„A nyitottság közös vonásunk” – baráti beszélgetés Gundel Takács Gáborral és Kutas Attilával

Létezhet kölcsönösen tiszteletteljes kapcsolat egy református hívő és egy katolikus pap között? Nem is kérdés. Egy példaértékű ökumenikus baráti kapcsolatról mesélt a Szemléleknek Gundel Takács Gábor újságíró, műsorvezető és Kutas Attila katolikus pap, vagy ahogy sokan ismerik, Ati tiszi.

– Nagyon népszerű lett a Facebookon posztolt közös fotó, amelyhez Ati tiszi azt írta: májustól együtt vezet televíziós vetélkedőt Gundel Takács Gáborral. Sokan gratuláltak is, végül kiderült, hogy április 1-jei tréfa. Kinek az ötlete volt?

– Kutas Attila: Gyerekkorom óta évről évre újabb és újabb poénnal készülök április 1-jére. Szeretem törni a fejem, hogy kivel és miként lehetne csínyt elkövetni úgy, hogy örömet okozzak vele, minden bántás nélkül. Volt év, amikor arról posztoltam, hogy kineveztek püspökké, de volt, hogy elmulasztottam, mert nem jött az ihlet, és nem szeretek gyenge, izzadtságszagú poénokat megosztani. Idén egyszer csak beugrott, hogy már régóta mondogatják, mennyire hasonlítunk Gáborral, volt is egy közös fotónk, így adta magát, hogy erre építsem fel az áprilisi tréfát. A képhez annyit írtam, hogy Gábor meghívott társműsorvezetőnek egy májusban induló vetélkedőbe. Amit ezután tapasztaltam, nagyon meglepett. Több száz lájkot, kommentet, megosztást kaptam, tehát sokan voltak, akik komolyan vették, mások gyanakodtak, de senki sem neheztelt érte.

A poszt elérte a célját: az emberek nevettek egyet.

Jó volna, ha többen tudnánk így, játékosan, humorosan, mégis tiszteletteljesen kapcsolódni egymáshoz.

– Gundel Takács Gábor: Én erről csak most értesültem, ebben az interjúban hallom először részletesen a történetet. De vállalom, teljes szívvel. Az ember sokféle módon kaphat szerepet – most éppen egy jóízű tréfa főszereplője lettem. Ez belefér. Sőt, örülök is neki, mert ha egy áprilisi tréfa ekkora hullámokat vet, az azt jelenti, hogy szükségünk van ezekre a kapcsolódásokra. Illetve jó látni, hogy két ember – bár nem nevezném magunkat klasszikus értelemben barátoknak – együtt tud örülni az életnek.

– Hogyan találkoztak először?

– G. T. G.: Attila keresett meg először, e-mailben. Arról írt, hogy szervez Dombóvárra egy estet, ahol egy katolikus pap és Simon István nyugalmazott református lelkész közösen beszélgetne velem mint meghívott vendéggel. Örültem a felkérésnek, az ökumenikus szellemiség mindig is fontos volt számomra, így tetszett a gondolat, hogy egyszerre beszélgethetek két lelkipásztorral a hitről. Most is szívesen emlékszem vissza erre az alkalomra.

– K. A.: A hittanosaim adták az ötletet, ők szóltak először, hogy „Ati tiszi, van ez a műsorvezető, aki úgy néz ki, mint maga!” Mivel mindig figyelek a Jóistentől kapott jelekre, megkerestem Gábort. Innentől már azon gondolkodtam, hogy a hasonlóságot hogyan lehetne tartalommá formálni. Papként szüntelenül keresem a lehetőséget, hogy a jelenkor nyelvén vigyem el az emberekhez az evangélium örömét. Ekkor is azt éreztem, hogy ebben a beszélgetésben ott lesz a hit, a derű, az életöröm – mindaz, ami szerintem közelebb visz Istenhez.

– Ezek szerint, bár nincsenek napi kapcsolatban, a fizimiskájuk mellett hamar rátaláltak a belső hasonlóságokra is.

Hirdetés

– K. A.: Abszolút! A beszélgetés után éreztem, hogy ez több volt, mint egy jó este. Volt benne valami felszabadító. Bár Gábor megtehette volna, hogy átveszi az irányítást a színpadon, nem tolakodott, nem szakmai szemmel mérte, hogy jól kérdezünk-e vagy sem.

Egyszerűen hagyta, hogy kibontakozzunk, hogy kérdezzünk, hogy vezessük a találkozást,

és ez nagyon sokat jelentett nekem. Ott, akkor nyilvánvaló lett számomra, hogy a nyitottság közös vonásunk. Ezen felbátorodva néhány évvel később paksi plébánosként is szerveztünk egy újabb estet Gáborral és Simon Istvánnal.

– G. T. G.: Számomra minden jó beszélgetés alapja a kíváncsiság. Amikor a kérdezőt valóban érdekli, hogyan gondolkodom, hogyan élek, hogyan hiszek, akkor abból mindig születik valami. Ezt éreztem Attilán és Simon Istvánon is: nem vallattak, hanem inkább együtt gondolkodtunk. Bennem is ott kezdett körvonalazódni, hogy itt nemcsak fizikai, hanem lelki értelemben vett hasonlóságról is szó van. Ez, illetve a későbbi paksi alkalom is fontos találkozás volt, amely formált engem. Hogy ezt nem udvariasságból mondom, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a dolgozószobám polcán őrzöm a beszélgetések alkalmával kapott ajándékokat. Attila és István mindkét alkalommal egy-egy bekeretezett verssel lepett meg, amelyet történetesen maga István írt.

– Baráti kapcsolatuk, illetve annak kifejezése kicsit olyat, mint egy tanúságtétel.

– G. T. G.: A hit számomra nagyon fontos, és szívesen beszélek róla. Emlékszem, egyszer egy újságíró megkérdezte, hogyan merem nyíltan vállalni a hitemet. Ezen nagyon meglepődtem, mert azt sugallta, hogy amikor a hitről beszélünk, mintha a másságunkról vagy valamilyen titkolni való dologról beszélnénk. Véleményem szerint a hitünk nem magánügy, sőt hívő emberként feladatunk, hogy tanúságot tegyünk róla. Most is örömmel mesélek arról, hogy a hit útján járok.

Olyan ez, mint a Biblia: naponta olvasom, és mindennap találok benne valami újat.

Van olyan ige, ami évekkel ezelőtt nem mondott semmit, ma viszont mélyen megérint. Ez történik az úrvacsorán is. Nálunk, reformátusoknál amikor megtörik a kenyeret, mindenki kap egy igét. A lelkész nem tudhatja, hogy ki milyen lelki állapotban megy oda, tehát nem személyesen választ igét a híveknek, mégis ezek a bibliai mondatok sokszor úgy találnak el, mintha direkt nekem szólnának. És van még itt egy apróság: gluténérzékeny vagyok, így úrvacsorán kérhetnék is gluténmentes kenyeret, hiszen ma már sok helyen van rá lehetőség, de én inkább mindig a „sima” kenyeret választom. Mert azt gondolom, ha ez Krisztus teste, akkor nem árthat, dacára a gluténérzékenységnek. Ez is egyfajta hitvallás.

– K. A.: Előttem Ferenc pápa első enciklikája, az Evangelii Gaudium nyitott új dimenziókat a hitről. Elsősorban nem bíráskodni, nem tanítani akarok, hanem együtt lenni másokkal, ahogy Jézus az emmauszi úton odaszegődött a tanítványok mellé. A hit élő kapcsolat, amelynek lényege a nyitottság és a másik iránti figyelem. Gáborban is ezt a figyelmet látom. Ahhoz, hogy ezt felismerjem, nem kell hetente ápolnunk a kapcsolatunkat, hétköznapi értelemben még csak barátságnak sem lehet nevezni. Ennek ellenére mégis mély lelki kapcsolódást tapasztalok.

– Mikor találkoznak legközelebb?

– K. A.: Augusztusban. Ekkora szervezzük a harmadik estet, ezúttal is Simon István csatlakozik hozzánk. A beszélgetés helyszíne az aktuális szolgálati helyem, Bóly városa. Még meg sem hirdettük a regisztrációt – az esemény ingyenes, de regisztrációhoz kötött –, máris teltházra számítunk.

– G. T. G.: Amikor Attila hív, én megyek! Az augusztusi alkalomra is boldogan készülök. Mikor is volt az előző? 2019-ben?

– K. A.: Nem is akarom elhinni, hogy ennyi év telt el azóta.

– Végül, de korántsem utolsósorban: imádkoznak egymásért?

– K. A.: Nem mondom, hogy minden reggel név szerint említem Gábort az imádságok alkalmával – ha mindenkit név szerint megemlítenék, két órába is beletelne –, de mélyen őrzöm a szívemben. Én

zarándokként tekintek magamra, homo viatorként, úton JÁRÓ emberként,

aki az úton találkozik másokkal, ők pedig nem véletlenül szegődnek mellém. Gáborra is úgy tekintek, mint egy útitársra, akit ajándékba kaptam a Jóistentől, és akiért felelősséggel tartozom. Nem kell ezt túlbonyolítani – a szívem figyel rá, és ez már imádság.

– G. T. G.: Hasonlóan látom én is. Nem az számít, mennyi üzenetet váltunk, hányszor találkozunk, szám szerint mennyit imádkozunk egymásért, hanem hogy ott van-e köztünk a belső kapcsolat, amihez bármikor visszanyúlhatunk. Amikor pedig mások előtt  beszélgetünk a személyes hitünkről, akkor tudom, hogy az gyümölcsöző. Azt nem tudom pontosan, mikor és kinek terem gyümölcsöt, de hiszem, hogy az emberekben elindít valamit, és ezért már megérte.