Több női vezető, kevesebb szexuális visszaélés az egyházban?

Olvastam Bethlenfalvy Gábor írását, nagyszerű gondolatébresztő javaslatait a jövő egyházáról szóló felméréshez. Többségük szerintem is releváns a témához, azonban van néhány pont, amelyekkel nem értek egyet. Leginkább a nők helyzetével és az egyházban tapasztalt visszaélésekkel kapcsolatban írottakat vitatom. Szilágyi Zsolt írása.

A nők szerepe az egyházban

Ez a kérdéskör szerintem nagyon is releváns. Sok férfit valószínűleg azért nem érint meg, vagy nem érint mélyen a téma, mert férfiként a nők hátrányos helyzetének problémáját a civil/világi életben sem mindig érzékeljük. Amint korábbi írásomban utaltam rá, ez a kérdés sokkal mélyebb és összetettebb problémát vetít előre.

Bár látszólag a nők ma egyenjogúak a férfiakkal, van még bőven tennivaló ezen a téren is. Magyarországon különösen is, de ha szétnézünk csak a keresztény világban, a nők számos országban, társadalomban, területen hátrányos helyzetben vannak – a katolikus egyházban pedig még inkább van tennivaló ezen a téren.

Egy nő a katolikus egyházban sokáig csak hitoktató, sekrestyés, takarító vagy szerzetes lehetett.

A XX. század végén, de főleg ebben a században a helyzet lassanként változik. Egyre több egyházi intézménybe kerültek be nők, bár főként az adminisztrációban (és a gazdasági-pénzügyi területeken) vannak jelen nagyobb számban; a folyamat elsősorban Ferenc pápa fellépésével kapott nagyobb lendületet. (Nemrég a Szemléleken jelent meg összeállítás a nők katolikus egyházon belüli szerepéről, számarányáról, külföldi és hazai példákat is bemutatva.)

A Szentatya a „megszokottól” eltérő értelmezést adott a teremtéstörténetnek: szerinte csak ott valósulhat meg Isten terve az emberrel, ahol a nő és a férfi egyenrangú társként, Isten helyetteseként munkálkodik azért, hogy a teremtett világ emberibb, igazságosabb és testvéribb legyen. Az istenképnek egyszerre kell tükröznie férfi és női elemeket.

A katolikus egyház Máriában női „eszményképet” jelenít meg, amelyre a híveknek, nőknek és férfiaknak egyaránt szükségük van. Ez a Mária-kép pont azt a hiátust tölti be az egyházban, amelyre korábbi írásomban is utaltam: a nőiséget, a női princípiumok jogosságát, és egyúttal azt, hogy ez nem alárendelt szerep, a nőiségnek ugyanúgy megvan a méltósága a keresztény hitben.

Ugyanezt erősíti még Mária Magdolna eszményképe is, a korábban tévesen félreértelmezett és bűnös asszonynak tartott személyé,

akit később szentté avattak, és az „Apostolok apostolának” neveznek a mai egyházban.

A nők hátrányos megkülönböztetését és nem megfelelő tiszteletét felismerte a modern kori egyház. A Ferenc pápa által felkarolt szinodális lelkiség jegyében született meg a püspöki szinódus záródokumentumának eme gondolata is: „Felismertük bűneinket, amiket a béke ellen; a Teremtés ellen; az őslakos népek, a migránsok, a gyermekek, a nők és a szegények ellen követtünk el”. Vagy másutt: „A szinodalitás minden karizmát és szolgálatot értékesnek tart, és így lehetővé teszi Isten népe számára, hogy minden helyen és időben hirdesse a nőknek és férfiaknak az evangéliumot”. Továbbá leszögezi, hogy „megteremtette az embert, saját képmására, […]az Isten férfinak és nőnek teremtette őket” (Ter 1,27). „A férfiak és a nők közötti egyenlőtlenség nem része Isten tervének.” „Tanúságot teszünk az evangéliumról, amikor olyan kapcsolatokban igyekszünk élni, amelyek tiszteletben tartják a férfiak és a nők közötti egyenlő méltóságot és kölcsönösséget.”

A szinodalitásról tartott szinóduson számos nő vett részt, többen személyesen Ferenc pápa felkérésére (például egy mexikói szerzetesnővér volt a konferencia egyik titkára), és számosan közülük kifejezték fájdalmukat a megkülönböztetés miatt, hogy a nők sok tekintetben háttérbe szorulnak, és nem vehetnek részt az egyházi vezetésben, nem lehetnek tevékeny részesei folyamatoknak, szertartásoknak stb.

Sokat elárul az az általános helyzetkép is, hogy például

a laikusokból álló egyháztanácsokban a legtöbb esetben férfiak töltik be a tisztségeket,

holott a nők nem kevésbé elkötelezett keresztények, nem kevésbé jó szervezők, és nagyon sok hasznosat tudnának hozzátenni egy-egy egyházközösség működéséhez. Ezen a helyzeten, úgy vélem, mindenképpen célszerű volna változtatni.

Visszaélések az egyházban

A másik ilyen problémakör az egyházi intézményekben elkövetett visszaéléseké, amellyel kapcsolatban is más véleményem van. Szerintem nagyon is komoly a helyzet, mivel nem egy-egy elszigetelt jelenségről van szó, hanem rendszerszintű problémáról, ami nemcsak a magyar, és nem is csak az európai katolikus egyházat érinti, hanem a világegyház problémája is. Noha lehet, hogy a sajtó szeret „csemegézni” az ilyen történetekből, és reflektorfénybe állítani az egyház által elkövetett bűnöket, amelyek gyakran valóban túlhangsúlyozottak, de talán éppen ezért is fontos nekünk, keresztényeknek, katolikusoknak, hogy foglalkozzunk a témával, és rendszerszinten találjunk megoldást a problémára.

Lehet, hogy az előbbi és e témakör között átfedés van? Ha a nők nagyobb szerepet kapnának az egyházban, kevesebb szexuális visszaélés lenne?

Ferenc pápa még 2014-ben megalapította a Fiatalkorúak Védelmének Pápai Bizottságát, hogy védjék meg a kiskorúakat és a sebezhető felnőtteket a férfi egyháziak szexuális zaklatásaitól. A bizottság elnöke Sean O’Malley bíboros, Boston korábbi püspöke lett, aki szerint a szexuális visszaélések „hihetetlen kárt” okoztak az egyház hitelének. Egyik megoldásként tárták elénk a visszaélések megfékezésére, hogy jobban kell figyelni a jövendő lelkipásztorok kiválasztására, és még szélesebb körben kell pszichológiai vizsgálatnak alávetni a papjelölteket.

Már sok fórumon felmerült a cölibátus eltörlésének vagy legalább lazításának kérdése is,

mivel a papi nőtlenség nem dogma, nem érinti az egyház alapvető hittételeit. Lehetséges, hogy a merev ragaszkodás ehhez a tradícióhoz tovább mélyíti a problémákat. Bár úgy vélem, hogy pusztán a cölibátus eltörlése vagy lazítása valószínűleg nem oldaná meg ezeket a problémákat, a kérdéssel mindenképpen érdemes foglalkozni.

Ehhez a kérdéshez tartozik a papok elmagányosodása, depressziója, vagy a lelkipásztori hivatás vonzóvá tételének kérdése is, ami javíthat a helyzeten. Lehetőségként felvetődött a világi papi közösségek kialakítása, ahogy a szerzetesrendek is működnek, amelyek a mindennapokat közösségekben, közösségi regulák szerint élik. Ez jelenthet megoldást a papok elmagányosodására, a depresszióra, a kiégés elkerülésére.

De erre utal a szinodális egyházban megjelenő egység, együvé tartozás, amelyet Ferenc pápa a missziós egyházban kívánt megjeleníteni.

Olyan egyház, amelyben nincsenek laikusok vagy világiak, hanem amint az Újszövetségben is szerepel: vannak hívők, tanítványok, testvérek, szentek stb.

Vagy másképp fogalmazva: léteznek „hívő világiak” és „felszentelt szolgák”. Tehát ha a laikusok és a papok szorosan együttműködnek, mintegy „egy testben”, sokkal szorosabb kapcsolatban állnak egymással, akkor a „világi” papság sem érzi magát egyedül, nem hárul rá akkora teher, amelynek súlya alatt összeroppanhatnak. Hiszen ők is emberek, ugyanolyan problémákkal küzdenek, mint mi, laikusok, ugyanolyan kísértésekkel kell megküzdeniük (vagy talán még többel is), mint nekünk.

Az egyre több hívet számláló karizmatikus és egyéb megújulási mozgalmak ezeket a témákat is zászlajukra tűzik, amelyekkel a megújulást szeretnék előmozdítani. A neokatekumenális közösségekben például a pap ugyanolyan tagja a közösségnek, mint bárki más, együtt élik meg az összes fontos liturgikus eseményt, és ez összekovácsolja a közösséget.

Attól, hogy szőnyeg alá söprünk problémákat, még léteznek. Fontos, hogy az okokat találjuk meg, és valódi, rendszerszintű döntés, vagy legalább ajánlás, javaslat szülessen e fontos kérdésekben. Azt gondolom, a problémák döntő része nem az esztétikai kérdések miatt vetődik fel.

Nem hiszem, hogy a megújulást, reformot kívánó laikusok és klerikusok pusztán annyit szeretnének elérni, hogy ne legyen annyi „giccs” a templomokban,

ne legyenek olyan „igénytelenek” a megjelenésükben stb. A prédikációk megújítása is fontos kérdés lehet, de azt gondolom, ezt is sokkal tágabb kontextusba helyezve érdemes megvizsgálni. Az egyház kommunikációjában is megújulás szükséges: másképp kell beszélni a fiatalokkal, a régebb óta fiatalokkal, a nőkkel és a férfiakkal, az afrikai vagy az ázsiai közösségekben, illetve a külsőségekre sokkal erőteljesebben építő latin-amerikai egyházakban.

Az egyházi megújulás megkerülhetetlen kérdéssé vált napjainkban. Ez ugyanakkor hosszú folyamat, ezért is lényeges, hogy a megújulási mozgalmak, a szinodalitás minél nagyobb hangsúlyt kapjon az egyházban, minél nagyobb nyitottsággal álljunk ezekhez a kérdésekhez. A megújulással a fentiekben ismertetett válságtünetek is enyhülni fognak, emlékezzünk csak a „katolikus megújulásnak” is nevezett XVI-XVII. századi mozgalomra, amely a Tridenti Zsinat után indult el, sikeresen válaszolt az egyházat ért számos kihívásra, és tette ismét vonzóvá a XVI. század elejére súlyos válságba került római katolikus egyházat a hívek számára Európa legnagyobb részén.

*

„A szükséges dolgokban egység, a kétségesekben szabadság, de mindegyikben szeretet”. A Szemlélek a Szent Ágostonnak tulajdonított gondolat jegyében igyekszik fórumot teremteni a legkülönfélébb véleményeknek. Ezért, bár vendégszerzőink publicisztikái nem feltétlenül tükrözik lapunk álláspontját, az építő párbeszéd jegyében szívesen befogadjuk őket.