Miközben a köztársasági elnök és a többi közjogi méltóság leváltása alkotmányossági értelemben legalábbis szürke zóna, a választási ígéretek és a szavazói elvárások határozott cselekvésre kötelezik a kormányt. De vajon lehet-e a jogállamot jogállamon túli eszközökkel helyreállítani? Igaza van-e a kérdésben Székely János püspöknek, és mit mondana ma Sólyom László vagy Mádl Ferenc?
Amikor a választások éjszakáján Magyar Péter győzelmi beszédében felszólította a Nemzeti Együttműködés Rendszere idején választott közjogi méltóságokat, hogy mondjanak le, a felsorolásból hiányzott Varga Mihály neve. Mint utóbb kiderült, azért, mert a Tisza Párt vezetője elégedett a Magyar Nemzeti Bank elnökének tevékenységével. Szemben például Sulyok Tamáséval, aki az elmúlt két évben majdnem hézagmentesen illeszkedett a Fidesz–KDNP-kormány tevékenységéhez, s a fékek és ellensúlyok rendszerének fontosságát jószerivel csak idén április 12. után fedezte fel. Egyetlen törvényt sem küldött például normakontrollra az Alkotmánybírósághoz, égető társadalmi kérdéseket hagyott szó nélkül, és amikor tavaly a 62. születésnapján felköszöntötte Orbán Viktort, a nemzet egységét megtestesíteni hivatott köztársasági elnökként a következő, kínosan szervilis mondatokkal esett ki a szerepéből: „Egyesek szerint a politika hullámain nehéz megtalálni az egyensúlyt.
Ön azonban nemcsak megőrizte, hanem hajót épített, irányt mutatott,
és ha kellett, maga is evezőt ragadott. Vannak, akik vihartól tartanak, mások a biztos pontokat keresik – de egy jó kapitány mindig képes megtalálni a megfelelő irányt, ha ismeri a célt.”
A hatalmi ágak összefonódásának még egyértelműbb példája a Médiatanács, melyben 2010 óta kizárólag a Fidesz–KDNP jelöltjei ülnek. A korábbi kétharmados többség ugyanis 16 éven át megakadályozta, hogy a tévéket és a rádiókat felügyelő testületbe az ellenzék is delegálhasson szakembereket. És ha azt vesszük, hogy az utóbbi másfél évtizedben a közmédia mennyire szégyentelenül, a szocialista pártállami időket idéző módon közvetítette a NER propagandáját, akkor megállapíthatjuk, hogy tényleg itt az ideje tiszta lapot nyitni.

A fenti három példa is jelzi, hogy a helyzet megítélése mennyire nem egyértelmű. Mert ha – miként a Tisza és számos híve hangoztatja – az 1989-90-eshez hasonló rendszerváltás közepén vagyunk, akkor abba nem férne bele a mégoly elfogadott Varga Mihály megtartása. Aki ugyanis egy ilyen magas pozícióban nevét adta egy diktatúrához/autokráciához, személyes érdemeitől függetlenül nem maradhatna a helyén. De amiként az elmúlt 16 év sem volt vegytisztán önkényuralom – talán pontosabb a hibrid demokrácia kifejezés –, úgy a mostani fejlemények is csak megkötésekkel nevezhetők rendszerváltásnak. Ahogy a kultusztárca államtitkárává nemrég kinevezett Heidl György eszmetörténész a Szemlélek minapi klubestjén fogalmazott: bizonyosan annyi állítható, hogy rendszerleváltás történt.
Ebből a szempontból Varga Mihály maradása örvendetes fejlemény. Azt jelzi, hogy az új kormány párthovatartozás nélkül értékeli a teljesítményt, és nem a fűnyíróelv alapján gondolkodik. (Ezt Magyar Péter nehezen is tehetné arcvesztés nélkül, hiszen a 16 évből 12-t ő is a NER kötelékében töltött, nem is akármilyen befolyásos helyzetben.) Az is nagyvonalúságot mutat, hogy a parlamenti tisztségek elosztásakor
a Tisza a számarányánál több helyet engedett át az ellenzéknek,
vagy hogy egy spontán parlamenti válaszában a miniszterelnök megbízta a Mi Hazánk Mozgalom elnökét, Toroczkai Lászlót, legyen a végrehajtók visszaéléseit feltáró vizsgálóbizottság vezetője. Utóbbi gesztus ugyanakkor felveti a kérdést, hogy – már amennyiben nem a frakcióval egyeztetett módon történt – ilyen ügyekben szerencsés-e egy személyben improvizálni, vagy a gesztust illett volna-e a képviselőcsoport tagjaival megbeszélni. Főleg, hogy a kormányfő más területeken is hajlamos öntörvényű politikusként fellépni, egyelőre kevés mozgásteret hagyva párttársainak.
Mindez a demokrácia helyreállítása szempontjából azért is lényeges, mert a népuralom egyik garanciája éppen a rendszerbe beépített kontrollmechanizmusok érvényesülése. Ami pedig a tisztségükre méltatlanná vált közjogi méltóságok leváltását illeti, figyelemre méltó az az alapelv, amelyet az Alkotmánybíróság 1990 és 1998 közötti vezetőjeként a néhai Sólyom László képviselt a leghangsúlyosabban: „Jogállamot nem lehet a jogállam ellenében megvalósítani”. Az idei csíksomlyói búcsúban elmondott beszédében a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke, Székely János ugyanerre utalva fogalmazott így:
„A jogállamot nem lehet a jog áthágásával építeni.”
A kérdés anno így szólt: lehet-e visszamenőlegesen, akár az elévülési idő lejárta után is érvényesíteni a jogot, és olyan paragrafusok alapján elítélni vagy a közhivatal-viseléstől eltiltani a szocialista diktatúra fenntartóit, amelyek a „népi demokrácia” idején nem léteztek. Az igazságosság kontra jogbiztonság kérdésében Sólyom egyértelműen az utóbbira helyezte a nagyobb hangsúlyt, ezért a fenti indoklással 1992-ben az alaptörvénnyel ellentétesnek nyilvánította például a Zétényi-Takács-féle radikális jóvátételi jogszabály-tervezetet.

A sólyomi iskolát képviselők felfogása szerint a jogbiztonság olyan érték, ami még az igazságosságnál is fontosabb lehet, amennyiben gátat szab a mégoly legitim erkölcsi elvekből fakadó, korlátok nélkül azonban könnyen önkénybe forduló igazságtételi törekvéseknek. Ahogy most a néhai alkotmányjogász egykori munkatársa, Landi Balázs írta a Válasz Online-on: „Egy jogállamban a társadalmi együttélés békéjét és biztonságát a normák rendje biztosítja, amely béke és biztonság érdekében a társadalom kész bizonyos korlátozásokat – »sovány egyezségként« – vállalni és elviselni,
még azokban a határesetekben is, amikor az igazságosság és jog szembekerülnek egymással.”
Vagy utalhatunk Smuk Péter alkotmányjogászra, aki a Szemléleknek írt elemzésében intette körültekintésre a kormányt: „Ha a mostani rendszerváltás nyers bosszúhadjárat, az egy újabb kormányváltáskor megint előrevetíti a rendszerváltás igényét – és lehetőségét. Ezt a megosztottságot úgy lehet feloldani, hogy kivesszük a parlamentet a mindenható helyzetéből. (…) A rendszer átalakítása úgy volna üdvös, ha a személyi döntésekhez több hatalmi tényező közreműködésére lenne szükség. Ha jobb indokot nem találnak a felelősségre vonásra, akkor az államfő »elegánsan« leváltható úgy, hogy közvetlen elnökválasztást írnak elő.”
Kérdés tehát, mit mondana a mai helyzetben az Alkotmánybíróság első elnöke vagy éppen Mádl Ferenc néhai köztársasági elnök, akire Magyar Péter rendszeresen a keresztapjaként, illetve alkotmányos etalonként hivatkozik. Az elvek szintjén sejthetjük a választ. A képet némiképp árnyalja, hogy
Sólyom László személye egy alkalommal olyan helyzetben vált akaratlan főszereplővé, amikor a politikai szempontok zárójelbe helyezték a törvényi normákat.
2005-ben járunk, a parlament épp megválasztani készült Mádl Ferenc utódját. Az Országgyűlés szocialista többsége az MSZP-s Szili Katalint jelölte államfőnek, a Fidesz a független Sólyom Lászlót. A kiélezett erőviszonyok közepette zajló voksoláson Orbán Viktorék mindenféle pártpolitikai taktikázással, sőt nyomásgyakorlással éltek, melynek során a hírek szerint sérült a voksolás titkossága is. Az eset kellemetlenül érintette a végül szűk többséggel megválasztott Sólyom Lászlót, ennek ellenére hallgatólagosan eltűrte, hogy ilyen körülmények vetettek árnyékot elnöki pályafutása kezdetére.
Az utóbbi években máskor is tapasztalhattuk, hogy a politika felülírta a jogszerűséget. És most, amikor a Tisza Párt minden korábbinál erősebb felhatalmazással alakíthatott – alkotmányozó többséggel rendelkező – kormányt, az elszámoltatást április 12. előtt kilátásba helyező ígéretek és a választói elvárások feljogosítják, sőt kötelezik a kormányt, hogy a NER-ben kompromittálódott személyek felelősségre vonása ne merüljön ki szavakban. Ráadásul a Sólyométól eltérő felfogást képviselő alkotmányjogászok közül többen – például Sajó András ugyancsak a Válasz Online-on – vallják, hogy a jogállamiság jóval nagyobb mozgásteret ad a kormánynak, mint sokan gondolnák.
Ezzel együtt a közjogi méltóságok cseréje feltehetőleg alkotmányossági értelemben legalábbis szürke zónában fog történni. További szempont, hogy a mostani bírálatok nem csupán az adott személyt célozzák, hanem – főleg a köztársasági elnök esetében – közvetve magának a hivatalnak a tekintélye is kockán forog. Mivel a kérdés megítélése a szakmában is vitatott, a személycserék igazi mércéje alighanem az lesz, hogy a parlament tiszás többsége kiket fog utódként megszavazni. Ha olyan, Sólyom Lászlóhoz vagy akár Mádl Ferenchez hasonló autonóm tényezőket, akik kellőképpen érvényesítik majd a fékek és ellensúlyok rendszerét, akkor az utólag is még legitimebbé teheti a mostani eljárást. Ellenkező esetben Magyar Péter nem kis politikai kockázatot vállal, hiszen amilyen erősen fogadkozik most a jogállam helyreállításán, ha az adott székekbe ő is pártkatonákat ültet, az visszamenőlegesen is hiteltelenítheti jelenlegi ígéreteit.

Érdemes tehát alaposan figyelni és mérlegre helyezni a majdani szereplők tevékenységét. Az alkotmányos identitását egyelőre még kereső Tisza-kormánynál ilyen értelemben is elkél az erős kontroll – és nem csupán az ellenzéktől, hanem saját hívei körében is. Ami pedig az előbbieket illeti, jobboldali véleményformálók épp tegnap tartottak tüntetést a Sándor-palotánál a Tisza által úgymond fenyegetett tisztségviselők, illetve a jogállamiság védelmében. Kiállásuk hitelét erősen csökkenti, hogy
az elmúlt 16 évben sokuk nemhogy eltűrte, de támogatta, ahogy a Nemzeti Együttműködés Rendszere a legkülönfélébb módokon visszaélt a kétharmados hatalommal.
Hasonlóképpen, egyfelől akár üdvözölhetőnek is gondolhatjuk, hogy Székely János püspök állást foglalt egy lényeges, erkölcsi vetülettel is rendelkező közjogi vitában. A kérdés azonban az ő esetében is felvethető, hiszen, miként korábbi írásunkban az egyházi vezetők zöméről szólva fogalmaztunk: „Ha az elmúlt másfél évtizedben többnyire némasággal kísérték a hatalom visszaéléseit, maradt-e alapjuk hasonló visszaélések ellen felszólalni más kormányzat alatt?” Ez még akkor is ott lóg a levegőben, ha történetesen Székely János többször kiállt a romák vagy a szegények mellett, és képviselt a politikától független, evangéliumi látásmódot.
A vita ugyanakkor végső soron nem Sulyok Tamásról és a többi közjogi méltóságról szól. Hanem arról, hogy meddig terjedhet a demokratikus felhatalmazás, és milyen korlátokat kell önmagára is érvényesnek tekintenie egy olyan kormánynak, amely éppen a korlátok lebontását rótta fel elődeinek. Az igazságosság igénye és az alkotmányosság követelménye között nem könnyű megtalálni a királyi úthoz vezető egyensúlyt. A most kezdődő korszak megítélése minden bizonnyal azon is fog múlni, hogy az új hatalom képes lesz-e egyszerre érvényesíteni mindkettőt.
Így támogathatja a Szemléleket
A Szemlélek nem üzleti vállalkozás, kizárólag adományokból, támogatásokból működünk. Önállóságunk legfőbb záloga olvasóink nagylelkűsége. Kérjük, ha teheti, ön is csatlakozzon támogatói körünkhöz! Egyszeri vagy havi rendszeres adományát ezen a linken fogadjuk.
Támogatom




















