A népegyház már csak emlék, az intézményes kereszténység leszálló ágban van, pedig a hit valódi konjunktúráját látjuk az egész világon. Mi lehet az ok?
Európából nézve hihetetlennek tűnik, hogy olyan országokban, ahol keményen üldözik a kereszténységet, egyre többen válnak Jézus követőjévé, minden nehézség ellenére. Idehaza és a fejlettnek tekintett világban mindeközben leginkább a botrányokkal kapcsolatban hall az egyházakról az átlagember.
Sokan úgy gondolják, az egyházak ideje lejárt – ha valamire még jók, akkor afféle ingyen szociális rendszernek vagy segélyszervezetnek, a számos egyéb non-profit intézmény mellett. Hogy kívülállók így látják, az sem örvendetes, de az igazi katasztrófa, hogy sok tagja sem látja igazán többnek az egyházat hagyományőrző vagy jótékonysági egyletnél.
Azonban a kultúrkereszténység a valódi Jézus-követésnek szánalmas karikatúrája csupán.
Az élet nagy kérdései – mi végre vagyunk a világon; honnan jöttük és hová tartunk; barátságos vagy ellenséges hely-e a világmindenség – ma is éppúgy foglalkoztatják az embereket, ahogy évezredek óta, és a modern tudomány vagy a posztmodern kultúra még kevésbé tud választ adni ezekre a kérdésekre, mint a felvilágosodás vagy a nagy izmusok. Mi, keresztények, akik ismerjük az örömhírt – hogy van értelme az életnek, hogy Isten, aki maga a szeretet, hívta létre a világot, és mindegyikünket személyesen, szeretettel alkotott –, csak akkor tudjuk hitelesen hirdetni az evangéliumot, ha számunkra személyes valóság Isten szeretete.
Mondhatjuk úgy is, hogy Istennek nincsenek unokái, minden embert személyes kapcsolatra hív. Nem a szüleink, a nagyszüleink, a lelkészünk-papunk, az ifi-csoportvezetőnk az „összekötő”, bár az ő hitük, életük lehet bátorítás, hogy magunk is keressük Istent. De akik rátaláltak, mind azt tapasztalták, hogy már rég várt rájuk, és eléjük futott, akár a „tékozló apa”.
Ha miénk ez a kincs, ha ismerjük Jézust – aki azt mondta a követőinek: ti vagytok a világ világossága, a föld sója –, akkor miért rejtjük véka alá a Világosságot, akit megismertünk, miért lettünk ízetlenek? Félünk talán felvállalni ezt a barátságot? Félünk átadni neki a slusszkulcsot – maradjon csak inkább utas, aki szükség esetén segít kereket cserélni? Félünk, hogy túl sok kedvtelésünket, dédelgetett bálványkánkat kellene kihajigálnunk, hogy Jézusnak helyet adhassunk? Pedig Pál azt írja, hogy nem a félelem lelkét kaptuk, János apostol szavai szerint pedig a szeretet kiűzi a félelmet – miért félünk mégis?
Az ősegyház gyorsan növekedett, mert látszott, hogy mennyire szeretik egymást, öröm sugárzott róluk, dicsőítették Istent, és megosztották egymással, amijük volt.
Sajnos a mi egyházainkról, gyülekezeteinkről ez ritkán mondható el. De még ahol jó a közösségi élet, ott is megesik, hogy a közösség önmagába zárul, elég magának.
Ha a templomok kiürülnek, ha az egyházközségekben alig van fiatal, ha a papok, lelkészek között szinte fertőző betegségként terjed a kiégés és a depresszió, ha az egyházak összeomlani látszanak, akkor nagy a kísértés, hogy a világ bölcsességéhez folyamodjunk, a marketing, a programszervezés, a reklám, a menedzsment eszközeihez. De az elmúlt évtizedek egyértelműen bebizonyították, hogy ez az út csak még mélyebb problémákhoz vezet.
Meggyőződésem, hogy az egyetlen kiút, ha visszatérünk Istenhez, ha újra belé vetjük a bizalmunkat. Nem a szokásokat, nem a külsőségeket, nem a megmerevedett struktúrákat kell őrizgetnünk, hanem újra el kell fogadnunk a mindeneket teremtő Abba, a halált legyőző Fiú, és az éltető Lélek szent háromságát,
ki kell lépnünk a vízre és minden félelmünk közepette Jézusra szegezni a tekintetünket, különben elsüllyedünk.
Aki kalandokra és izgalmas életre vágyik, keresve sem találhat erre jobb módot, mint Jézus követését. Amíg a Földön járt, mindenütt csodákat tett, gyógyított, kenyeret szaporított, halottakat támasztott fel, majd amikor előre ment, hogy nekünk helyet készítsen, azt mondta tanítványainak, hogy ők még nagyobb csodákat fognak véghez vinni, miután megkapják a Szentlelket. Valóban, Pünkösd után ugyanilyen csodák kísérték az apostolok tanítását, szolgálatát, majd a hívőket is. Ilyen csodák kísérik ma is a valódi keresztényeket. Igaz, ahogy annak idején Jézus a názáretiek hitetlensége miatt nem tehetett sok csodát, úgy ma is ott történnek legritkábban ilyen jelek, ahol azt gondolják az emberek, hogy már unalomig ismerik az ács fiát. Vagy olyanok, mint a tékozló fiú bátyja, rideg szabálykövetők, akiknek keménysége nem érti igazán az irgalmat: sokszor meg sem látják a csodákat, vagy rosszallással nézik, ha a tékozló öcsök, a vámosok és az utcanők ülnek Jézus ünnepi asztalánál.
Tudom, hogy ha újra Jézus lesz a legfontosabb ügyünk, ha nem csak hallgatjuk és hangoztatjuk az ő szavait, de azok szerint is élünk, akkor hegyen épült város leszünk, tartóra tett lámpás, amely menedéket nyújt és a sötétségben reménysugárként ragyog. Úgy legyen!
