Ideje volt kinyitni az ablakot – a választás tanulságai és következményei

A tegnapi választáson a szavazók többsége nemet mondott a megosztásra épülő hatalomgyakorlásra, és ezzel új korszak reményét jelezte. Az eredmény egyszerre hordozza a változás ígéretét és a felelősség súlyát. A győztesnek bizonyítania kell, hogy képes begyógyítani a nemzet sebeit, miközben a társadalom több szereplőjének érdemes önvizsgálatot tartania. A Szemlélek értékelése 11 tételben.

1.

A választás egyik legbiztatóbb tanulsága, hogy a szavazók többsége 2026 Magyarországán nem bizonyult vevőnek az elmúlt évek gyűlöletkeltő, a nemzetet végletesen szétszakító, háborús pszichózist szító, az országot már-már orosz vazallusállami létbe taszító politikájára. Arra, hogy a 16 évnyi Fidesz-kormányzásnak még az eredendően jó szándékú, előremutató kezdeményezéseit is egy csomagban kapja a hatalomgyakorlás ellentmondást nem tűrő módjával, a közpénzek mérték nélküli magánosításával, vagy éppen vállalhatatlan személyekkel és jelenségekkel. A kampányban hiába sorolták a kabinet tagjai, hogy mennyi minden épült az országban, és melyik választói réteg milyen anyagi juttatást kapott – ha valaki, egy keresztény politikus hivatalból tudhatja, hogy az élet ennél jóval több.

Ahhoz, hogy az a kenyér jól is essék (Mt 4,4), szerethető, de legalábbis elviselhető környezet kell.

2.

A tegnapi eredményben nagy szerepe volt a fiataloknak, akik valóságos rendszerváltásként élték meg a vasárnapot. Magyar Péter egyedülálló politikai teljesítménye mellett jórészt nekik köszönhető, hogy a voksolás végül nem az illiberális demokrácia ünnepe lett. Egyúttal szomorú látni, és egyúttal sokat elmond az emberi természetről, hogy most azok ellen támadt fel a népharag, akik annak idején olyan hiteles hévvel szálltak szembe a szocialista rendszerrel – hogy aztán néhány évtizeddel később több tekintetben maguk teremtsék újra annak viszonyait. Ettől még egy tömegdemokráciában a politikának továbbra is sajátja lesz a pólusképzés, de nagy tanulság:

az állandóan ellenséget kereső, és ha kell, teremtő propagandát lehet annyira túltolni, hogy az visszaüssön,

és olyan választókat is mozgósítson, akik addig nem járultak tömegesen az urnákhoz.

3.

Megkockáztatjuk, hogy ennek világnézettől függetlenül örülni lehet; de ez egyben kötelezi is a tegnapi győzteseket, hogy ne csak szavakban, hanem a valóságban is a nemzet sebeinek begyógyításán dolgozzanak, és – ahogy vasárnap esti beszédében Magyar Péter kilátásba helyezte – azokat is képviseljék, akik nem rájuk szavaztak. Az árkok betemetésében pedig nemcsak a politikának, hanem mindenkinek van feladata, kezdve attól, hogyan beszélünk más pártállású felebarátainkkal, és

politikai vitáinkat képesek vagyunk-e a békés egyet nem értés jegyében kezelni.

4.

Miközben az utóbbi évek Magyarországát sokan autokráciának írták le, rögzítsük a valót: annak foka nem érte el azt a mértéket, amely végképp lehetetlenné tette volna az ellenzék győzelmét. Pedig a kétharmados többség birtokában a hatalom a választási törvény átalakításától a sajtó nagy részének uralásán át titkosszolgálati eszközökig mindent bevetett, hogy megnehezítse a riválisok helyzetét. És ahogy az 1989–90–es rendszerváltáskor a Németh-kabinet javára lehetett írni, hogy átadta a kormányrudat, úgy most is elismerésre méltó, hogy a NER nem vetett be olyan eszközöket, amelyek megakadályozták volna a hatalomátvételt. Sőt,

Orbán Viktor úriember módjára telefonon gratulált az utódjának, és a választás éjszakáján tisztességes, a vereséget elismerő beszédet tartott.

Sajnálatos, hogy mindehhez egy választási kudarc kellett; de többször láthattuk már, hogy az erő nyelvén beszélő politikus leginkább az ellenerőből ért. Ez a jövőre nézve is lényeges felismerés.

5.

A most következő időben alighanem az egyházi vezetőknek is önvizsgálatot kell tartaniuk. A lelki tükörben pedig ilyen kérdések szerepelhetnek:

⧫ Nem fonódtak-e túlságosan össze az egyre autokratikusabbá váló hatalommal?

Hirdetés

⧫ Megérte-e néhány milliárd forint állami támogatásért nem szóvá tenni olyan jelenségeket, amelyeket például az MSZP-SZDSZ-kormány alatt, az idén 30 éves Igazságosabb és testvériesebb világot! című püspökkari körlevélben még élesen bíráltak?

⧫ Ha az elmúlt másfél évtizedben többnyire némasággal kísérték a hatalom visszaéléseit, maradt-e alapjuk hasonló visszaélések ellen felszólalni más kormányzat alatt?

⧫ Egy-egy lelkipásztor vagy éppen püspök nem került-e szereptévesztésbe, amikor maga is a kampány szereplőjévé vált?

⧫ Nem kellene-e figyelni rá, hogy ebben a hivatásban az ember nem csupán önmagát, hanem egyházát is képviseli, és hogy ha egy párt propagandájának a szolgálatába szegődik, azzal hozzájárul a politikailag egyre sokszínűbb hívő közösség megosztásához is, és sokakat elidegenít az egyháztól?

⧫ Tűrjük-e szó nélkül, hogy az evangéliumi krisztushitet a legkevésbé sem gyakorló politikusok ahelyett, hogy megélnék, minduntalan a zászlajukra tűzzék a kereszténységet?

Ebből a szempontból kegyelmi időszak következik. Ha hinni lehet a Tisza  – a választások előtt igencsak elnagyolt, óvatos módon megfogalmazott, de néhány hangsúlyt azért rögzítő – egyházpolitikai programjának, akkor a jövőben a vallási közösségek finanszírozását függetlenné teszik a mindenkori kormányoktól, és megszüntetik felettük a politikai gyámkodást.

A részletekben esetleg megbújó ördögöt azért árgus szemmel fogjuk figyelni,

mindenesetre az, hogy a két fél kapcsolatát az alávetettség helyett a partnerség jegyében kívánják átalakítani, üdvözlendő, az egyházak hosszú távú javát is szolgáló ígéret.

6.

Választási körlevelünkben idéztük már Lord Actont: „A hatalom megront; az abszolút hatalom teljesen megront.” Tizenhat évnyi – főleg korlátlan – politikai hatalom nem múlik el büntetlenül annak gyakorlóján sem. Láthattuk, milyen személyiségváltozást, sőt akár -torzulást okoz, ha az ember túlságosan megszokja, hogy neki mindent szabad. Tanulságos volt a tegnap esti közvetítés a Bálnából:

valóságos esettanulmánnyal ért fel azoknak a politikusoknak a világfájdalmas tekintete, akiknek arcán korábban jobbára győzelemittas kifejezést láthattunk.

Alighanem az ember lelki egészségének és üdvének csak jót tesz, ha ennyi hatalomban töltött idő után ismét hozzászokik a kiváltságok nélküli élethez. Biztató fejlemény, hogy a Tisza Párt megígérte: alkotmánymódosításban rögzíti, hogy egy miniszterelnök csak két egymást követő ciklusban maradhat hivatalban. Súlyos önkorlátozó vállalás, melynek tétje nyolc év múlva lesz igazán húsba vágó. Lássuk meg!

7.

„Majd a választások után.” Az utóbbi időben megannyiszor hallhattuk ezt a mondatot, amikor valaki politikailag is értelmezhető feladatra, fellépésre kapott felkérést, legyen az például olyan hétköznapi esemény, mint a Szemlélek közéleti kerekasztal-beszélgetése. A tegnapi este egyik fontos fejleménye, hogy remélhetőleg jó időre búcsút mondhatunk a mindennapjainkat mérgező óvatoskodásnak, bizalmatlanságnak, öncenzúrának. A választás óta a közösségi médiában egyre-másra megjelenő színvallások jelzik, hogy

a fedő alatt mennyi elfojtott elégedetlenség fortyogott sokakban, csak éppen rosszul értelmezett lojalitásból vagy félelemből nem mertek hangot adni neki.

Épp ideje volt kinyitni az ablakot, hogy friss, felszabadító levegő áradjon be. Persze az új felállás is szülhet igazodási kényszereket; legyünk rajta, hogy ezek a kompromisszumok az elviselhető mértéken belül maradjanak.

8.

Ha körülnézünk a környezetünkben, tapasztalhatjuk, hogy sokan – köztük megannyi konzervatív/jobboldali/keresztény szavazó – régóta elégedetlenek a Fidesz-KDNP-vel, de korábban annyira tartottak Gyurcsány Ferenc visszatérésétől, most pedig a Tisza Párttól, hogy kisebbik rosszként továbbra is a kormánypártokra szavaztak. Ha viszont igazak a Magyar Péter személyiségére vonatkozó állítások, akkor ez két szempontból is rossz hír a NER legvérmesebb híveinek. Egyrészt azt jelzi, hogy ez a kurzus sokakat annyira elidegenített, hogy még egy ilyen, több tekintetben valóban kifogásolható múltú/személyiségű kihívót is jobbnak találtak, mint a rendszerváltozás utáni évtizedek legnagyobb formátumú politikusát, Orbán Viktort. A másik üzenet:

ha egy kevésbé megosztó személyiség áll az ellenzéki szavazók élére, akkor alighanem a kormánypártok táborából még többen szavaztak volna rá.

Így a Fidesz-KDNP-nek és a pártszövetség kemény magjának meg kell barátkoznia a ténnyel, hogy amit – és főleg ahogyan – az utóbbi időben képviseltek, az még a tegnap kialakult arányoknál is kisebb támogatást élvez az országban. 

9.

Magyar Péternek ugyanakkor nem lesz könnyű dolga, hiszen bár a Tisza egyedül alakíthat kormányt, mögötte a választók valóságos világnézeti nagykoalíciója áll. Ezen a téren is erős a párhuzam az 1989-90-es rendszerváltással. A szocializmus végnapjaiban szintén két párt létezett: „ők” és „mi”. A rendszer támaszai, illetve ellenfelei, utóbbiak között a későbbi MIÉP-es Csurka Istvánnal és az SZDSZ-es Konrád Györggyel, akik

csak az első szabadon választott kormány idején ébredtek rá a köztük tátongó világnézeti szakadékra.

Most a marxistától a kiábrándult fideszesig, a gyakorló liberálistól az életmódi konzervatívig és a jámbor szerzetesig terjed a skála Magyar Péter mögött, s nyilván rettentő nehéz lesz ennyi mindenkinek megfelelni.

10.

Amint viszont a Szemlélek múlt keddi klubestjén Pajor Tamás dalszerző, előadóművész felhívta a figyelmet, épp ez lehet az egyik biztosítéka annak, hogy a Tisza vezetőjével ne szaladjon úgy el a ló, ahogy az elődeivel történt. Egy ennyire heterogén választói tömegben remélhetőleg mindig lesznek, akik alkalomadtán megálljt parancsolnak, de legalábbis jelzést adnak, ha úgy látják, a dolgok nem jó irányba mennek.

A legenda szerint az ókori Rómában a cézárok mögött mindig ment egy rabszolga, aki azt súgta az uralkodó fülébe: „Respice post te! Hominem te memento!”, azaz „Nézz magad mögé! Emlékezz, hogy ember vagy!” Mai demokráciákban erre egyik eszközként az államigazgatásba beépített fékek és ellensúlyok rendszere szolgál, melynek jó részét a Fidesz-KDNP vagy kiiktatta, vagy a maga kedve szerint alakította.

Magyar Péter győzelmi beszédének egyik legerősebb kitétele éppen az volt, hogy a köztársasági elnöktől a médiahatóság vezetőjéig lemondásra szólította fel a fontosabb állami tisztségek betöltőit, még mielőtt a Tisza menesztené őket. Egyrészt egy rendszerváltozással felérő, minden korábbinál nagyobb demokratikus felhatalmazással legitimált kormányváltáskor érthető a kompromittálódott politikusok és állami vezetők elszámoltatásának, adott esetben eltávolításának igénye. Az alkotmány módosításával ez talán meg is oldható jogszerűen. Mégis, a várható „tarvágás” (miként a Partizán egyik tegnapi vendége fogalmazott) terén nagyfokú körültekintést, akár méltányosságot szorgalmazunk, mert ahogy Sólyom László nyomán egy alkotmányjogász vélekedett:

„A választási rendszer túljutalmazza a győztest. Az aránytalanságot addig szeretem, amíg a kormányozhatóságot biztosítja. Onnantól, hogy a kompromisszumkényszert is kikapcsolja, nem.”

A jogállamiság beígért visszaállításának mércéje ezért az lesz, hogy valóban elfogulatlan személyek töltik-e be a megfelelő tisztségeket, és ahol szükség van rá, az ellenzék is szót kap-e egy-egy független intézmény működtetésében. Példának okáért – csak hogy maradjunk a magunk területén, a média világában – az eddig kizárólag kormánypárti összetételű Médiatanácsban a jövőben szerepet kapnak-e a parlamenti patkó túloldalán ülők jelöltjei is. A pártfüggetlen sajtó felelőssége lesz, hogy a Magyar Péter győzelmi  beszédében elhangzott ígéretekre adott esetben emlékeztessen, és számon kérje, ha kell, betartassa őket.

11.

A választóknak emellett számos lehetőségük van jelzést adni, ha valamivel nem tudnak azonosulni. Szerkesztőségünk sem most, sem a jövőben nem adja a nevét olyan jelenségekhez, mint amilyeneket például a múlt pénteki Rendszerbontó Nagykoncerten láthattunk a Hősök terén. Sajnálatos, hogy a sokakat megmozgató, amúgy jó hangulatú program szervezői

nem találtak módot az elhatárolódásra

egyes – politikusok meggyilkolását emlegető – vállalhatatlan dalszövegektől és altesti üzengetéstől. Ahogy pedig választási körlevelünkben írtuk: megvan a magunk szempontrendszere, és „akármelyik párt győz április 12-én, a Szemlélek továbbra is ehhez a mércéhez igazodva ítéli meg a hatalom gyakorlóinak tevékenységét”.