életüket, hogy bűnözők lesznek.

– Mégis elválaszt bennünket egymástól egy múltban elkövetett cselekedet, ami…
– Nem egy cselekedet, hanem egy egész világ választ el bennünket.

Én nem gondoltam volna, itt, Magyarországon felnőve, hogy mi is kasztokban élünk.

Ők olyan világban nőttek fel, amihez nekünk nem volt kapcsolatunk és közünk. A legtöbb embernek, aki ide kerül, olyan gyerekkora volt, amit mi nem tudunk elképzelni. Van, akinek sosem volt családi karácsonya, nem jött neki a Mikulás, nem ünnepelték meg a születésnapját, sőt még az osztálykirándulásra sem mehetett el. Óriási és feneketlen társadalmi szakadék van köztünk. E fölé próbálunk mi hidat verni. Emberségünkben egyformák vagyunk, ám az életkörülményeinkben, a neveltetésünkben, a körülöttünk lévő világban nagyon különbözőek.

– Nem kenjük el ezzel az ő saját felelősségüket a tetteikért? Az mégiscsak egy személyes döntés, hogy ő el akar-e követni bűncselekményt.
– Legtöbbször ez nem döntés, hanem belesodródnak, mert például függőséggel küzdenek. Ott nincs józan döntés. Biztos van, aki aljas indokból, szándékosan követ el bűncselekményt, sőt, még élvezi is, de velük mi nem találkozunk, ők nem jelentkeznek levelezőtársnak.Aki ilyen nyomorultul nő fel, annak nagyon szűk a választási lehetősége. Amikor az ő szemükön keresztül is elkezdjük látni a világot, akkor elkezd megváltozni a véleményünk például arról is, hogy mit is jelent a szabad akarat, és a körülményeink mennyire formálják azt. Nem feladatunk egyébként, hogy megkeressük az ő életükben, hol rontották el.

– Hol tart ma Magyarországon a bűnelkövetők társadalomba való visszavezetése?
– Mi nem vagyunk szakemberek, csak elhivatott önkéntesek. Nagyon nehéz a büntetésvégrehajtás feladata, azt látjuk, hogy a szabadultaknak sokszor teljesen kilátástalan a helyzete.

Mi a szolgálatunkkal gyógyítani szeretnénk, amire egész biztosan nagyon nagy szükség van.

– Van-e tapasztalatotok, megoldási javaslatotok a szabadulás utáni időre?
– Nagyon fontos lenne, hogy egy börtönviselt embert a szabadulása után nyitott szívvel fogadjon a társadalom. Ha ez nincs, nagy eséllyel esik vissza. Csak logikusan végig kell gondolni: valaki kiszabadul egy óriási szégyenfolttal, billoggal a homlokán, és nem kap munkát, mert te nem szeretnéd alkalmazni, nem kap szállást, mert te nem szeretnéd őt befogadni albérlőként úgy, hogy nem tud letenni kauciót. A közösségedben sem nézed jó szemmel, és azt sem szeretnéd, hogy a te gyereked az ő gyerekével barátkozzon. És kész. A kör bezárult, ellehetetlenedik az élete. Egyedül marad és vissza fog esni. Ha adunk neki reményt, célt, közösséget, akkor sokkal több esély van rá, hogy másként folytassa az életét.

***

A Mécses Szeretetszolgálat Magyar Börtönpasztorációs Társaság levelezőszolgálata jelenleg mintegy 60 önkéntessel dolgozik, és az ország 16 börtönében van jelen. A koronavírus-járvány alatt online börtönközösséget hoztak létre, a közösség havonta találkozik, a rabok ilyenkor a börtön kápolnájában gyűlnek össze, a levelezők pedig otthonaikból csatlakoznak. A levelezőszolgálatot heti rendszerességű egyéni Skype kapcsolattartással is kiegészítették. A Mécses Szeretetszolgálat Magyar Börtönpasztorációs Társaság levelezőszolgálatáról több információt itt lehet találni.

***