A kormány 100 napja: magára talál-e a hatalmi béklyóktól megszabadult egyház?

A kormányváltás óta eltelt – kettő híján – 100 nap alkalmat adhatott (volna) az egyházaknak, hogy újraértékeljék kapcsolatukat a hatalommal, szembenézzenek felelősségükkel, és megerősítsék autonómiájukat. A kérdés nem az, hogy a keresztény közösség melyik párthoz igazodjon, hanem hogy képes-e visszanyerni evangéliumi hangját. Ebből a szempontból érdemes tanulni a Kádár-rendszer bukása utáni évek rossz példájából.

A szerző római katolikus teológus

Kormányok jönnek, kormányok mennek, az egyház marad.
Az Orbán-kormány, valamint az általa felépített politikai intézményrendszer és kultúra mélyen beleivódott a társadalom, benne az egyházak életébe, gondolkodásába, reflexeibe. A Tisza kampánya és kormánya részben a NER korrumpálódásának bírálatára, részben a tisztességes és szolidáris társadalom ígéretére épül(t). A szavazók jelentős többsége bizalmat szavazott ennek a vállalásnak. Az egyházak némi riadalommal, megilletődöttséggel és gyanakvással figyelik a nemzeti együttműködés új rendszerének és kultúrájának kialakítására tett lépéseket.

Az új helyzet teológiai szempontból három tényező alapján értékelhető. Az egyházaknak mindhárom szempont elemzésekor hitük forrásaira, az evangéliumokra és a társadalmi tanításra kell támaszkodniuk, egyúttal alkalmazva a társadalomtudományok és a lélektan eszközeit.

Az egyházak elsődleges iránytűje ugyanis a hitben és lelkiismeretben felfogott evangélium, és nem a korszellem.

Megtérés

Az egyházak megújulásának, megtérésének a kormányváltás nem oka, legföljebb alkalma. A 20. században a II. Vatikáni Zsinat határozta meg az egyház megtérésének és megújulásának irányvonalát. Az ezredfordulón Szent II. János Pál nagypénteki bűnbánati imádsága fókuszált az egyház történelmi bűneire, és tett ígéretet a változásra. A 21. században Ferenc pápa a szinódusi kezdeményezéssel folytatta a megtérés és megújulás útját, amit XIV. Leó is következetesen képvisel és konkretizál.

A kormányváltás utáni száz nap nem elég hosszú időszak az egyházi önvizsgálat és megújulás számára. Egyelőre nagy a zaj és sok a bizonytalanság. Túl hangosak az egyház korábbi politikai magatartására vonatkozó kritikák. Ennek az időszaknak a forgatagában az egyháznak elsősorban vissza kell húzódnia, saját közösségeinek belső kommunikációjára és az imádság erejére támaszkodva.

Ahhoz, hogy megfelelő árnyaltsággal értékelhesse a NER-ben játszott szerepét, először az Isten hűségébe vetett hitében kell megerősödnie.

Erre lett volna szükség az 1989/1990-es rendszerváltozás után is, de akkor a törvényi és a finanszírozási biztonság kiépítése kötötte le a figyelmét.

A szinódus záródokumentuma azt ajánlja, hogy a legkisebb pasztorációs egységektől kezdve egészen a kontinentális keretekig menően imádságba ágyazott megbeszélésekkel folytassunk helyzetértékelést, és támaszkodjunk a Szentlélek inspirációira. „A lelki megújuláshoz bűnbánati folyamatra és az elszenvedett sebekre való emlékezés gyógyítására van szükség, és ahol aktuális, a felebaráti szeretet szellemében történő testvéri kritikára.” (Záródokumentum 23.) Ugyanebben a szellemben buzdított legutóbb Felföldi László pécsi megyéspüspök májusban a Mindszenty-zarándoklat ünnepi homíliájában:

„Most nagyon bátor szívekre, erős lélekre van szükségünk. Le kell ülnünk híveinkkel, időt nem számolva bőségesen és sokszor, hogy felmérjük egyházközségeink repedéseit, gyengeségeit, ugyanakkor a jövőt jelentő erőit. Értő hallással hallgassuk meg az embereket, mert élethelyzetükből adódóan sokszor tisztábban és élesebben látják a kialakult helyzeteket, mint mi.”

Hirdetés

Irgalom

A megtérés az evangélium tanításához történő igazodás, és nem az új politikai helyzethez történő alkalmazkodás. Az evangéliumokban Jézus az Atyát elsősorban irgalmasnak mutatta be: „Legyetek irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas” (Lk 6,36). Az egyház azt a tapasztalatot jeleníti meg, hogy az irgalom és a megbocsátás sokkal erősebb közösségi kötelék, mint az érdek és a vélemény. Az irgalom kultúrája teszi lehetővé, hogy az egyházi közösségek őszintén, tárgyszerűen elemezhessék felfogásaik és cselekvéseik sokféleségét.

Erre különösen most van nagy szükség, amikor az egyházon belülre is betolakodott a politikai polarizáció megosztó hatása.

Vádak és védőbeszédek hangzanak el arról, hogy milyen magatartást tanúsítottak az egyház kulcsszereplői az előző kormánnyal, akár a rendszerváltás utáni kormányokkal szemben. A főpásztorok és a teológusok helyzetértékeléseiben a kollaboráció széles spektruma jelenik meg: az egyházat túlszerető államtól az autonómiáját következetesen megőrző egyházig. Az irgalom alapállása teszi lehetővé, hogy a közösségekben és a nyilvánosság előtt zajló vitákban is vállalhassuk az árnyalatokat és a megélések sokféleségét. A kapkodó világban az egyháznak nincs oka a sietségre, léte nem a politikai konstellációktól függ, hanem az isteni gondviseléstől.

A látszat kísértése

Ferenc pápa Evangelii Gaudium kezdetű apostoli buzdítása óva inti az egyházat a „spirituális világiasságtól”. (EG 93kk) Ezen azt a lelkiséget érti, amely a liturgikus hagyományok féltve őrzése vagy a pasztorális akciótervek izgágasága mögé rejtőzve „nem az Úr dicsőségét, hanem az emberi dicsőséget és a személyes jólétet” keresi.

Az ilyen lelkiségre a szubjektivista élményvallásosság jellemző, amelyben Krisztus lelkét kiszorítja a pszichés jóllét keresése.

Vagy a tervekben és reformokban kimerülő aktivizmus, amely végső soron nárcisztikus és autoriter elittudatot táplál; ez esetben a precíz tervek elzárják az utat a kegyelem meglepetései és az emberek valódi szükségleteinek felismerése előtt. Ma az egyháznak arra kell összegyűjtenie a bátorságát és felszítania a hitét, hogy az Isten országának keresése azt jelenti: minden, amit eddig megtaláltunk és megértettünk, a keresés folytatására, illetve a tanulás és az útonlét alapállására sarkall.

A megtérés jelen szakaszában tehát egyházunknak elsősorban nem az a feladata, hogy újrakódolja társadalmi és politikai viszonyait, hanem arra, hogy megújítsa evangéliumi lelkiségét. Ehhez védett helyekre kell visszahúzódnia, távolságot tartva a kívülről jövő, hangos felszólításoktól. Az elsődleges föladat a közös hit felszításából táplálkozó autonómiájának megtalálása és megerősítése. Minden más sürgetőnek gondolt fontosság inkább kísértés a megtérés elodázására.

Az első 100 nap kísérletei és kísértései

Április 12. óta a családban, a baráti körben, az egyházközségben, a munkahelyen sok keresztény beszélget az új kormányról, óhatatlanul összevetve a korábbival. Ezen beszélgetések egyik motívuma a megdöbbenéssel keveredő tanácstalanság. Miközben sokan fejcsóválással fogadták az előző kormány kampánytémáinak súlypontjait, és legalább valamennyire hitelt adtak a korrupcióról, luxizásról szóló kritikáknak, a Tisza Párt több mint kétharmados győzelmére és a vesztes pártok kétségbeesett vergődésére nem számítottak.

A legnagyobb kérdés, aminek megválaszolása a társadalomban történő eligazodáshoz nélkülözhetetlen, így hangzik:

tényleg velejéig romlott volt a NER, és tényleg ennyire naivak voltak a keresztények, hogy mindezt nem vették észre?

Az egyik püspök így fogalmazott: semmiféle korrupcióban nem vettem részt, minden pénz, amit a kormánytól kaptunk, templomokra és iskolákra ment. Egy nagycsaládos katolikus apa szerint sehol Európában nem volt olyan kiterjedt családtámogatási rendszer, mint az Orbán-kormány alatt, és ezt keresztény értéknek kell tekinteni. Egy társadalomkutató professzor asszony szerint pedig a NER politikája lefoglalta és kilúgozta a keresztény társadalmi gondolat kulcsszavait: nemzet, család, haza, az egyházak pedig kritikátlanul segédkeztek ehhez.

Bár a történelmi párhuzamok veszélyesek, a mostani helyzetben felidézhetjük a Kádár-rendszer összeomlását követő egyházi reorientációt. Az akkori jobboldali pártok retorikájában az egyházak üldözöttsége miatti jóvátétel követelése rövid ideig a vezérszólamok közé tartozott, az Isten-haza-család jelszavak pedig rokonszenvet, illetve lojalitást váltottak ki a keresztényekből és az egyházi vezetőkből. Az egyházak Kádár-rendszerbeli szerepének árnyalt és igényes értékelése, önkritikus feldolgozása akadozva indult, és csak szórványosan folytatódott.

A katolikus egyház eleinte támogatta, illetve legitimálta a spanyolországi Franco-diktatúrát (1939–1975),

ám az 1960-as évektől egyes tagjai és csoportjai egyre kritikusabb hangot ütöttek meg a rezsimmel szemben. A diktatúrától való fokozatos eltávolodásnak és az egyházi szereplők növekvő függetlenségének köszönhető, hogy szavuknak később is hitele volt. A magyarországi egyházi megszólalások súlya és hatása ebből a szempontból kétséges.

A legnagyobb kísértés az egyházak számára a populista polarizációba törtőnő belesodródás. A saját házunk táján nem a politikai logikák alapján lehet rendet tennünk, hanem az egyházi tanítás lelki tükrébe kell néznünk. Az ideológiai szembeállításokat könnyű „feltölteni” bibliás képekkel. Például a jó és a gonosz küzdelmeként beszélni a politikai szembenállásokról, vagy a politikusokat Krisztus, illetve a Sátán szolgáiként emlegetni/megbélyegezni. Jelentős iránymutatás erre vonatkozóan az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye közleménye Osztie Zoltán plébános nyilvános szerepléseivel kapcsolatban, benne ezekkel a mondatokkal

„Mindannyian rászorulunk Isten irgalmára. Ezért keresztény emberként tartózkodnunk kell attól, hogy embertársainkat elítéljük, vagy méltóságukat, hitüket, jó szándékukat megkérdőjelezzük. Az evangélium nem a megbélyegzés, hanem az irgalom útjára hív bennünket.”

Az egyházak NER utáni pozicionálása számára a legfontosabb iránymutatás a szinodális alapállás lehető legelkötelezettebb gyakorlása és rutinizálása. Az egyház ugyanis a modern társadalomban elsősorban nem az államhoz fűződő kapcsolata, hanem a társadalomban végzett evangelizációs törekvése alapján gondol magára. Miután a Tisza-kormány az egyházakat arról biztosította, hogy a közjóért végzett tevékenységüket továbbra is támogatni fogja, anélkül, hogy ebből politikai tőkét akarna kovácsolni, az egyházaknak újra lehetőségünk van a Lélekben való beszélgetés kultúrájának elsajátítására.

Csak így állhatnak ellen a kísértésnek, hogy akár a korábbi, akár az új kormány politikusainak kritikátlan támogatóivá váljanak.

Hartmut Rosa német szociológus szerint a demokráciának azért van szüksége a hitre és a vallási közösségekre, mert legitimitásukat és inspirációikat nem a politikai szférából nyerik. Az egyházak olyan tereket nyithatnak az emberek számára, ahol megélhetik, hogy értékük nem a teljesítményüktől függ, és nem is attól, hogy a környezetükből mekkora részt képesek uralmuk alá vonni. Az új kormány hivatalba lépése óta eltelt idő nyomokban jelez ilyesféle egyházi törekvéseket, de alapvető szemléletváltásról egyelőre nem beszélhetünk. Abban azonban reménykedhetünk, hogy az egyházi közösségekben növekedni fog a hitalapú autonómia és a politikafüggetlen működés igénye.

Holnap Borókai Gábor politikai elemzését közöljük a kormány első 100 napjáról.