Református önkritika: egy „másodrendű államegyház” szerepébe próbáltunk visszakapaszkodni

Két, merőben eltérő értékelés látott napvilágot a református nyilvánosságban az egyház politikai szerepéről. Nagy Károly Zsolt, a Sárospataki Református Hittudományi Egyetem rektorhelyettese mély, a strukturális bűnökkel számot vető megtérést sürget. A Steinbach József lelkészi elnökkel készült interjú ezzel szemben a mélyebb, rendszerszintű önvizsgálat igénye nélkül taglalja állam és egyház kapcsolatát.

Nagy Károly Zsolt írása határozottan megfogalmazza, hogy az egyháznak szembe kell néznie a Nemzeti Együttműködés Rendszerével történt szoros összefonódás következményeivel. Úgy látja, 2010 után az egyház engedett a hatalom csábításának, és ez mára kognitív disszonanciát eredményezett. Az írás legfontosabb megállapításai:

⧫ Az elmúlt négy-öt évben „a nyíltan hangoztatott értékek és a jól látható cselekedetek közötti konfliktus nyomán keletkezett kognitív disszonanciát vagy hatalmi szóval, vagy valamiféle kínlódó teologizálással igyekeztünk feloldani, miközben azok, akik nem értettek egyet, és ennek látható-hallható módon hangot is adtak – mert bár a fősodrú médiába nem kerültek be, de voltak ilyenek –, pillanatok alatt megbélyegzettekké, „pestisesekké” váltak.”

⧫ „1989 után nem a megtisztulás és megújulás útját választottuk, hanem megpróbáltuk ott folytatni az egyház életét, ahol annak szálai 1945–1948 körül megszakadtak. Ravasz László szavaival élve egy „másodrendű államegyház” szerepébe próbáltunk visszakapaszkodni. Nem tudtunk ugyanakkor szembenézni a megváltozó társadalmi körülményekkel, jellemzően sosem vitattuk meg és sosem foglalkoztunk érdemben a népszámlálások eredményeivel, belső népmozgalmi adatainkat gyakorlatilag titokként kezeltük, sőt igyekeztünk azokat különböző magyarázati modellek mentén súlytalanná tenni. Miközben szinte felére apadt a magukat valamilyen módon reformátusnak vallók száma az országban, az arányok csekélyebb változásával vigasztaltuk magunkat, vagy azzal, hogy

legalább arányaiban kisebb a veszteségünk, mint az „örök másik” római katolikus egyháznak, és azt hazudtuk, hogy a népegyházból hitvalló egyházzá fogytunk.”

⧫ „Az anyagi kiszolgáltatottságunkkal sem sikerült megbirkózni. Persze, van ezek mögött számos objektív ok is, hiszen 1945-ben kihúzták a lábunk alól a talajt, a szó szoros értelmében is, hiszen az évszázadok során, zömében adományként az egyházra szállt földbirtokokat – ingatlanokkal, alapítványokkal együtt – elvették, ezeket vissza nem kaptuk, helyette a sokkal bizonytalanabb és a társadalom számára is többnyire átláthatatlanul zajló kárpótlás áll rendelkezésünkre.”

⧫ „Az egyház saját társadalmi szerepének megerősödését a rendszerváltás után a társadalmi és intézményi terek vissza- vagy elfoglalásában látta megvalósíthatónak. Ez persze jelentősen meghaladta anyagi és humán erőforrásainak lehetőségeit, ám 2010 után az „értékalapon” szövetséget ajánló politikai hatalom segítségével ez az akadály is elhárult. Legyünk ismét őszinték, az ajánlat gyakorlatilag visszautasíthatatlan volt: egy olyan egyház, amely évtizedeken keresztül – a többi egyházzal együtt – a társadalom perifériáján létezett, amelyet az előző baloldali kormány is igyekezett háttérbe szorítani, kap egy lehetőséget arra, hogy meghatározó erő lehessen.”

⧫ „A támogatások nyomán létrejött jó kezdeményezések ellenére a kialakult helyzet komoly teológiai dilemmákat vet fel: „(…) a kevélység – a fókuszvesztés és nagyravágyás – kicsiny kovászmorzsái az egész tésztát feldagasztották.

Merthogy szabadságban éltünk, de milyen keresztyén szabadság az, aminek a garanciáját nem Istenben, hanem a kormányzatban látjuk?!

A vallási fogalmak politikai kihasználásának tendenciáit látva könnyű azt mondani, hogy a hatalom Isten trónjára akart ülni, de vajon nem a mi hallgatásunk gördített bársonyszőnyeget a lábai elé?!”

⧫ „Fejére szólt, ki szót emelt, és tér sem nagyon nyílt arra, hogy bárki érdemben szót emeljen. Legalábbis a „körön” – vagy ha tetszik, a „falakon” – belül. Az egyházi sajtó egyre zártabbá vált, a cenzúra egyértelműen működött, bár arra a konkrét kérdésre, hogy miről és mit lehet írni, illetve miről és mit nem, én magam sem kaptam egyértelmű választ (ami egyébként a kádárizmus logikáját idézi), az alternatívák létrehozására irányuló erőfeszítések pedig rendre kudarcba fulladtak.”

Hirdetés

⧫ A felelősség hárítása vagy a bűnbakok keresése helyett a szerző rendszerszintű bűnbánatot szorgalmaz, Dániel próféta példája alapján: „Dániel letérdel, az igaz ember magára veszi népe vétkeit, megvallja azokat Isten előtt, mint aki cinkos a vétkesek közt, és így kéri, hogy könyörüljön. (…) Nem »róluk« beszél, hanem »mirólunk«. Úgy küzd a nép bűnei ellen, hogy közösséget vállal a bűnösökkel.”

⧫ A szerző történelmi példaként hozza fel Kocsis Elemér egykori tiszántúli püspök gondolatait, aki a diktatúra idején a rendszerrel kollaboráló „szolgáló egyház teológiáját” képviselte, majd 1991-es újraválasztása után mindezt áthangolta az új, demokratikus berendezkedésre. Nagy Károly Zsolt mindezzel az ismétlődő, reflexió nélküli intézményi túlélési stratégiára hívja fel a figyelmet: „Kocsis szövege kiábrándító. Vagy kijózanító. Leginkább azért, mert azt látjuk, hogy a nyelvi és gondolati struktúrája állandó, és mutatis mutandis bármilyen »rendszerváltás« esetén alkalmazható.” Ezzel kapcsolatban hangsúlyozza a legfőbb aggodalmát: „A gond az, ha a mintázatot, az ismétlődést nem vesszük észre. Hogy valamiért mindig ide jutunk vissza.”

⧫ Az írás figyelmeztet a politikai helyezkedés veszélyeire is: „A bűnt ki kell mondani, a konzekvenciákat le kell vonni, úgy a magunk életében, mint szervezeti szinten, de megtisztulás nem lesz az áldozathoz, a megfeszített Krisztushoz való fordulás nélkül. Fontos ez az irány:

nem a régi rendszertől az új rendszerhez, a Fidesztől a Tiszához (pláne nem a Mi Hazánkhoz) kell megtérnünk.

Nem a politikai hatalmakhoz, hanem az egyetlen hatalomhoz. Mert ez református”. Ezek mellett int attól a „sokszor köpönyegforgatásba átcsapó magyarázkodástól”, amelynek során „az, aki megtanult két úrnak szolgálni, az könnyen cseréli az alternatívákat”.

Steinbach József püspök interjújában nem jelenik meg érdemi bírálat arról, ahogyan egyháza szoros szövetségben tevékenykedett a Fidesz-KDNP-kormánnyal. Az erre vonatkozó felvetéseket jobbára hárítja, és szavaiból az olvasható ki, hogy nem tartja szükségesnek az önkritikus reflexiót az elmúlt 16 évre.

A püspök legfontosabb gondolatai:

⧫ Az anyagi összefonódást érintő kritikákra az elvégzett szolgálatokat és a közfeladatok átvállalását hozza fel: „A jelenlegi helyzetben jó lelkiismerettel fogadhattuk el a támogatást, amelynek minden fillérjét közös céljainkra fordítottuk. Természetesen jogos kérdés, ez mennyiben jelent potenciális összefonódást, mennyire lettünk kiszolgáltatottak, de a lelkiismeretünk tiszta. Szolgálatra kaptuk, szolgálatra fordítottuk a kapott támogatásokat – mások, nem pedig a magunk javára”.

⧫ A felvetésre, hogy az egyház miért nem intette meg a keresztyénséget eszközként használókat, így nyilatkozott: „Mi lelkipásztorok vagyunk, nem pedig politikusok vagy ügyészek. Vagyis

nem a mi feladatunk olyan kritikákat megfogalmazni, amelyek például a közösségi oldalakon tobzódnak; feltárásuk, bizonyításuk nem ránk bízatott.”

Ugyanakkor elismeri: „Korábban utaltam már rá, hogy a prófétai hangunkban erősödnünk kell, rámutatva arra, ami Istennek nem tetsző jelenség. Ne csak a társadalom egészét bíráljuk, hanem mindenki vizsgálja meg a maga életét.”

⧫ „A közbeszéd bármely „oldali” durvulása ellen szót emeltünk a bibliai üzenetnek megfelelően, ami mindig a tiszta, békességszerző, ugyanakkor hitvalló beszédre buzdít bennünket, amelytől távol áll minden gyűlölködés. Itt is hangsúlyozom: a mi fő szolgálati területünk nemcsak a szószék, de gyülekezeti alkalmakon, intézményeinkben, számos írásunkban, médiaszolgálatunkban és online felületen megszólaltunk a közbeszéd nyomorúsága kapcsán.”

⧫ „Karácsony előtt a három történelmi egyház kiadott egy közös nyilatkozatot, amelyhez a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának mind a tizenkét tagegyháza csatlakozott. Abban egyebek mellett a következőket írtuk: „Az egyház küldetése az, hogy az örömhírt élje és hirdesse. Ezért az egyház, bár küldetéséhez tartozik, hogy az egész világot átjárja a hit, a remény és a szeretet kovászával, a pártpolitikai küzdelmekben nem vesz részt. Az elkövetkező hónapokban, amikor fokozódhatnak a társadalmi feszültségek, az evangéliumi értékrendünk alapján tartsuk távol magunktól az alaptalan hangulatkeltést, a rágalmazást, és őrizzük meg a szeretet, az igazság, a másik ember iránti tisztelet értékeit.”

⧫ A rendszerszintű feszültségeket és a megosztottságot a püspök válaszai egyéni sérelmekké szelídítik: „Tudjuk, hogy a mélyben sokféle személyes érzés, tapasztalat hat, akár seb is lüktet. Jó lenne ezeket végre megbeszélnünk, és hagynunk az isteni gyógyulás csodáját érvényesülni, a fájdalmak, terhek, adósságok elengedését megélni.”

⧫ A püspök elmondja, hogy a leköszönő kormánynak levélben mondtak köszönetet: „Hálásak vagyunk azokért a törekvésekért, amelyek hozzájárultak a keresztyén értékek megerősítéséhez, egyházi közösségeink támogatásához, valamint oktatási, szociális és kulturális szolgálataink kibontakozásához.” Emellett

„írtunk köszöntőlevelet a Tisza párt elnökének.

Ebben imádságos köszöntésünket fejeztük ki az országgyűlési választásokon elért sikerük kapcsán, és Isten áldását kértük szolgálataikra, hogy bölcsességgel, felelősséggel vezethessék hazánkat. Megírtuk továbbá, hogy mi a mindenkori törvényes vezetőkért imádkozunk, így most nekik is azt kívánjuk, hogy szolgáló hatalommal Isten felelős gondviselésének eszközei lehessenek.

⧫ Az új kormánynak pedig ezt üzeni: „A Magyarországi Református Egyház kész az együttműködésre minden olyan kormánytörekvésben, amely a magyar társadalom lelki, oktatási-nevelési, szociális, szeretetszolgálati és kulturális gyarapodását szolgálja.” (…) „Jó reménységgel vagyok, a tekintetben is, hogy közoktatási intézményeinkben a hitvalló keresztyén értékeink megőrzése és egyáltalán az intézményeink egyháziassága továbbra is biztosított lesz. Ez lelkiismereti kötelességünk, amelyből nem engedhetünk.”