Te hogyan szeretnél meghalni?

Jennifer Lawrence Leonardo di Caprio
filmtekercs.hu

Ha megfogalmazódik a válasz az életünk végére vonatkozó kérdésre, talán az addig előttünk álló idő is boldogabban telhet.

Próbálom felidézni, vajon mennyire tipikus, hogy az év egyik legjobb filmjét az esztendő utolsó napjaiban mutassák be. Pedig 2021 a hosszú ideje ránk telepedett járványhelyzet ellenére bővelkedett az olyan alkotásokban, mint a Mátrix újabb része, az újragondolt Dűne, ismét összeálltak a Jóbarátok, jött a Gucci-ház, Jason Statham rajongói az Egy igazán dühös embernek örülhettek, az akcióvígjátékok kedvelőinek ott a Különösen veszélyes bűnözők, drámai vonalon a Megbocsáthatatlant lesz nehéz egy ideig elfelejteni. És ez még csak a jéghegy csúcsa: akármennyi címet felsorolhatnék, biztosan kimaradna néhány, amit valamiért nagyszerűnek tartanak az olvasók. Mégis, a december 24-én közreadott Ne nézz fel! annak ellenére lehet képes elhomályosítani akár még az előző filmek élményét is, hogy az ünnepi időzítés ellenére sem romantikusnak, sem vidámnak nem nevezhető a történet. Van viszont benne civakodás, végveszély, megcsalás, számító ármánykodás, lekezelés, pusztulás.

Hogy miként lesz ilyen hozzávalókból lenyűgöző film, azt nem szeretném elmesélni – a megtekintés általi közvetlen tapasztalattól senkit nem fosztanék meg. A fináléról ugyanakkor szívesen osztok meg néhány személyes benyomást, ami nem is egyetlen jelenet, hanem három különálló végkifejlet, amelyeket ráadásul évtízezredek választanak el egymástól. Ha valaki hozzám hasonlóan első megtekintés után elkövetné azt a hibát, hogy a stáblista megjelenését követően leállítja a filmet, másodjára már ne tegye, ugyanis szó szerint a videó legeslegvégén érkezik a harmadik lezárás, ami annyira kínos, hogy azon már tényleg csak nevetni lehet.

Ennek a filmnek talán épp az a legnagyobb ereje, hogy saját emberi gyarlóságunknak állít görbe tükröt.

Globális katasztrófafilm lévén – annyi azért elárulható a sztoriból, hiszen az előzetes sem titkolja, hogy egy óriási üstökös készül becsapódni a Földbe, és vagy kipusztít minden életet, vagy nem – az Albert Einsteinnek tulajdonított klasszikus bölcsesség nagyon is illik ehhez a mozihoz: két dolog végtelen, az emberi ostobaság és az univerzum, bár utóbbiban nem vagyok biztos. De eszünkbe juthat a Dallas televíziós mágnáseposzból ismert Jockey Ewing költői kérdése is: „Csak nem jobban hiszel a saját szemednek, mint nekem?” Bár a készítők érezhetően az amerikai társadalom számára helyeztek el nem túl burkolt üzeneteket a tényeket relativizáló propaganda, fake-news működését illetően, azért nekünk, magyaroknak sincs okunk másokra mutogatni.

Az a bizonyos finálé pedig úgy teszi fel a koronát erre a maga módján fordulatos ostobaság-keringőre, hogy látszólag semmilyen megoldást nem kínál az emberi gyarlóságra. Mind a morális rossz, mind a morális jó elnyeri méltó büntetését. Happy end helyett háromszoros game over tárul a szemünk elé – ahogy mondtam, látszólag. Mert

amíg a törtetők, helyezkedők joggal nyerik el ellenérzésünket, a tények barátai, a társadalomban, közösségben, felelősségvállalásban gondolkodók végső összekapaszkodásába sokunknak kedve támadhat bekapcsolódni.

Egy asztal körül ülnek a szereplők – magas rangú hivatalnok, esetlen tudós, nagyszájú utcakölyök, megcsalt feleség, rebellis csillagászpalánta –, étkezés előtt hálát adnak. De ez most nem olyan közhelyes „na, ki mondja az asztali áldást” helyzet – bár ima is elhangzik, abból az irányból, ahonnan a többiek a legkevésbé várnák a “templomosdit”. Ebben a szituációban az életükért adnak hálát a jelenlévők, ami foltos, sebzett. Bizonyos értelemben ez a társaság igazi lúzerek gyülekezete. Vesztettek, hiszen nem az lett az eredmény, amiért mind a maguk módján küzdöttek. És itt hangzik el a film – szerintem – egyik legfontosabb üzenete: „Hálás vagyok, hogy megpróbáltuk.”

A sok-sok mondanivaló közül azért emelkedik ki számomra ez a gondolat, mert egyben megfejtést is ad az élet nehézségeivel küszködők, vagyis mindannyiunk számára. Nem tudsz minden problémát megoldani, nem tudsz minden helyzetből győztesen kijönni, de amikor visszatekintesz az életed addigi részére, egyrészt lehetsz hálás azért, amit igenis elértél – a veszteségeid, hibáid miatti bosszankodás helyett –, másrészt

megnyugodhat a szíved abban, hogy amit tudtál, megtettél.

Bár a film nem utal ilyesmire, felmerült bennem egy merész képzettársítás, ami egy másik utolsó vacsorára utal. Gondoljunk bele bátran, némileg elvonatkoztatva a megszokott értelmezéstől: tényleg az a legfontosabb dolga egy embernek, aki tudja, hogy mindjárt megölik, hogy leül vacsorázni? Jézus ebben is példát mutatott, ami közvetve igenis visszaköszön a filmben: lehet jajveszékelni, kiabálni, törni-zúzni, dühöngeni, vagy lehet emberhez méltón lezárni egy életutat, megerősítve társainkat valamiben, ami fontosabb számunkra még a szívünk dobogásánál is. Ahogy Jézus esetében sem mellékes, hogy amit – különösen élete végén – tett, azt hogyan tette, úgy a Ne nézz fel! záróakkordjai is markánsan különválasztják a tömegek által gyakorolt haragos tehetetlenséget az egymással közösségben lévő személyek általi békés hálaadástól.

– Ha tudnám is, hogy holnap elpusztul a világ, még akkor is ültetnék egy almafát – vannak, akik Böjte Csabától ismerik ezt a mondást, de egyes források szerint jóval korábbról, Luther Mártontól származik a gondolat. És bár a film önmagában nem erről szól, a vége mégis erre rímel. Akár azt is mondhatnánk amolyan parafrázisként, hogy

van végtelenebb az emberi ostobaságnál, ez pedig a szeretet.

Jennifer Lawrence Leonardo di Caprio
ew.com

Innentől pedig nem is az a kérdés, hogy miként szeretnénk meghalni – már csak azért sem, mert a filmes forgatókönyvekkel ellentétben a valóságban ritkán tudjuk percre pontosan meghatározni életünk végét –, hanem hogy miként szeretnénk élni. Miért ne zárhatnánk minden esténket hálaadással az aznapi örömökért, akár bocsánatot is kérve azért, amiben hibáztunk? Miért fájna elfogadnunk, hogy bár sok dologra képesek vagyunk, nem vagyunk mindenhatók?

Ha ennek a filmnek az utolsó vacsorajelenete minél többünket megihletne, társadalmi kapcsolatainkban minél többet meg tudnánk valósítani annak szellemiségéből, bizonnyal békésebb, boldogabb lenne az életünk. Márpedig épp ezt kívántuk egymásnak az új esztendő kezdetén – ilyen megközelítésben mégis jónak tűnik a film időzítése, hiszen ez az alkotás hasznos támpontokkal segíthet bennünket abban, hogy a 2022-es év minél több ember számára boldogságot hozzon.

Szabadon elkötelezett - ez a két szó fejezi ki legjobban mindazt, aki vagyok, ahogyan gondolkodom. A párbeszéd a lételemem: rengeteget tanulok a másokkal való dialógusokból. Hiszek benne, hogy mindenkit gazdagabbá tesz, ha kevesebbet ítélkezünk és többet kérdezünk.