Jobban rombolja az egyházat a kiváltságos lét, mint az üldözés

Amikor az állam támogatásokat, privilégiumokat és politikai szerepet kínál a kereszténység képviselői számára, könnyen felcserélődhetnek a szerepek: az egyház – prófétai küldetése helyett – a hatalom legitimáló eszközévé válhat. A kérdés ezért nem csupán az, hogy támogatja-e az állam az egyházat, hanem az is, hogy mit veszít közben a keresztény közösség az önállóságából.

A szerző az adventista Sola Scriptura Teológiai Főiskola tanszékvezető főiskolai tanára

Mostanában több kiváló elemzés foglalkozott az elmúlt időszak magyar egyházpolitikai viszonyaival – különösen inspiráló volt számomra Laborczi Dóra, Gábor György és Heidl György írása. Ezek mintegy empirikus látleletet adnak a mára kialakult állapotokról, viszont hasznos lehet kifejezetten a kereszténység legsajátabb eszméinek nézőpontjából is megvizsgálni a kérdéskört.

Ha kereszténységről beszélünk, tisztáznunk kell, mit értünk rajta. A közbeszédben igen gyakori a kereszténységre történő hivatkozás, mintha annak jelentése mindenki számára nyilvánvaló lenne. Valójában egyáltalán nem az. A közbeszédben többféle jelentést takar, mégpedig úgy, hogy a jelentésbeli különbségek reflektálatlanok maradnak.

Négyféle jellegzetes kereszténységfogalom

A kereszténység négyféle jelentéstartalma azonosítható a közbeszédben, noha erősen eltérő gyakorisággal:

1. Az eredeti – bibliai, evangéliumi vagy jézusi – jelentéstartalom

E szerint kereszténynek lenni azt jelenti: Krisztus követőjének lenni, olyannak lenni, mint Krisztus. Illetve árnyalva ez utóbbi meghatározást – hiszen ki mondhatná magáról: „olyan vagyok, mint Krisztus” –, fogalmazzunk inkább úgy, hogy valaki őszintén olyan akar lenni, mint Krisztus. Személyes elköteleződésről, eszmei és etikai azonosulásról, gyakorlati, életvitelbeli változásról van tehát szó.

2. A formális vallásgyakorlást vagy egyháztagságot felölelő jelentéstartalom

E kereszténységfogalom alapján felszínes vagy akár hiányzó eszmei ismeretek és etikai kötődés esetén is kereszténynek minősülhet valaki, pusztán néhány formalitás teljesítésével, például időnkénti templomba-járással, szertartások, vallási ünnepek megtartásával vagy névleges egyháztagsággal.

Hirdetés

3. A civilizációra vagy a kultúrára hivatkozó jelentéstartalom

Ez a kereszténységfogalom elsődlegesen azokhoz a területekhez kapcsolódik, amelyeken a Nagy Konstantin római császár által a 4. században elindított fordulat nyomán a – jelentős vallási szinkretizmuson átesett – kereszténység államvallás lett. Jellemző kifejezések például a keresztény Európa, keresztény Magyarország. Az itt megjelenő kritérium szerint lényegében mindenki kereszténynek minősül, aki a jelzett civilizáció vagy kultúra tagja, részese.

Kifejező az Antall Józsefnek tulajdonított mondás: „Európában az ateista is keresztény.”

A jézusi kereszténységfogalom oldaláról viszont ez meg is fordítható: Európában a keresztény is ateista.

4. Antiszemita jelentéstartalom

E kereszténységfogalom szerint kereszténynek lenni annyit tesz, hogy – sarkosan szólva – „nem vagy zsidó”. A „keresztény” kifejezés ebben az összefüggésben a zsidóságtól való, általában előítéletektől vagy gyűlölettől hajtott elhatárolódás emblematikus szavává vált a közbeszédben.

Ki mondja meg, mi a kereszténység?

Ki más hivatott erre, mint a Megváltó? – vagy mondjunk csak vallásalapítót. Ez nem hitbeli, hanem fogalmi kérdés. Ilyen módon a Szentírás – mint a Jézusról és a jézusi eszményről első kézből tanúskodó ősforrás – rögzíti a kereszténység autentikus jelentéstartalmát. Mindez természetesen nem zárja ki a bibliai szövegek értelmezési mozgásterét. Ám e mozgástér véges.

Nem teszi lehetővé az átértelmezést, az evangélium eszmevilágától idegen, vagy azzal kifejezetten ellentétes elvek és gyakorlatok „megkeresztelését”.

A kereszténység meghatározásának jézusi privilégiuma tükröződik abban is, hogy a biblikus kereszténységfogalom az eszmeiségre és az egyénre irányultsága révén élesen elválik a többitől, míg azok között létezik kisebb-nagyobb átfedés. A közbeszédben, különösen a politikai, hatalmi törekvések közegében legtöbbször ez utóbbiak valamelyikével vagy valamely vegyülékükkel találkozunk. A jézusi kereszténységfogalom viszont nemhogy nem vegyül ezekkel, de nem is értelmezhető ezek oldaláról. Próbáljuk csak meg behelyettesíteni a jézusi kereszténységfogalmat a többi kereszténységfogalom jelentésvilágába:

⧫ Aki időnként elmegy a templomba, az olyan, mint Jézus? Nem arról van szó, hogy a vallási szokások kizárnák, hogy valaki evangéliumi értelemben keresztény legyen, de arról nagyon is, hogy önmagukban ezektől senki sem lesz evangéliumi értelemben keresztény.

⧫ A „keresztény Magyarországon” mindenki olyan, mint Jézus? A kontraszt könnyen a tragikomikumig élesedik, ha a kérdést a kereszténységre legharsányabban hivatkozó közszereplőkre hegyezzük ki. Az ún. keresztény civilizációhoz tartozás természetesen nem zárja ki, hogy valaki evangéliumi értelemben keresztény legyen, de önmagában nem is tesz senkit azzá.

⧫ Ha valaki nem zsidó, és gyűlöli a zsidó származású embereket, akkor ő olyan, mint Jézus? – aki nem mellesleg zsidó volt, és a mindenki iránt, még az ellenség iránt is tanúsítandó szeretetet képviselte. Az antiszemitizmus és a jézusi kereszténység kizárják egymást.

A Megváltó küldetése és a kereszténység programja

„Úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy ha valaki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” Ez az evangélium szívének is nevezett részlet magába sűríti az Örömhír eszméit. A Megváltó küldetése és a kereszténység ebből fakadó programja tehát nem valamiféle e világi társadalomépítés vagy kultúrafejlesztés, hanem fundamentális, időtlen és egyetemes emberi létkérdéseket ölel fel, melyek e világ keretei között feloldhatatlanok.

A halál olyan egzisztenciális valóság, amelynek legyőzéséről aligha kell magyarázni, hogy emberfeletti program. Jézus feltámadása mint valós történeti esemény, és a feltámadásában való részesülés mindenkinek felkínált ígérete mint a halál legyőzésének valós lehetősége olyan távol esik az ún. keresztény civilizáció közgondolkodásától, hogy még a közbeszédben sem igen válik témává, nemhogy politikai kampányokban.

Illusztris kivétel a Kétfarkú Kutya Párt, amely bevette választási programjába az örök életet – az ingyen sör mellé.

Az etika már képlékenyebb téma. Jézus tanítása tükrében mégis könnyen belátható, hogy ez sem fér meg holmi polgári etikett keretei között, hanem a halál legyőzéséhez hasonló emberfeletti programot hordoz. Arra érdemes külön is felhívni a figyelmet, hogy az erkölcs súlypontját nem a cselekedetek társadalmilag ellenőrizhető szintjére, hanem a legbelsőbb kívánságok, késztetések és szándékok külső szemlélő számára láthatatlan régiójába helyezi.

A személyesség és az egyén szabad választási lehetősége szintén alappillére a krisztusi kereszténység programjának (lásd: „ha valaki hisz őbenne”). Ez nemcsak erkölcsi elv, hanem logikai szükségszerűség is. Hiszen ha a krisztusi etika súlypontja nem a külső cselekedetek társadalmilag ellenőrizhető szintjén van, hanem a legbelsőbb kívánságok és szándékok régiójában, akkor az ezzel kapcsolatos elköteleződés, azaz a kereszténnyé válás is kizárólag az ember legbensőbb, legszemélyesebb döntésén alapulhat.

Egy rezsim képes kikényszeríteni vagy ellehetetleníteni például a templomba-járást, de arra már nem terjed ki a hatóköre, hogy valaki mit hisz.

Úgy vélem, ha valaki igazán szembesül Jézus megváltói küldetésével, etikája mélységével és az általa kért szolgálat jellegével, az a természetes reakciója, hogy elgondolkodik, de semmiképpen sem támad kedve a kereszténység hivalkodó, arrogáns emlegetéséhez és másokra kényszerítéséhez. A kereszténység eredeti ereje nem a hatalom közelségéből fakadt, hanem abból, hogy Jézus senkit sem tekintett reménytelennek. Odafordult a bűnösökhöz, a kitaszítottakhoz, a kudarcot vallottakhoz is.

Örök élet, krisztusi erkölcs és személyes, szabad döntés – mindezek áttekintéséből egyértelmű, hogy a jézusi kereszténység programja lényegileg más, mint a társadalom és az állam feladata. Az állam és a kereszténység, illetve az egyház kapcsolata ilyen módon érzékeny viszony, és alapos újragondolást igényel.

Biblikus szempontok állam és egyház viszonyához

Egyaránt következetes álláspont, ha valaki elfogadja az evangéliumot, hisz Jézusban, és követi őt, és az is, ha valakit ez az egész nem érdekel, vagy valóságtól elrugaszkodott idealizmusnak, sőt akár ostobaságnak tartja, amit Jézus képviselt. Egyet viszont nem lehet: hallatlanra venni, átlényegíteni vagy semmissé tenni a kereszténység bibliai tartalmát, de a keresztény jelzőt mintegy márkanévként megtartani. Mindezekből következik, hogy az állam és az egyház viszonyát tisztázó diskurzusban az egyháznak megalkuvásmentesen a krisztusi normákhoz kell tartania magát.

A Szentírás és a történelem tanúsága szerint az egyházat két fő kísértés érheti: a negatív és a pozitív diszkrimináció, azaz jellemzően az üldözés és a kiváltságokban részesítés. Az üldözés fájdalmas ugyan, mégis mind a bibliai óvások, mind a történelmi példák arra mutatnak, hogy az egyház krisztusi küldetésére nézve a kiváltságokban részesítés a rombolóbb.

Míg az előbbi nyomán gyakran tisztult az egyház, addig az utóbbiért általában a hitelességével fizetett.

Az állam ártatlannak, sőt konstruktívnak ható ajánlata az egyház számára a keresztény kultúra erősítésére valójában két szinten is csapdát rejt.

Egyrészt: a kultúra és a társadalom valóban profitál a krisztusi kereszténység jelenlétéből. Egy krisztuskövető keresztény nem lop, nem hazudozik, nem válik kábítószerfüggővé, tisztességesen dolgozik, mértéktartóan él, támogatja az elesetteket – és így tovább. Emellett olyan súlyú hatások is említhetők, mint a bibliafordítások szerepe a nemzeti nyelvek alakulásában vagy a művészetek terén történő megnyilatkozás.

Ám mindez úgyszólván mellékterméke a kereszténységnek. Csupán társadalmi kísérőjelenségekként állnak elő a krisztusi erkölcsi eszmény és az örök élet emberfeletti célja felé való iránymutatás és haladás során. A társadalom javát szolgáló „mellékterméket” egy krisztuskövető akkor is produkálja, ha az állam semmit sem tesz azért, sőt még akkor is, ha tiltja. Azonban ha fizet érte, azzal olyan kísértést gerjeszt, ami a kereszténység eredeti küldetéséről a „melléktermékére” helyezi át a hangsúlyt, és transzcendens látásmódját „e világi” horizontra szűkíti.

A „melléktermékét” áruba bocsátó, megfizetett kereszténység hajlamos elfelejteni, mi az igazi dolga ebben a világban, és

könnyen a „keresztény kultúra” kufárjává válik a társadalom piacán.

Az egyetemes emberi sorskérdések megoldásának birtoklásából fakadó önazonosságát pedig egyfajta mintapolgári vagy szociális jótevői attitűdre redukálja.

Másrészt (és ez a súlyosabb): az állam nem önzetlen. Nem vagy nem kizárólag a társadalom érdekében számol az egyházzal, hanem hatalmi érdekeinek szolgálatába igyekszik állítani. Olyan hatalmi struktúrát is kész kialakítani az egyház bevonásával, ami nemhogy nélkülöz minden evangéliumi alapot, de az evangélium fogalomvilága tükrében egyenesen sátáninak minősül. Ennek történelmi mélypontja a trón és az oltár szövetségének középkori és kora újkori megvalósulása.

Ez a hatalmi berendezkedés addig az abszurd végletig ment, hogy Krisztus nevében gyilkolta brutális kegyetlenséggel azokat, akik evangéliumi meggyőződésük szerint kívánták követni Krisztust, és mindazon „eretnekeket”, akik eltértek az egyházi dogmáktól, egyben az államhatalmi ideológiától. Noha ma már nem égnek máglyák, a politikai hatalom és az egyház összefonódása napjainkban sem ismeretlen. Vagyis az, hogy az állam a törvény erejével, anyagi juttatásokkal fenntartja az egyházat,

az egyház pedig szakrális legitimációt biztosít az államnak, és feltétlen engedelmességet munkál iránta a tömegekben.

Ebben a szimbiózisban az egyház nem vétlen áldozat, hanem mint „írástudó”, a nagyobb felelősség hordozója.

Következzen itt néhány evangéliumi iránymutatás az állam és az egyház viszonya kapcsán:

⧫ „Az én országom nem e világból való” – jelentette ki Jézus az uralomra törés vádjára Pilátusnak. Isten országa mint szó szerinti értelemben vett ország, a Szentírás szerint nem e világ keretei között, hanem újjáteremtés révén valósul meg, és gyökeresen más eszmei és erkölcsi alapokon fog állni, mint világunk országai, társadalmai. E világ keretei között Isten országa nem territoriális államként jelenik meg, hanem, miként Jézus az előzőekkel összhangban tanította: „Az Isten országa nem szemmel láthatólag jön el. Sem azt nem mondják: íme itt, vagy íme amott van. Mert íme az Isten országa tibennetek van.”

⧫ Szintén összhangot mutat mindezzel, hogy János evangéliuma szerint Jézus elutasította, hogy királlyá tegyék. Holott akkor is kézenfekvőnek tűnt, hogy a társadalmi problémák megoldhatók azáltal, hogy Jézust politika hatalom birtokosává teszik. Ma csupán az változott, hogy Jézus képviseletében az egyházat igyekeznek hatalmi pozícióba juttatni.

⧫ „Nem tudjátok-e, hogy akik a szent dolgokban munkálkodnak, a szent helyből élnek, és akik az oltár körül forgolódnak, az oltárral együtt veszik el részüket? Ekképpen rendelte az Úr is, hogy akik az evangéliumot hirdetik, az evangéliumból éljenek.” Az ószövetségi képpel felvezetett apostoli kijelentés az egyházfinanszírozás kérdésében igazít el. A hitéleti szolgálattevők megélhetését az egyház tagjainak kell biztosítaniuk, nem az államnak, azaz közvetve a nem hívő embereknek.

A jézusi elvek szerint az egyház nem lehet az állam kiszolgálója, következésképpen lekötelezettje, adósa sem.

Az állam és az egyház kapcsolata tehát érzékeny viszony, amit ehhez szabott intellektussal és részletességgel kell megvitatni, alakítani (gondolva itt többek között a hitéleti tevékenységek és az egyház által az államtól átvállalt szociális, jóléti feladatok differenciálásának kérdésére). Irányelvként a Szentírás, a történelmi tapasztalat és az elmúlt időszak magyarországi valósága egyaránt arra mutat, hogy mind az egyház(ak), mind a társadalom szempontjából az a legjobb, ha az állam sem nem üldözi az egyházat, sem nem privilegizálja, hanem – békén hagyja.