Téma

A halálbüntetés kérdése újra és újra előkerül, s feltételezhető, hogy amíg világ a világ, nem lesz közmegegyezés. De mi a teendő, ha – miként most történt Amerikában – az eljárás szabályosan lezajlik, és az elítélt mégsem hal meg? Tekinthető-e ez isteni üzenetnek, hol van az emberi méltóság határa, és mit mondanak az egyházak?

Ahol az előző kormányfő abbahagyta az Advent-hadművelettel, a Tisza ott folytatja a Tisztítótűz-művelettel. A vallási kifejezések politikai eszközként csatasorba állítása terén is ideje lenne rendszert váltani. Az egész társadalomnak jót tenne, ha parlamenti képviselőink a szavaik helyett inkább a tetteikkel „kereszténykednének”.

Három és fél év után mától ismét megye lesz a vármegyéből, kormánymegbízott a főispánból. De vajon eltörölhető-e egy ezeréves hagyomány egy parlamenti szavazással? És vissza lehet-e állítani ugyanígy? Talán egyik sem. Mert a hagyomány több annál, mint amit egy névtábla elbír.

Két éven át tanítottam a börtönben V. Gergelyt, májusban érettségizett. Lelkiismeretesen tanult, érdekelte mindaz, ami az órákon történt, hozzászólásaival érzékenyen kapcsolódott a témákhoz. Az egyik alkalommal átadta kézzel írt önéletrajzát, benne kábítószer-szenvedélyének történetével. Vallomása a zuhanás mellett a veszteségről, a keresésről és a reményről is szól. És talán rólunk is: ismerjük-e a magunk börtöneit, zsákutcáit, és tudjuk-e, merre vezet a kiút?

A kormányváltással új helyzet állt elő az állam és az egyházak kapcsolatában. Kötnek-e új szövetséget a felek? Mi jön a politikai kereszténység után? Hogyan állítható helyre a felekezetek autonómiája? És miként alakul át a vallási közösségek finanszírozása? Válaszok az októberi Szemlélek-klub extrában.

Míg a Jehova Tanúi korábban tiltották a vérátömlesztést – és ebbe többen belehaltak –, minapi határozatukkal lehetővé tették, hogy a hívek lelkiismereti alapon döntsenek a más embertől származó négy fő véralkotóelem elfogadásáról. Ez újra ráirányítja a figyelmet a vallási tekintély felsőbbrendűségére, és más egyházak számára is kényelmetlen kérdéseket vet fel.

Az 1990-es rendszerváltoztatás sok adósságot hagyott maga után, az idén áprilisi választások után pedig adott a kérdés: tudunk-e szakítani lélekben is a korábbi korszakkal? Az egyházakon pedig hasonló mércét érdemes számon kérni, mint a politikán.

Szerzőnk fia tavaly került az általános iskolába, sajátos nevelési igényű gyermekként, autizmus-ADHD zavarral. Rendkívül sikertelenül indult iskolai kalandja végül meglepően pozitív irányt vett, de ehhez számos ember és intézmény jóakarata kellett. Vajon a gyermek van a rendszerért, vagy a rendszer a gyermekért?

Magyar Péter vatikáni látogatását a KDNP képmutatásnak nevezte, mondván: a keresztény identitására és piarista múltjára hivatkozó politikus álláspontja több bioetikai kérdésben is szembemegy a katolikus tanítással. Kérdés, a kereszténydemokraták az elmúlt 16 évben mennyire következetesen képviselték ugyanezt az elvet.

A kormányváltás mellékhatásaként a hazai egyházi szervezetek is különleges helyzetbe kerültek. Az elmúlt 16 év ugyanis a bőkezű támogatás, túlzó mértékű pozitív diszkrimináció által nem csupán ápolt, de el is takart. A kereszténység alapjait érintő kérdések várnak hosszú ideje megválaszolásra, és a megfejtés aligha fog gyorsan megszületni.