Kérdés a választások után: „Tud-e bocsánatot kérni, aki szertefoszlott?”

Pár hete elképzelhetetlennek tűnt, hogy magyar és magyar között béke lesz a választás után. Hogy ma mennyire elképzelhető, arról fogalmam sincs. Szeretném hinni, hogy közelebb vagyunk, de visszatekintve az elmúlt évtizedeinkre és a látható dolgokra, még kevés remény-támaszom van egy ilyen új valóság közeli eljöveletében. Persze, ha csak a láthatóból indulunk ki, akkor hogyan is juthatnánk el egy lehetségesbe?!

A szerző politológus

A gondolkodás „térélmény”: nincs határa, és néha nincs végső bizonyossága sem. Mert mit is jelent például ennyi évtizednyi polarizáció után a „béke”? Ez gyakran meglehetősen egzaktnak tűnik. Jobb híján ilyenkor elővesszük a bölcsészet- és a történettudomány, a vallásfilozófia, a politikatörténet, a szociológia, a pszichológia stb. területéről hozott tudásunkat, és a megbékélésről olvasottakat óvatos optimizmussal megpróbáljuk tudományos-ismeretterjesztő módon átültetni.

Nem mindig könnyű tehát a maga valóságában megmondani, hogy mit is jelentene két magyar között a béke és a közeledés egy olyan politikai közösség életében, ahol a mérték, a mérce, a viszonyítási pontok, a szabad/nem szabad egyértelműsége vagy épp a következetesség a mintaadó politikai szereplők számára gyakran testidegen. És a vezetők mellett ott vagyunk mi, a vezetettek, akik – Petri Györgyöt parafrazálva – megtanultunk elfogultan élni. Elfogultak vagyunk magunkkal és köreinkkel kapcsolatban, a másikkal szemben pedig előítéletesek, annak általunk megalapozottnak tekintett bizonyosságával. Ezt már annyira begyakoroltuk az elmúlt évtizedekben, hogy talán már abban sem vagyunk biztosak, hogy tudnánk változni. Hamar megadjuk magunkat az ellenerőnek; az elfogultság és az előítéletesség ugyanis már ismerős, nem késztet változásra. Régóta csináljuk – otthon is vagyunk ebben az elfogult és előítéletes életben, a magunk és mások felé való megbocsátásban kevéssé gyakorlott politikai-érzelmi térben.

Mit kezdenénk hirtelen, ha azok, akiktől várjuk, egyszer csak megvallanák, amit tettek, és felelősséget vállalnának?

Ha elmesélnék, mi zajlott bennük, vagy miért tették/mondták azt, amiért most éppen felelősséget vállalnak? Hogy aztán felmutassák azt is, mit tesznek a jövőben azért, hogy ne ismételjék meg, amiért most itt állnak a közösség, és a bűnöst nem, de a bűnt elítélő előtt.

A kérdések egyelőre elméletiek, hiszen az elmúlt hetekben egyetlen ilyen gesztusra sem került sor a vesztes és közössége részéről. A vereséget magyarázzák, de magukat nem. Pedig szükség lenne rá, abban talán nincs vita. Nekik is, nekünk is. De lehetséges-e még egyáltalán?

A kérdés azért kérdés, mert egy választáson sokféleképpen el lehet bukni, ám

amikor egy politikai entitás (párt és világa) a normatív alapját, majd pedig belső tartását veszíti el, akkor ott nem egyszerűen vereség van, hanem szertefoszlás.

Mert az ellenzékbe került jobboldal nemcsak vesztett, hanem követői egy jelentős része számára is világossá lett, hogy becsapták őket. Az ugyanis, hogy a vezér és szűk köre tisztában volt a számok realitásával, nem kétséges. A szocialisták is így vesztettek 2010-ben: tudták, hogy vége. A különbség „csak” annyi, hogy utóbbiak még kampányuk hangulatiságában, nyelviségében és ellenfelükhez való viszonyukban sem keltették annak illúzióját, hogy a vezér és „igazsága” okot adna a vele kapcsolatos bizalmatlanságra. Egy szocialista szavazó 2010-ben szomorú volt, de nem érezte úgy, hogy a vezetői becsapták.

Ez viszont nem igaz a most leköszönő kormányzat mögé felsorakozott közösségre. Ott a követőket bezárták egy „pincébe”, és ott is tartották őket. És bezárták a hátország egy részét is, hiszen megannyi véleményvezér élt abban a hitben, hogy amit „fentről” küldenek gyártásra, az úgy is van. És kiderült, ami „fent” mindvégig egyértelmű volt: ők is csak eszközök. Ez a vereség tehát morális szertefoszlás. Kifelé és egymás felé is.

Hirdetés

A leköszönő jobboldalnak lesz frakciója, politikusai adnak nyilatkozatot, szólnak róluk majd hírek, de mindezek nem érdekesek most (vagy már).

Tud-e bocsánatot kérni, felelősséget vállalni, együttérezni korábbi tettei sértettjeivel az, aki szertefoszlott?

Vagy inkább e sorok íróját is nagyobb óvatosságra kell intse az a belátás, hogy nem ő hivatott valaki(k)nek a morális „kondíciójáról” véleményt alkotni? Egyetértek magammal, az ítélkezésre nem mi, emberek vagyunk elhívva, mi „csak” a kegyelem és az irgalom gyakorlásának emelkedettségét kaptuk a Teremtőtől. Ne tegyünk úgy, mintha abban már eleve jók lennénk!

A továbbiakban gondoljuk magunkat inkább azok helyzetébe, akiket az elmúlt 16 évben, vagy előtte bántottak!

Hogyan gyakoroljon kegyelmet az az áldozat, akihez az elkövetőknek nincs egy szavuk sem?

Az ember számára, még ha keresztény is, a felebarát/ellenség szeretetének parancsa nemcsak ilyenkor, hanem általában önmagában is a legnehezebbek közé tartozik. Pedig amikor az emberiség ezt a parancsot kapta irányadóként, akkor még nem volt Facebook, nem léteztek álhírek, karaktergyilkos kampányok, dehumanizáló politikai nyelv, vagy mindaz, amiről sok más mellett Magyarországon ez a 16 év szólt.

Nem várhatjuk el egyetlen áldozattól sem, hogy három hét után meg tudjon bocsátani, hogy a győztesek érzelmi és morális nagyvonalúságával kezelje azokat, akik nem ellenfélként, hanem ellenségként néztek (néznek?) rá, vagy akik most renegát leköszönő jobboldaliként a korrupció miatt megkövetik a társadalmat, de az egyes, erőforrások nélküli társadalmi csoportok általuk folytatott kriminalizálásáról és stigmatizációjáról hallgatnak.

És ha mindez még nem volna elég, akkor a „szeretni felebarátunkat” (benne ellenfeleinket és ellenségeinket) hogyan illeszkedik egy másik, elsőre talán egyértelműnek tűnő, valójában szintén sűrű kifejezéshez, az „elszámoltatáshoz”? Fel vagyunk-e készülve arra, hogy valaki jogilag nem lesz elszámoltatva, és csak jogon kívüli, morális megítélés tárgya tud lenni?

Kész van-e arra a magyar társadalom, hogy mi történik, ha nem azok kerülnek eljárás alá, akiket a „nép” akar?

Meddig kell a vagyont visszaszerezni, és hol voltak az együttműködés határai? Megannyi olyan kérdés, amelyekre a választás éjszakáján győzelmi beszédben könnyű választ adni, eljárást és morális megújulást indítani azonban annál nehezebb.

És míg ezekre keressük a választ, addig egyéni szinten mit kezdjünk egymással? Hiszen „mikor nagyokat ütnek rajtunk, // Milyen jó lenne nem ütni vissza” – kezdi versét József Attila, de (szerencsénkre) folytatja is: „Szelid fényesség az ingem // És béke, béke mindenütt, // Pedig csak én élek vele!… Fölemelnek a napsugarak”. Tehát visszaütés helyett választani a sebekhez történő kapcsolódást, az elszenvedettel való együttérzést, legyen az a másé vagy a sajátunk – veszem a bátorságot, hogy azt mondjam, talán ezt tanácsolná József Attila is. Hogy egyéni szinten hagyjuk most azt, aki (Karl Jaspers felosztását átvéve büntetőjogi, politikai, morális és metafizikai) bűnben jár, és forduljunk az áldozatok, a nehézséggel küzdők felé, szóljon az ő felszabadításukról a jövő!

„Isten megcsókolja minden arcom // És nagy, rakott szekerek indulnak belőlem // A pusztaság fele” – József Attila (én-)helyzetéből adódóan csak annyiban tudta fogadni Isten érintését, hogy az az üresség felé vezette őt. Nem Isten vitte oda, hanem az, amiben akkor élt, ami megakadályozhatta az érintés teljes megélését.

Ki merre tart az isteni érintettségében, ki hogyan szenved?

Ma szenved az, akit bántottak. Szenved, aki győztes: sebeinek fájdalma még csak enyhül, de nem múlik a győztes táborba tartozás ellenére sem.

Szenved, akit átvertek, akinek hazudtak, és akinek azt hirdették, hogy a világi fejedelem igazsága Isten igazsága.

Nem Isten kezében vagyunk, hanem Isten bizalmi körében. A kegyelemadást gyakorolni nem lesz könnyű; az elfogultságok és az előítélek ebben akadályok, a fájdalom, a sebzettség, az üldözöttség nyomasztó élménye pedig súlyos terhek. Más küzdeni az akadállyal, és más letenni a terhet. Lehet nem sodródni az egzaktságok tengerében, hanem a szenvedőkre és a közöttük magának helyet kérő jézusi türelemre és szeretetre figyelni. Talán ez lesz a legnagyobb segítségünkre a béke meghatározásában, a csillapodásban, a bántás és a sebzettség elkerülésében.

*

„A szükséges dolgokban egység, a kétségesekben szabadság, de mindegyikben szeretet”. A Szemlélek a Szent Ágostonnak tulajdonított gondolat jegyében igyekszik fórumot teremteni a legkülönfélébb véleményeknek. Ezért, bár vendégszerzőink publicisztikái nem feltétlenül tükrözik lapunk álláspontját, az építő párbeszéd jegyében szívesen befogadjuk őket.