Vita Krasznahorkai László apropóján: hol marad a kortárs irodalomból a katarzis?

A közösségi médiában Krasznahorkai László Nobel-díjáról szólva vita robbant ki arról, hogy a mai művészet inkább lehúz, ahelyett, hogy felemelne; nem ad válaszokat, csak kérdéseket vet fel; és hiányzik belőle a katarzis. A budapesti Klebelsberg Kuno Általános Iskola és Gimnázium magyarnyelv- és irodalomtanára, Horváthné Vass Ildikó válaszol a felvetésre.

Krasznahorkai László Nobel-díjával kapcsolatban ismét sok szó esik az irodalomról, a szövegek felelősségéről – végre! Baráti társaságokban, közösségi oldalakon arról is megindult a beszélgetés, hogy olvassuk-e egyáltalán Krasznahorkait, szeretjük-e az írásait? Abban a legtöbben egyetértenek, hogy művei nem könnyű olvasmányok, hiszen a világ széteséséről olvasni nagyon nehéz. Eleve embert próbáló feladat végigrágni magunkat a hosszú-hosszú mondatain, bár a szöveg maga csodálatos, egészen zenei, sodró. Mégis: az az alaptapasztalat, hogy az apokalipszis közbeni-utáni univerzum maga a káosz, amiben hőseink a nyelv segítségével próbálnak valamiféle rendet teremteni és kapaszkodni abba, nehezen befogadható. Egyben ugyanakkor felemelő is lehet, ha a hömpölygő mondatok mélyén meghalljuk a reményt is.

A kék közösségi oldalon egy ismerősöm posztja alatt érdekes beszélgetés indult a díj és a posztmodern próza kapcsán arról,

vajon nem veszett-e el a modernitás utáni irodalomból a fenséges, a katarzis?

Nem hiányzik-e a Bartók utáni zenéből a magasztos? Nem elég, hogy a valóság körülöttünk olyan, amilyen, vissza kell-e olvasnunk mindezt az irodalmi művekben, nem volna-e jobb, ha az irodalom felemelne, és nem lehúzna? Azonnal rávágtam, hogy nem, bár a kérdés miértjét értem.

Abban biztos vagyok, hogy a művészetekből sem a fenséges, sem a magasztos, sem a katartikus nem veszett el. Legfeljebb a harmónia tűnik el néha. A XX. század összes rettentő tapasztalata után ez nem is csoda. Az irodalom egyetlen szabálya, hogy legyen igaz, amit mond az emberről; legyen igaz akkor is, ha egy lepusztult magyar mezőgazdasági telepen, New Yorkban vagy épp Középföldén vagyunk.

Harmóniát jó ideje csak hazudni lehet, ha valami érvényeset akarunk írni az emberről.

A valósággal (vagy egy lehetséges valósággal) való szembesülés egyébként nem kell, hogy lehúzzon. Ez nem kor kérdése. Goethe Werthere kiábrándít, és még fel is bosszant; Balzac sem valami katartikus, Vörösmarty egyenesen „sárkányfog-veteménynek” tartja az embert, és még sorolhatnám. Ellenben egy-egy jobban sikerült Márai-, Szerb Antal- vagy akár – hogy a kortársak se maradjanak ki – Háy-, illetve Krusovszky-szöveg után átélhet az ember valamiféle katarzist.

Mostanában Jón Kalman Stefánssont olvasok, kétkötetes családregénye csodálatos, prózába oltott költészet, abszolút katartikus. De ettől még a jó irodalom nem kell hogy katarzisra törekedjen. És pláne nem kell válaszokat adnia, meg magasztosnak lennie. Lehet az is, de a minőség fokmérője nem ez. Ha a felvetett kérdésekre egy irodalmi műben stabil válaszok érkeznek, az embernek az a sanda gyanúja támad, hogy itt nagyon meg akarnak mondani neki valamit. Azt pedig a gyakorlott olvasó általában nem szereti. A kérdés körülöttünk rengeteg, a válasz kevés. Az emberi elme szeret kérdezni, szeret válaszokat keresni, és akkor éli át a katarzist, ha a válaszokat ő maga találja meg.

Az az irodalom, ami elveszíti a kapcsolatot a valósággal, nem igazán érvényes,

legfeljebb mint egy „múzeumi tárgy”. Ez az ókori görögöktől fogva így van. Ha az embernek az a valóságtapasztalata, hogy „minden egész eltörött”, akkor a jó művész arról ír. És nem mondja meg, hogyan kellene egésszé tenni, mert nem tudhatja. Kérdéseket tesz fel, talán felvillant válaszlehetőségeket, de megoldást nem tud adni. Nem is várható el.

A Hamletnek nem lehet más vége, és senkinek sincs igaza, A Pál utcai fiúk meg milyen lenne már, ha Nemecsek vagy Boka akár egyszer is kimondaná, hogy „a Grund számunkra a Haza”, talán meghalni is érdemes érte. Ki mondaná, hogy Nemecsek jól döntött? Ki mondaná, hogy rosszul döntött, és maradnia kellett volna az ágyban? Mennyi kérdés! Sehol egy válasz.

Hirdetés

Tulajdonképpen miért is olvasunk irodalmat? – izgalmas kérdés ez, és olvasói tapasztalataink legmélyét érinti. Ha az ember őszinte magához, végül is arra jut: azért, hogy élvezzem, amit olvasok. Utána azt érezzem: több lettem, valamivel jobban értem az embereket, magamat, és olvasás közben talán katarzist is átélhetünk. Néha pedig egyszerűen csak azért olvasunk, hogy szórakozzunk, kiszakadjunk a mindennapokból.

Magyartanár vagyok, felsősöket és gimnazistákat tanítok, tulajdonképpen az a munkám, hogy a diákok olvassanak, értsék az irodalmat. Gyerekként azt tapasztaljuk, hogy a cselekményes sztorit szeretjük, ami izgalmas, szórakoztat. Hogy fontosabbá váljon, hogy a szöveg mondjon számunkra valamit úgy általában az emberről, saját magunkról, arra emberként és olvasóként is meg kell érnünk. A kilencedikes tananyag elején van egy bevezető rész az irodalomról, a szórakoztató- és a szépirodalom közti különbségről. Elmondjuk, hogy a szépirodalom „értéket közvetít, esztétikai többlete van”, és majd’ minden kamasz befeszül attól, hogy „na, tessék, értéket akarnak közvetíteni, már megint megmondják, mit gondoljak”.

Pedig a jó irodalom éppen hogy nem ezt teszi. Az én feladatom, hogy a közösen átolvasott évek alatt megmutassam nekik a különbséget a szórakozás és a szépirodalom értése között. Semmi gond a szórakoztató irodalommal, de a művelt olvasó – ha jól végeztem a munkám – különbséget tud majd tenni szöveg és szöveg között. Nem egyszerű feladat ez, főleg azért, mert gyakran évezredek, évszázadok választanak el bennünket azoktól a szövegektől és nyelvezetüktől, amelyeket olvasunk. Mégis, oka van annak, hogy éppen ezek a költemények, regények, novellák állták ki az idő próbáját.

Krasznahorkai kapcsán az is eszembe jutott, hogy az elmúlt évek érdekes tapasztalata számomra, mennyire népszerűek lettek a diákok körében is a disztópiák. A műfaj klasszikusai mellett szívesen olvassák a kortárs szerzők vízióit a jövőbeni társadalmakról, amelyek szinte kivétel nélkül borzalmasak. Nem véletlen, hogy igazabbnak érzik a jövőjüket ilyennek megíró történeteket, mint a habos-babos valóságot hazudó szirupos regényeket. Teljes joggal érzik, hogy a világ, a bolygó a vesztébe rohan. Emellett azonban ezekben a történetekben a remény is ott munkál: a fiatalok akarják és képesek is megváltoztatni a társadalmat, amelyben felnőnek.

Azt szoktam mondani a diákjaimnak: a természettudományok és a reáltudományok arra jók, hogy az ember értse a világot, az őt körülvevő külső valóságot, a humán tudományok pedig arra, hogy értsük a világban botladozó embert. Általa pedig saját magunkat. Akkor is, ha boldogok vagyunk, ha jó döntéseket hozunk,és akkor is, ha az életnek semmi értelme, és rossz döntést rossz döntésre halmozunk. Megtette ezt már más is.

Több ezer év szövegei igazolják. A jó irodalom olyan, mint egy védőoltás: megismertet valami érvényessel, igazzal saját magunkról, kvázi megküzdési stratégiát kínál olyan helyzetekre, amilyenekkel a való életben is szembesülünk. Ezért érvényes szöveg még ma is a fent említett Molnár-regény, az Antigoné vagy a Rómeó és Júlia, Kosztolányi Édes Annája, a Himnusz, a Szózat vagy éppen a Tudod, hogy nincs bocsánat. Egytől egyig nehéz történetek, súlyos versek, nehezen befogadható, a lélek számára gyötrő szövegek, lehúznak, belevájnak az emberbe, és mégis, valami érvényes mondandójuk van számunkra.

Szophoklész az isteneknek kiszolgáltatott, de erkölcseiben föléjük növő emberről mesél, Shakespeare a szerelem, az odaadás generációk szokásait felülíró voltáról. Kölcsey és Vörösmarty elsiratja a dicső múltat, és Isten irgalmát kéri, illetve felszólítja a nagyvilágot: legyen szolidáris a magyarokkal, különben egy ezredévi szenvedés lehet értelmetlen. Mennyire aktuális szöveg ez ma is, október 23-án, amikor ezeket a sorokat írom. (Más kérdés, hogy az „itt élned, halnod kell” parancsa mennyire tud érvényes lenni egy országban, ahonnan évről évre egyre többen vándorolnak el. Fájni mindenesetre fáj.)

Kosztolányi regényében alig van egy épkézláb lelkű ember, Rómeóval eltemetjük ifjúkori illúzióinkat, Antigonéval együtt értelmetlenül hal meg majdnem mindenki a darabban, József Attila kozmikus magánya és lemondása az életről szinte tapintható az utolsó verseiben.

Nehéz olvasni a sok testi-lelki nyomort, mégis, ha ez a valóság, az ember valósága, akkor az irodalom csak akkor lehet igaz és valódi, ha erről ír.

Krasznahorkai valósága az apokalipszis tapasztalata, és igen, a jelen embere sokszor ebben az elveszettségben, illúzióvesztésben találja meg magát, a kérdéseket, amelyek őt is feszítik. A Nobel-díjat az indoklás szerint „lenyűgöző és látnoki műveiért [kapta], amelyek az apokaliptikus terror közepette mutatják meg a művészet erejét”. Végső soron megmutatják az embernek maradás esélyét a semmi közepén. Ennél katartikusabbat pedig nehéz elképzelni.