Súlyos kérdéseket vet fel a katolikus püspökök gyermekvédelmi közleménye

A magyar egyházi vezetők hosszú hallgatás után reagáltak napjaink egyik legfájóbb társadalmi és egyházi problémájára, a kiskorúakat érő abúzusesetekre. A megszólalás ténye fontos, de nem maradtunk hiányérzet nélkül.

Az egyházat érintő botrányos hírekkel kapcsolatban adott ki közleményt a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia december 4-én. Reménykedve kezdtünk bele a rövid üzenet olvasásába, de a végére érve vegyes érzések maradtak bennünk. Gondolatainkat közösségi reflexió formájában igyekeztünk megfogalmazni.

Jelentős előrelépés, hogy három hónap elteltével a magyar katolikus püspökök megtörték a hallgatást, és nyilatkozatot adtak ki az egyházat érintő botrányos esetekről. Talán nem is botrányos esetekről kellene beszélnünk, hanem kiskorúak fájdalmas, embertelen és traumatizáló sérelmeiről, amelyek nem merülnek ki „botrányos hírekben”. A nyilatkozat maga is kifejezésre juttatja a püspökök „fájdalmát” a súlyos bántalmazásokkal kapcsolatban. Ha jóhiszeműen három hónapra korlátozzuk az első esetek megismerése és a nyilatkozat kiadása között eltelt időt,

meglepőnek tűnhet, hogy ez a hosszú időtáv milyen csekély mértékben adott alkalmat a jelenség átgondolására.

Leginkább három területen merülhetnek fel kérdések a nyilatkozat elolvasása után.

1. „Istennel való kiengesztelődésünk feltétele, hogy egymással is kiengesztelődjünk. Az elkövetett bűnökért pedig imádkozzunk, böjtöljünk, engeszteljünk” – olvassuk a szövegben. Az állítás első fele önmagában természetesen igaz. De vajon mit jelent konkrétan a bántalmazások összefüggésében kiengesztelődni egymással? Valóban kapnak lehetőséget az áldozatok a kiengesztelődés bármilyen formájának átélésére? Láthatók-e jelei ennek a szembesülésnek? Hogyan vehetnek részt ebben a folyamatban a „békétlen” és „csalódott” hívők? És vajon tényleg imádkoznia kellene bárkinek a bűnökért? Egyáltalán, hogyan lehet bűnökért imádkozni?

2. „A gyermekek elleni szexuális bűncselekményekről szóló híradások azt jelzik, hogy ezek a társadalom számos rétegében jelen vannak, de gyakran azt a látszatot keltik, mintha ezek csakis egyházi személyek által elkövetett cselekmények lennének.” Ez szintén tény és való. De valóban szerencsés most ezt emlegetni?

Előmozdítható-e a kiengesztelődés azzal, hogy másokra kezdünk mutogatni? Lehet, hogy ezzel az elhárító gesztussal függ össze a bocsánatkérés hiánya a nyilatkozatban?

Hogy jobban értsük, mi az, ami fájóan nincs jelen ebben a közleményben, idézzük fel Seán O’Malley bíboros szavait, amelyek október 1-jén hangzottak el a Szent Péter-bazilikában tartott bűnbánati virrasztáson:

„Bocsánatot kérek és szégyenkezem minden alkalomért, amikor mi, hívők bűnrészesek voltunk vagy közvetlenül elkövettünk lelkiismereti, hatalmi és szexuális visszaéléseket. Mennyi szégyent és fájdalmat érzek, amikor különösen a kiskorúakkal és a kiszolgáltatott helyzetben lévő személyekkel szemben elkövetett szexuális visszaélésekre gondolok, amelyek ellopták az ártatlanságot, és megszentségtelenítették a gyengék és védtelenek szentségét. Bocsánatot kérek és szégyenkezem amiatt, amikor a fölszentelt szolgálati hivatal és az Istennek szentelt élet állapotát használtuk fel e szörnyű bűn elkövetésére, biztonságban és védve érezve magunkat, miközben ördögien kihasználtuk a kicsiket és a szegényeket.”

3. Nem idejétmúlt dolog-e elmulasztani mindannak megemlítését, ami lehetővé tette a bántalmazásokat és azok – legalább bizonyos ideig tartó – elfedését?

Nem idejétmúlt-e elhallgatni mindazt, aminek következményeképpen egyáltalán lehetővé váltak e szörnyű esetek?

Elképzelhető-e a „békétlenség” és a „csalódottság” eloszlatása valódi változás, olyan érdemi lépések nélkül, amelyek a hatalom gyakorlásával, a kiskorúak kiszolgáltatottságával és az egyházi élet egész kultúrájával kapcsolatos visszásságok felszámolását tűzik ki célul?

Az a remény él bennünk, hogy a jelenlegi közlemény csak az első, még kissé bizonytalan lépése annak a folyamatnak, amelynek során megnyugtató válaszok születnek majd a fenti kérdésekre.