Van-e jövőjük a nemzetállamoknak a globális világban? Vitairat magyar nézőpontból

Manapság sokat hallunk – elsősorban magyar kormányzati körökből – arról, hogy a népek túlélése miatt mekkora szükség van a nemzetállamokra, szemben a szupranacionális tényezőkkel. Mennyiben vezethető le mindez zsidó-keresztény civilizációs örökségünkből és a Szent István-i állameszméből? Szilágyi Zsolt vitairata.

A szerző külügyi szakértő, okleveles EU-pályázati tanácsadó

A modern nemzetállam eszméje a francia forradalom eredményeként született meg, amely más országok számára is mintát kínált a homogén nemzetállamok létrejöttéhez. Ez azonban csak kevés helyen volt követhető modell, mivel a hagyományos nemzetek és államok határai ritkán estek egybe, vagy az államalkotó, többségi nemzet, etnikum szétszórtan élt az állam határain belül. A németek és az olaszok a nemzetállam helyett így az államnemzet koncepcióját dolgozták ki.

E nézet képviselői azt hangsúlyozzák, hogy egy nemzet több országban létezik – lásd a XIX. század első felében még virágzó német fejedelemségeket, vagy az olasz államocskákat, amelyek a német és az olasz egység létrejöttéig képviselték a nemzeti létet. A németek esetében még a Poroszország uralta egységes Németország sem jelentette a teljes nemzetállami egységet, mivel az újonnan létrejött alakulatból jelentős németajkú területek maradtak ki (például Ausztria, amely csak a nagynémet egységben lehetett volna része az egységes Németországnak).

Más elképzelések szerint a nemzetállam eszméje már a harmincéves háborút lezáró vesztfáliai békével megszületett (1648), amely a maga korában meglehetősen radikális szervezési elvnek számított: egy terület, egy kormányzat, egy szuverenitás. Ez a modell nemcsak a határokat jelölte ki, hanem évszázadokig az identitást, a lojalitást és a játékszabályokat is meghatározta. De az eszme tartalommal csak a XIX. században töltődött meg.

Magyarországon Deák Ferenc nyomán az államnemzetnek is egy sajátos formája, a politikai nemzet koncepciója született meg, amely arra utal, hogy a Szent István-i Magyarországon (a Magyar Királyságban) alapvetően egy államalkotó, vagyis politikai nemzet létezik, a nemzetiségek is ez alá tartoznak. A nemzetiségekkel történő egyezkedést Deák későbbi vita tárgyává tette, de a lényeg, hogy az államalkotó magyar nemzet szabadsága biztosított legyen az új (kiegyezés utáni) államalakulatban.

Tehát

Magyarországon a gyakorlatban sohasem valósulhatott meg a homogén nemzetállam víziója.

Mondhatjuk, hogy a nemzetállamok, kiváltképp homogén fajtájuk, a XX. században élték virágkorukat, különösen a versailles-i békét követően (lásd az Osztrák-Magyar Monarchia helyén Trianon után megalakult országokat). A korábbi nagy birodalmak széthullottak, mint például az Osztrák-Magyar Monarchia, vagy korábban a Habsburg Birodalom, de gondolhatunk a spanyol vagy a francia (napóleoni) birodalmi törekvésekre is; helyüket a kisebb (nemzet)államok foglalták el. Ezek azonban nem mindig voltak életképes formációk, több esetben egy nagyobb államban egyesült több kisebb nép, nemzet (például Jugoszlávia).

Ezzel párhuzamosan a birodalmi törekvések sem tűntek el, gondoljunk csak a Szovjetunió kiépülésére és létezésére egészen 1991-ig. Kína is sajátos utat járt be, semmiképpen sem a nemzetállam útját, noha a kommunista rezsim igyekezett homogenizálni az államban létező népeket, kisebbségeket (lásd az ujgurokat vagy a tibetieket). Kína útja mindenképpen jobban hasonlít egy birodalmi politikát követő államéhoz, mint egy klasszikus nemzetállaméhoz.

Új formációk megjelenése

A XXI. században újabb átalakulásnak lehetünk tanúi. Egyfelől a XX. század második felében jelentkező globalizáció, valamint a nemzetközi szervezetek jelenléte válik egyre inkább meghatározóvá. Mindemellett a nemzetközi együttműködés új színterei is megjelennek: gondoljunk például a földrész egységesítésére tett (sikeres) kísérletként az Európai Unióra.

A globalizációval ellentétes irányú, vele párhuzamosan zajló jelenség a regionalizáció.

Nem írja felül és nem is kérdőjelezi meg a nemzetállamok létét, nem szűkíti a mozgásterüket, ám az együttműködés új módozatát kínálja, amely épphogy a nemzetállamok szűk kereteit szabja át. A regionális együttműködés a gyakran mesterségesen meghúzott államhatárokon túli, gazdaságilag és kulturálisan is összetartozó területek közötti szorosabb együttműködés lehetőségét teremti meg a határmenti régiók, települések, közösségek számára. Úgy gondolom, Magyarország számára ez az együttműködési forma kínál alternatívát XXI. századi keretek között, a szűkös és gyakran a történelmi sérelmek okán is nehezen működő nemzetállami kooperációkkal szemben.

A hidegháború végét követően a birodalmi politika a Szovjetunió széthullásával nem szűnt meg. Az Egyesült Államok politikájában is fel lehet fedezni ennek nyomait, valamint a Kelet feltörekvő államai (India, Kína) sorra jelentenek újfajta kihívást Európa és általában véve a Nyugat számára. Az USA sem tekinthető klasszikus nemzetállamnak, hiszen nem nemzeti alapon jött létre, ám létezésének első évszázada során maga teremtette meg saját nemzetét, az amerikait.

A nemzetállam eszméjét kikezdte nemcsak az urbanizáció, amelynek következtében a városok meglehetősen önálló szerepkörrel és jelentős gazdasági entitásként jelennek meg, hanem a transznacionális vállalatok is, amelyek a legtöbb esetben birtokolják a kritikus infrastruktúrákat, technológiát és tőkeerőt. Továbbá ne feledkezzünk meg egy új tényezőről: a mesterséges intelligencia döntéshozatalának sebessége és hatóköre ma már a kormányzás fogalmának határait feszegeti. Az AI-rendszerek már most is kezelik az energiahálózatokat, optimalizálják a forgalmat, és gyorsabban észlelik a kiberfenyegetéseket, mint az ember. Katasztrófaelhárítási szimulációkban például az AI másodpercek alatt képes meghatározni a leghatékonyabb erőforrás-elosztást, ami az emberek által működtetett ügynökségeknek napokba telhet.

Tehát nem a nemzetállam felváltása, hanem

egy összetettebb hatalmi ökoszisztéma megszületése és térnyerése várható,

amelyben a városok, a vállalatok, a nem kormányzati szervezetek és a mesterséges intelligencia rendszerei átfedő hatásköröket osztanak meg egymás között. Ez új lehetőségeket teremt a határok nélküli kihívások kezelésére, de új feszültségeket is okoz. Kinek a prioritásai érvényesülnek, ha a városok éghajlat-politikai céljai ütköznek a nemzeti gazdaságpolitikával? Mi történik, ha egy vállalat mesterséges intelligencia rendszere irányítja azt az infrastruktúrát, amelyet egy nemzeti szabályozó hatóság szeretne ellenőrizni? Az e kérdésekre adott válaszok fogják eldönteni, hogy ez a közös irányítási modell az innováció forrásává válik-e, vagy inkább instabilitást okoz.

A civilizációs államok megjelenése

Kína, India, de Oroszország és Brazília is újfajta modellt képviselnek, ezt pedig immár nem birodalomnak hívjuk, hanem civilizációs államnak. Oroszország például multietnikumú országként határozza meg önmagát, amely „számos nép és kultúra uniója”. E sajátos formációk egyre offenzívabb fellépése nyilvánvalóan megkérdőjelezi a hagyományos nemzetállamok pozícióját a nemzetközi rendszerben.

Az elmúlt két évszázad a nemzetállamé volt; vajon a mostani a civilizációs államoké lesz? A mai nemzetállamok több kihívással is kénytelenek szembenézni: egyrészt a nagy szupranacionális integrációk, másrészt a birodalmi keretekben gondolkodó államok részéről. (Okkal vetődik fel: vajon az EU maga is a civilizációs állammá válás útján halad?) Az államokat ma kívülről a globalizáció nyomja, belülről pedig a multikulturalizmus feszíti. Ennek következtében nem képesek teljesíteni hagyományos funkcióikat, például kezelni a környezeti vagy a demográfia kihívásokat, gyakorolni a globális erőforrás-elosztási rendszerek feletti kontrollt – szuverenitásuk határai elmosódnak, kohéziós erejük meggyengül, demokratikus legitimációjuk erőtlenné válik. Úgynevezett posztnacionális keretrendszer jön létre, amelyben már nem – vagy tényleges szuverenitás nélkül – léteznek nemzetállamok.

Persze

a társadalomszervezésnek nem a nemzetállam az egyetlen lehetséges útja, ám az is kétségtelen, hogy – minden hibájával együtt – a zsidó-keresztény civilizációs örökségünkkel ez áll a legszervesebb kapcsolatban, és ez nyújtja a közösség olyan mintáit, amelyek a leginkább képesek biztosítani a személy méltóságának érvényesülését.

Van tehát okunk arra, hogy megvédjük a nemzeteket fenntartó nyugati civilizációt, és ezzel a magyarságunkat is.

De a fentiek miatt úgy vélem, a kihívásokra talán éppen egy szupranacionális összefogó, együttműködésen alapuló keretrendszer képes választ adni, amelynek alapját továbbra is az Európai Unió jelentheti. Ez megfelel a civilizációs állam modelljének is, tehát képes lehet felvenni a versenyt a keleti és a nyugati (például az USA) versenytársakkal.

Ez szemben áll azzal a kormányzati narratívával, mely szerint a jövő kizárólag a nemzetállamoké. Ehelyett,

úgy gondolom, az EU alapjaira egységes, erős Európát kell építenünk, melyben az egyes tagországok jogainak tiszteletben tartása mellett a földrészt a nemzetközi kapcsolatokban erős, a tagállamok akaratán nyugvó, központi kormányzat képviseli.

Nekünk, magyaroknak pedig különösen fontos, hogy ne csak nemzetállamokban gondolkodjunk, hiszen a párizsi békékkel mesterségesen meghúzott államhatárok nemzettársakat választanak szét.

Mindezek alapján úgy gondolom, hogy a nemzetállamiság mint a nemzeti közösségek alapegysége, továbbra is fontos marad – hasonlóan a családhoz, amely a társadalmi lét alapegysége –, de az új globális kihívásokkal szembenézve már nem elegendő kizárólag erre a modellre támaszkodni. Mellette teret kell engedni új, hatékony, akár több népet, kultúrát összefogni képes formációknak, illetve szupranacionális intézményeknek, szervezeteknek, tömörüléseknek is.