„Úgy érzem, letettük a sérelmeket”: Pető Attila az Erdő Péter bíborossal történt találkozójáról

Erdő Péter bíboros és Süllei László, az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye érseki általános helynöke Pető Attilával találkozott pénteken. Azzal a fiatalemberrel, aki évekkel ezelőtt elsőként állt névvel, arccal a nyilvánosság elé mint egyházi személy által elkövetett szexuális bántalmazás volt áldozata. Interjú a beszélgetés hátteréről.

– Ki kezdeményezte a találkozót?

– Én.

– Ha jól tudom, nem először próbálkoztál. Mikor volt az első alkalom?

– 2016-ban, és utána még talán háromszor.

– Szerinted minek köszönhető, hogy most létrejött a találkozás?

– Ezt a főegyházmegyétől kell megkérdezni.

– Voltak a találkozónak bármelyik részről feltételei?

– Kikötés volt, hogy a beszélgetés, találkozás nem sajtónyilvános.

– Hogyan, mivel készültél a találkozásra?

– Imádkoztam sokat, hogy elég nyitott szívvel, lélekkel tudjunk az asztalhoz ülni.

– Mit árulhatsz el az elhangzottakból?

– Sokat beszéltem a hitemről, a Snell György atyával való kapcsolatomról, hogy mennyire sajnálom, hogy nem lehet itt velünk, beszélgettünk a Gyerekasztal Munkacsoportról és a gyermekvédelemről.

– A találkozó utáni Facebook-bejegyzésedben a kiengesztelődés szót használtad. Jelent ez kölcsönös sajnálkozást, esetleg bocsánatkérést a történtek miatt?

– Az én részemről mindenképpen megtörtént a kiengesztelődés.

– Szóba került, hogy az egyházmegye annak idején beperelt téged?

– Nem.

– Annak idején Süllei László általános helynökkel személyesen is konfliktusba keveredtél az ügyed kapcsán. Milyen volt most újra, ilyen körülmények között találkozni vele?

– Süllei atyát gyerekkorom óta ismerem. A madárdombi Szent Pál-templom felszentelésénél is ministráltam, ahol ő volt a szertartó Paskai László bíboros úr mellett. Szóba is hoztam pénteken, hogy nem tudom, emlékszik-e, de amikor a szentelésekor az oltáron tömjént égettünk, én vittem keze megmosásához bíboros úrnak a vizet és a tálat. A nagy izgulás közepette viszont egy dolgot a sekrestyében felejtettem: a kendőt.

Egy ember sietett a segítségemre: László atya.

Ezen jót mosolyogtunk. Süllei atya mindig is határozott ember volt, akit valószínűleg már fiatalon megedzett az a hatalmas felelősség, amit a vállára vett, amikor Paskai bíboros mellett érseki titkárként és szertartóként szolgált. Én is látom, hogy az egyházban sokszor a rendszer és a szerepek kényszerei formálják az embert – néha éppen úgy, hogy közben távolabb kerülünk a sebezhetőségtől. Ennyi év távlatából újra találkozni vele nem volt könnyű, de egyáltalán nem a harag dolgozott bennem. Inkább annak felismerése, hogy a megbocsátás nem azt jelenti, hogy elfelejtek mindent, hanem hogy tudatosan lemondok a keserűségről. Hiszem, hogy mindannyian a saját korunk, környezetünk és felelősségeink „termékei vagyunk”. A magam részéről nem a múltban akarok megakadni, hanem abban bízom, hogy a párbeszéd és az őszinteség képes gyógyítani.

Találkozni vele számomra ennek a folyamatnak a része volt:

a szembenézésé, de már nem a haragé, hanem az emberi megértésé, és úgy érzem, László atyának is sokat adott a tegnapi találkozás, és ennek őszintén örülök.

– A korábbi fellépésedben volt, amiért úgy érezted, elnézést kell kérned?

– A hozzáállásom és viselkedésem a főegyházmegyével szemben emberileg érthető volt, ha figyelembe vesszük, hogy egy bántalmazás túlélője egészen más lelki és pszichés teherrel él, mint azok, akik nem tapasztaltak hasonlót. Az ilyen múlt feldolgozása hosszú és nehéz folyamat, amely gyakran együtt jár bizalmatlansággal, dühvel vagy csalódottsággal, különösen akkor, ha az intézményi válasz nem mindenben felel meg az áldozat elvárásainak. Mindez természetesen nem menti fel őt minden felelősség alól, de segít árnyaltabban látni a viselkedését:

nem pusztán konfliktusról, hanem mélyen sérült bizalomról és a gyógyulásért folytatott küzdelemről van szó.

Biztosan lehetett olyan, amit a főegyházmegye elöljárói sérelmezhettek, de ezzel a találkozással, úgy érzem, letettük ezeket a sérelmeket.

– Amikor hat éve egy gyermekvédelmi konferencia apropóján először kapcsolatba kerültünk, én is megtapasztaltam, hogy meglehetősen harciasan próbáltad érvényesíteni az igazságodat. Az utóbbi években viszont egyre inkább úgy éreztem, hogy – ha nem bánod a szót – sokkal higgadtabban, a párbeszéd útjait keresve lépsz fel. Milyen belső utat jártál be ez idő alatt?

– Emlékszem az akkori telefonbeszélgetésünkre, biztosan te is. Heves, indulatos beszélgetés volt a részemről. Amikor évekkel ezelőtt elkezdtem küzdeni az igazságomért, bennem még nagyon erős volt a fájdalom, a düh és a tehetetlenség érzése. Akkor úgy éreztem, csak az számít, hogy kimondjam, mi történt, és hogy meghalljanak. Az ember, amikor sérülést hordoz, ösztönösen védekezik, néha harciasan, néha kétségbeesetten. Az évek alatt azonban sok minden átalakult bennem.

Egyrészt elfáradtam a küzdelemben, másrészt a hit és az idő lassan elkezdte bennem helyreállítani azt, amit a sebek megtörtek.

Megértettem, hogy az igazság nemcsak kimondható, hanem meg is élhető, és a gyógyulás nem feltétlenül a harcon, hanem a párbeszéden, a belső békén és a megbocsátás keresésén keresztül vezet. A hit számomra nem azt jelentette, hogy mindent el kell felejteni, hanem azt, hogy Isten előtt meg lehet pihenni akkor is, ha még nem minden rendeződött. Ez a folyamat lassú, néha fájdalmas, de közben formál: megtanít arra, hogy az erő nem mindig a hangos szavakban van, hanem abban a csendes kitartásban, ami a lelki béke felé vezet. Egy áldozat útja mindig változás: az elején a túlélés, később a megértés, végül pedig talán a megbékélés felé halad. Én most valahol ezen az úton járok.

– A találkozás szimbolikus üzenetén túl a te ügyedben történt konkrét fejlemény? A Szentszék idei gyermekvédelmi jelentése a jóvátételt hangsúlyozza. Szóba került most ilyesmi a te esetedben akár erkölcsi, akár anyagi téren?

– Az anyagitól eddig is elzárkóztam. Ahogy a Michael Wallace Banach apostoli nunciussal történt találkozón, most is felvetettem, hogy örülnék, ha volna lehetőség találkozni a Szentatyával.

Meséltem Erdő Péter bíboros atyának arról is, hogy mennyire fontosnak tartom az áldozatok kárpótlásást,

és hogy dolgozom egy pilotprogramon is, mely ezzel a problematikával foglalkozik: nemcsak az anyagi jóvátételen, hanem az áldozatok utókövetésén. Akár a tanulmányaik folytatásának elősegítésén, akár a munkaerőpiacon való elhelyezkedésük segítésén vagy konkrét megtört közösségek segítésén át.

– Maradtatok valamiben a találkozó végeztével?

– Hogy mindenképpen folytatjuk a párbeszédet, és abban, hogy a találkozó bizonyosan sokat jelent nekem és bíboros atyának is.

– Felvetődött benned, hogy egykori zaklatóddal is találkozz? Ha igen, mit mondanál neki?

– Igen, sokszor felvetődött bennem, de nem bosszúból vagy számonkérésből. Régebben azt hittem, ha egyszer találkoznék vele, nem tudnék mást érezni, csak haragot. Az idő azonban – és talán még inkább a hit – megtanított arra, hogy az irgalom nem a tettek elnézését jelenti, hanem azt, hogy megpróbáljuk emberként látni azt is, aki vétkezett. Fontosnak tartom, hogy kimondjuk: az elkövetőknek is segítségre van szükségük. Az, amit tettek, nemcsak az áldozatot sebzi meg, hanem őket magukat is torzítja, és amíg nem néznek szembe a felelősségükkel, addig ők sem tudnak szabadulni.

Ha egyszer szemtől szembe kerülnénk, azt szeretném, ha elismerné, mi történt,

és vállalná a következményeit – elsősorban nem jogi téren, hiszen az én ügyem elévült, hanem emberileg és lelki értelemben. A kimondásnak, a szembenézésnek gyógyító ereje van mindkét fél számára. Számomra az irgalom nem gyengeség, hanem út: annak felismerése, hogy az igazság és a megbocsátás nem zárják ki egymást, hanem egymás nélkül nem is létezhetnek.