Irány a polgári Magyarország? Borókai Gábor a kormány első 100 napjáról

Az új kormány első 100 napjában számos fejlemény kelti a reményt, de az orbáni hatalomgyakorlás néhány eleme – köztük a hatalomkoncentráció, vagy az alkotmány testreszabása – is tovább él. A kérdés: valódi irányváltás kezdődött, vagy jobbára szereplőcsere tanúi vagyunk? A válasz a szerző szerint rajtunk is múlik.

A szerző újságíró, kommunikációs szakember, egyetemi oktató 

A mondás szerint rendszerváltás van. Sokáig az Orbán-Gyurcsány korszak leváltását ígérték a hatalomra aspirálók, de szűkült a látótér: már csak az utóbbi 16 évet pásztázza a kritikai figyelem reflektora. Ez hatalomtechnikai szempontból érthető, hiszen csak az elkötelezett fideszesek maradnak az ellenzéki oldalon, míg a többiek az új kormány híveivé válnak. Ugyanakkor ez baj is, mert megelégszünk az orbáni hatalomgyakorlás elítélésével és tagadásával, de európai lemaradásunk igazi okaihoz alig jutunk közelebb. És ez – rövid távon – megbosszulja magát. 

Nem kell nagyon messzire merengenünk a múltban. Tizenhat éve még Gyurcsány Ferenc fejét követelte a nép, és Orbán Viktor volt a megváltó. Az időben ugyanennyit ugorva vissza Kádár János rendszerén vertük el a port – megint csak okkal –, és azt gondoltuk, hogy a szovjet uralom alóli megszabadulás és a politikai struktúra átszabása megoldja minden gondunkat.

Aztán most itt állunk az európai uniós rangsor utolsó helyeinek egyikén, derékig a mentális szociál-feudalizmusban.

Ahol a jó fentről jön.

Ha meg nem, akkor ellopták. 

Romsics Ignác történész szerint a finnek azért húzhattak el mellettünk az elmúlt száz évben, mert szabad paraszti társadalmuk tudatába nem ágyazódott be a hűbéresi mentalitás.

Tudják, hogy mindenki felelős a saját sorsáért, és e szerint teszi a dolgát. Itthon viszont épp az a hamis meggyőződés éltet tömegeket, hogy a bűnös Orbán-rezsim embereinek menesztése, majd börtönbe zárása kulcsot ad a földi Paradicsomhoz. 

Pedig ha az igazságszolgáltatás – korrekt eljárásrendben – be is tölti hivatását, és megbünteti a vétkeseket, a közös szembenézés akkor sem maradhat el. Mert a hatalom gyakorlói 2014-ben, 2018-ban, majd 2022-ben mégiscsak a kormányzás folytatására kaptak felhatalmazást – attól néptől, az istenadtától, amely most korbáccsal verte ki a Fideszt a hatalom templomából.

Hirdetés

Az Orbán-hittel megáldottak szerint azért áradt ki a Tisza, mert az ország áprilisban brüsszelita összeesküvés áldozata lett. Amiből – formállogikai alapon – arra kell következtetni, hogy a globalista erők 2010-ben, 2014-ben, 2018-ban és 2022-ben még nem léteztek, vagy nem tudtak rendesen összeesküdni. Különben ez a magyarázat zsákutcába fut. A másik konklúzió pedig az lehet, hogy a világban mindenki – különösen egy nagyhatalom – a saját befolyását akarja érvényre juttatni, a helyzettől függően sikeresen vagy kudarcosan. 

Szóval, lehet kifelé mutogatni – mások hibáztatásában úgyis világbajnokok vagyunk –, de a mutatvány másra sem jó, csak az önvizsgálat elkerülésére, az önfelmentésre. 

Ezért is forgunk saját tengelyünk körül.

Pedig rögzíthetnénk, hogy itt masszív hazai többség akart változást – azok, akiknek elege lett a szuverenitás szószával leöntött ország felzabálásából.

A közvagyon hatalmi célú kisajátításából. A kirekesztésből és a megbélyegzésből. A szavak és a tettek kakofóniájából.

Elege lett a végeláthatatlan veszélyhelyzetből. És elege lett abból, hogy Orbán Viktor – a rendszerváltás óta sosem tapasztalt — hatalmi koncentrációja, repülőrajtos ígéretei ellenére, képtelen volt életet lehelni a gazdaságba. 

Tanulságos, hogy Orbán még hajlandóságot sem mutatott önvizsgálatra, korrekcióra, a hibák kijavításra vagy a lejárt szavatosságú személyek lecserélésére. Helyette a szövetségeseire mutogatott. Ukránozott, háborúval riogatott. Mi több, a Fidesz tisztújító kongresszusa után bejelentette, hogy ő már nem is akar változni. Tusnádfürdőn pedig ennek szellemében tartotta meg szokásos beszédét. 

Ez a változni képtelenség csak annyiban az ország baja, hogy a kormányzó erőknek megint nincs erős ellenpontjuk. Pedig jó lenne, ha lenne.

Amikor a Tisza-kormány első 100 napját teszem mérlegre, arra koncentrálok, hogy a változtatások új szemléletet, új működési rendet, a teljesítményelv érvényesítését, a verseny erősítését, a szövetségi politika javítását célozzák-e meg, azaz a polgári Magyarország alapjait rakják-e le az Európai Unióban, vagy csak új szereplőket felvonultatva elfoglalják Orbán Viktor hatalmi struktúráját.

Mindkettőre van példa.

Mi az, ami nincs?

Elsősorban azon fussunk végig, hogy az új kormány felállása óta mi tűnt el az életünkből! 

⧫ Nincs háborús félelemkeltés. Nincs ukránozás. Nem mellékesen, nincsenek magyar katonák a fronton. Egy hatalmasra fújt lufi szállt el a magyar égboltról, magával ragadva a Fidesz-világ hitelességének jókora darabját.

⧫ Nincs béke. (Mi több, az a Donald Trump, aki állítólag megvédett volna bennünket az orosz-ukrán konfliktus kirobbanásától – „ha a fegyvergyárosok nem a szörnyű Bident ültetik az Egyesült Államok elnöki székébe” –, háborút indított Irán ellen… A semmi helyett ezért van duplánk.)  

⧫ Nincs hergelés a szövetségeseink – a NATO és az Unió – ellen.

⧫ Nincs (pontosabban alig van) Orbán Viktor.

⧫ Nincs szembenézés a vereség okaival. (Az ugye nem tekinthető annak, hogy a Tisza győzelme a „selejt bosszúja”, vagy hogy „most második és harmadik vonalbeli fideszesek jutottak hatalomra”? Ami rögtön megkérdőjelezi a kormánypárt humánerőforrás-politikáját.) 

⧫ Nincs régi köztársasági elnök. 

⧫ Nincs pénz a közkasszában. (Kiürítették.)

⧫ Nincs kekva. (Amely, évente tízmilliárdokkal gyarapodva, több mint 3000 milliárd forintnyi vagyoni értéket vont ki az állami kontroll alól.)

⧫ Nincs közszolgálati propagandagyár, nincs rogáni plakáterdő.

⧫ Nincs veszélyhelyzet. (Hat év után.)

⧫ Nincs nyugalom. (Nem is lesz.)

Mi az, ami továbbra is van?

⧫ Van politikai célú berhelés az alaptörvénnyel. (A köztársasági elnököt így lehetett leszedni, amivel a Tisza Párt veszélyes precedenst teremtett.) 

⧫ Van kétharmados hatalom, amely akármit is megtehet. (A potenciál itt marad velünk 2030-ig.)

⧫ Van az ellenzék egzecíroztatása. (Ami a hatalomváltás után még nem rendkívüli jelenség.)

⧫ És van hiperaktív miniszterelnök. Aki nem csupán – ahogy eddig is volt – centruma, de nyílt kezdeményezője is minden fontos döntésnek. 

A bevezetőben már esett szó az orbáni hatalomgyakorlásról. Nos, a Fidesz elnöke egy eszmeileg megalapozott, jól megtervezett rendszert irányított és üzemeltetett. Ez az illiberálisnak mondott szisztéma a török, koreai, orosz mintákat követte – egyedül a nyugati világban. A modell a liberális, versengő demokráciát – ahol nem okvetlenül a jobb, de mindig az erősebb győz… – lecserélte a nemzeti érdek primátusára. Ami helyénvaló. Csakhogy egyben kinyilvánította, hogy a nemzet egyedüli jogos képviseletét önnönmaga látja el. Senki más.

A sokat hangoztatott szuverenitásvédelem így vált a hatalmi berendezkedés védelmezőjévé.

Miközben az ellenfelek elé mind nehezebben leküzdhető akadályok épültek. Térfoglalás és versenyszűkülés volt a politikában, a gazdaságban, a kulturális térben, a költségvetési források elérhetőségében. Éles váltás a külpolitikában. Mindenhol. 

Egyenlőtlen pályákkal, egyenlőtlen esélyekkel. 

A túlbiztosított, versenyt korlátozó rendszer azonban egyre romló gazdasági teljesítményt nyújtott. És nincs rosszabb önmagunk kiválóságától megrészegülten megbukni a vizsgán, leszerepelni az előadáson, leesni a trapézról.

A fentiek adják a hátteret az új kormány első 100 napjának megértéséhez.

A Tisza képviselői pedig nem arra kaptak mandátumot a választóktól, hogy Orbán Viktor lovagvárába beköltözve folytassák a harcot, csak jobban abrakolják az embereket és a lovakat.

Nekik békésebb, az Unió tagjaival együttműködő, versenyképes rendszert kell létrehozniuk. Az erődítményt pedig komfortos házzá alakítaniuk. Mindannyiunk otthonává.

Ami bitang nehéz. 

A választók – megszokva az orbáni időszak rapid intézkedéseit – azonnal szeretnének minden változást. A politikai, a kulturális és a gazdasági struktúra átalakítását, az eddig kiszorítottak kárpótlását, a bűnösök elítélését, a költségvetési ígéretek teljesítését. 

Ezzel a kívánalommal néz szembe Magyar Péter, a magyar politika Benjamin Buttonja. Aki a politikában fordított utat jár be. Merthogy őt a nép elégedetlensége emelte a vállára. Benne látta meg a változtatás képességét, hiszen minden kormányzati ütleget elbírt. Mióta feltűnt a politikában, mindent csinált. Szónokolt, posztolt, tiktokolt, pártot gründolt, országot járt, programot íratott, választást nyert. Parlamenti frakciót és kormányt alakított. És sikert sikerrel koronázott.

Mára azt gondolhatja, hogy minden jó belőle sarjad. Ami roppant veszélyes hit.

Ebből fakadhat, hogy a közszolgálati média új vezető munkatarsait bejelentő hír alá hirtelen felindulásból kiírta a Facebookra: „Nem hinném”. Ami persze csak egy vélemény volt. De már a miniszterelnök véleménye. A hatalmi centrumé. Amely ráadásul a kormányfői kompetencián kívül eső területre nyomult be. Mire a feladattal megbízottak összevágták a bokájukat, és szalutálva felülbírálták korábbi, megfontoltnak és megalapozottnak hitt döntésüket. 

Ha van tartásuk és karakterük, nem teszik. (Hűbéresi mentalitás.) Akkor nem hozzák nehéz helyzetbe a miniszterelnököt, nem adják fel az autonómiájukat, nem vetik oda áldozatként a kiválasztottjaikat, és a nézők már az új tartalmat ítélhetik meg, nem az újonnan bejelentett munkatársaik előéletét. Ami mindig véleményes.

A történet azt üzeni, hogy az új hatalom sem sokat törődik az intézmények autonómiájával. Annál előbbre valónak tartja saját politikai céljait. Ami Orbán Viktort idézi.

Ugyanebbe a sorba illik Polgár Judit jelölése az államfői posztra. Magyar Péternek megtetszett az a javaslat, amely a megkérdőjelezhetetlen teljesítményt emelte volna közjogi méltósági rangra. Félresöpörte az egyhónaposra hirdetett társadalmi vitát, mások jelölését, az államfőtől ugyancsak elvárható kormányzati kontroll képességét. 

Szerencsére a jelölt jobban mérte fel a helyzetben rejlő veszélyeket. Tartózkodásával megvédte a jelölőt.

Mi az, ami újdonság? 

⧫ Első helyen van az erős brüsszeli ígéret az uniós pénzek felszabadítására. Ami óriási változás. Az Unió és a Néppárt vezetői, Orbán Viktor egykori eszmetársai érzékelhetően fellélegeztek, hogy a küllőiket már nem veszélyezteti a magyar bot. Ezért hálásak. 

⧫ Újdonság, hogy a szövetségesek ismét partnert látnak a magyar kormányban, nem kerékkötőt.

⧫ Újdonság, hogy a magyar Parlament nyílt vitafórum, amelyben a kormányzati arrogancia csúcsra járatott, de ahol a cinizmus, a hazudozás, a képmutatás visszább szorult. A mondatok hegyesebbek, de tisztábbak és őszintébbek, és ez meg is látszik a nézettségen.

⧫ Újdonság, hogy a Fidesz önkényt kiált azután a 16 év után, amelyben fokozatosan eluralta az egész országot, és gyakorta nemcsak a falig ment el, de túl is futott rajta. 

⧫ Ugyancsak újdonság a Tisza-többséggel megválasztott köztársasági elnök személye. A Legfelsőbb Bíróság elnöki pozícióját korábban viselő Baka Andrást ugyanis nem a miniszterelnök szivarzsebéből húzták elő. Ezt a székfoglaló beszéd is bizonyította. Baka autonóm személyiség, jó eséllyel lesz a Mádl-Sólyom vonulat megtestesítője, azaz szakmai felkészültsége és nemzetközi tapasztalata révén erős kontrollja, fékje a hatalomnak. Ez pedig reményt ad a változására.

Orbán Viktor mindent elkövetett, hogy a gyurcsányi időszakban igazán karakán, következetes álláspontot képviselő Sólyom László mandátumát ne hosszabbítsák meg, és helyette a lojalitásában megkérdőjelezhetetlen Schmitt Pált emeljék az elnöki székbe. A hatalmi gépezet totális kiépítésének ez volt az első – általam akkor nem érzékelt – jele.

Végül még egy újdonságra, az energiaválság kezelésére szeretném irányítani a figyelmet. Ami igazán tetszett, az az emberek bevonása.

Hogy a hazánk nemcsak akkor közös ügyünk, amikor a televízió előtt szurkolunk a sportolóinknak, de akkor is, amikor ki kell kapcsolnunk a tévét, a klímát, a komfortunkat javító akármit, hogy megoldjunk egy feszítő problémát. Az ellenzéki influenszerek ebben a jelenségben nem a közös részvételt, a polgári hozzáállás csíráját látták meg, sokkal inkább a felelősség kormányzati szétterítését. „Én szavazok, és adózok, ők meg oldják meg, ne kérincséljenek!” – tolta a kamerába egyikük, egy durva káromkodás kíséretében. Hasonló volt a reakció akkor is, amikor Magyar Péter a vállalkozókhoz fordult a paksi építkezés ügyében.

Láss csodát, elsőre osztrák építőipari cégek jelentkeztek; a „nemzetmegtartásra” hivatott magyar burzsoázia csak azután kezdte összeszedni magát, hogy az első sértéseket megkapta a miniszterelnöktől. (Talán a gazda bólintására vártak.)

Mi is az a polgári Magyarország? Ez itt a kérdés! Mindenekelőtt közös haza és közös felelősség. Nem az enyém, nem a tiéd, nem is az övék. A miénk. Ide kell visszatérnünk, még inkább felérnünk. Ahogy Baka András mondta: nem építhetjük az új Magyarországot bosszúra. Miként a régi sem épülhetett fel a kisajátítással.

Ha mindezt észben tartjuk, ha partnert vagy vetélytársat, de semmiképp sem ellenséget látunk a másikban, már jobb irányba haladunk, mint korábban tettük. 

Száz nap alatt nem dőlt el, hogy – Cseh Tamással szólva – maradunk itt, vagy egyszer majd továbbmegyünk. Az irány reményteli. A változás nem csak felülről jön. Az rajtunk is múlik.

Borókai Gábor májusi értékelése a kormányváltásról ezen a linken. Máté-Tóth András írása állam és egyház  kapcsolatéának alakulásáról az első 100 napban ezen a linken.