„Ugyanúgy megkapjuk, hogy tiszások vagyunk, mint azt, hogy fideszesek”

Üdvözölték a környezetvédelmi minisztérium felállítását, állást foglaltak az azbesztmérgezés ügyében. Kárhoztatták azokat a jobboldali heccelőket, akik a klímaberendezések csúcsra járatásával akartak borsot törni a kormány orra alá – utóbbiért volt, aki a Tisza Párt szekértolóinak nevezte őket. Interjú Nemes Csaba meteorológussal, környezetpolitikai szakértővel, a katolikus Naphimnusz Természetvédelmi Egyesület vezetőjével és Nobilis Márió katolikus plébánossal, a szervezet alelnökével az idei kánikula tanulságairól.

– Ha valamikor, akkor a nyári energiaválságos helyzetben nagy szükség volt a mértékletességre. A társadalom hogyan gyakorolta a négy sarkalatos erény egyikét?

– Nobilis Márió: Fontos árnyalata az egyház társadalmi tanításának, hogy az ember okozta rendszerszintű károk enyhítésére nem hirtelen bevezetett vészintézkedést, „kényszerspórolást” javasol, hanem az életfelfogás megváltoztatását: a mértékletességhez való visszatérést. Ez az évezredek óta ismert erény legalább annyira kötődik a klasszikus görög kultúrához, mint a kereszténységhez. Ferenc pápa Laudato si’ kezdetű enciklikájában úgy fogalmaz, hogy ha az ember szabadon megélt mértéktartásban él, az „nem kevesebb élet”, épp ellenkezőleg: kiteljesíti az életét; azaz csak annyit akarok fölhasználni magamnak, amennyire szükségem van, és nem akarok a másiktól elvenni semmit. Ahhoz, hogy valódi változás jöhessen, át kell állni egy olyan szemléletmódra, amely a probléma gyökerénél fordítja meg az eddigi irányt. Ez azt jelenti, hogy

ne úgy tekintsek a takarékoskodásra mint negatívumra.

Persze ha úgy gondolom, hogy mindent ebben az életben kell megszereznem, az nem fér össze a mértékletességgel. Ám ha azt vallom, hogy a földi lét nekifutás az örök életnek, akkor mindjárt nem olyan lényeges, hogy itt most mi mindent sikerül megszereznem.

– Az idei hőhullámok idején ismét felvetődött a víz- és az energiatakarékosság kérdése. Mekkora jelentősége van az egyéni fogyasztáscsökkentésnek, és hol kezdődik az állam, illetve a közműszolgáltatók felelőssége?

– Nemes Csaba: A teljes hazai villamosenergia-felhasználásunk átlagosan 45-50 terawattóra körüli. Ennek közel 25 százalékát a lakossági felhasználás teszi ki. Az összes klímaberendezés, ha az egész évet tekintjük, csak olyan öt százalék, ám a kánikulai csúcsterhelés időszaka alatt a hazai villamosenergia-igénynek akár 20 százalékát is kiteheti. Ilyenkor 1000-1500 megawattot is elhasználunk, ami sok, hiszen a paksi blokkok összes beépített teljesítménye 2100 megawatt körüli. És mivel Paks nemrég majdnem teljesen leállt, külföldről kellett áramot vásárolnunk, de a hőhullám csúcsán a szomszédos országok is bajban voltak, ezért kérte a kormány, hogy próbáljunk takarékoskodni.

– Ehhez képest a Vadhajtások című szélsőjobboldali portál a klímaberendezések csúcsra járatását szorgalmazta, hogy így „tegyen be” a kormánynak. Hogyan élték meg, hogy miután július végi Facebook-posztjukban elítélték a kezdeményezést, kommentelőik közül többen „letiszásozták” az egyesületet?

– N. CS.: Aki ilyeneket ír, az egyáltalán nem érti, miről van szó.

Hirdetés

– N. M.: Én nagyjából biztos voltam benne, hogy lesznek ilyen reakciók. Babits írja, hogy „Mindenik embernek a lelkében dal van és a saját lelkét hallja minden dalban. És akinek szép a lelkében az ének, az hallja a mások énekét is szépnek.” A szociális tudományok körében alapvetés, hogy az emberek azon a szűrőn keresztül hallják, értelmezik és értékelik mások kijelentéseit, amelyen keresztül rálátnak a valóságra. De ez nem az eredeti kijelentéseket és a mögöttük álló személyeket minősíti, hanem azt a személyt, aki skatulyáz. Ha valaki ezeket a nagy léptékű környezeti kérdéseket csak – vagy először – a politika szűrőjén keresztül hallja, akkor politikai kijelentésnek fogja hallani őket.

– Ráadásul ez a jelenség valószínűleg a társadalomtudományok létrejötte előtt is létezett.

– N. M.: Valóban, csak most a kommunikációs csatornák sokasodásával és intenzívebbé válásával felerősödött és felgyorsult. De a mintázat rengetgszer ismétlődik a történelemben. Visszamehetünk például az Újszövetségig, Heródesig, aki minden más véleményt elvetve meg van győződve arról, hogy Jézus Keresztelő Jánossal azonos, mivel neki vele kapcsolatban van lelkiismeretfurdalása. Vagy egy kortárs példa: pár éve teremtésvédelmi napot tartottunk egy plébánián. Egy idősebb illető, hallgatva a szavainkat a környezeti kérdésekről, aggódva megjegyezte:

„De az ökok, azok veszélyesek, nem?”

Döbbenten néztünk egymásra, míg egyikünk rájött a megoldásra. Akkoriban a tévében gyakran emlegettek elmarasztalólag egy szervezetet, amelynek nevében szerepelt az „öko” szóelem, és az illető, mivel a kifejezés először ebben a kontextusban tűnt fel neki, egy az egyben összekapcsolta azt a „politikai ellenség” képzetével… Még sok példát lehetne hozni olyan témákról, amelyekről a szakértők akár évtizedek óta beszélnek, a tömegek ingerküszöbét azonban valamilyen hirtelen támadt jelenség kapcsán érik el. És akkor a magabiztos véleményalkotóvá vált laikusok a hallott állításokat azzal a közeggel azonosítják, amely nekik azt közvetítette – ez pedig gyakran a politika. Egyébként meg ugyanúgy megkapjuk, hogy tiszások vagyunk, mint azt, hogy fideszesek. De ennek a valóság szempontjából nincs üzenetértéke, csak azok szűklátókörűségéről tanúskodik, akik a saját „dobozukból” néznek a világra. Egyébként pedig akik az ezredforduló körül elkezdtük használni a teremtésvédelem fogalmát, nem azért alkottuk meg, hogy elzárkózzunk „a másik oldal környezetvédelmétől”, hanem azért, hogy felkínáljuk a sajátos hozzáállásunkat a társadalom közös céljához – politikától teljesen függetlenül.

– Vajon nem vagyunk elkésve? Látnak esélyt a szemléletmódváltásra, az individualista álláspontról a közösségi szempontokat előtérbe helyező változásra?

– N. M.: Nincs más esélyünk. De miközben a mértékletesség keresztény erény, egyúttal józanul belátható, emberi, észszerű alapmagatartás is. Az ökológiai válság többek között a mértékletesség feladásának következménye. De nem mondhatjuk, hogy kész, feladtuk. A megoldások, amelyekkel eddig próbálkoztunk, sajnos nem megoldások, az erre épített technológiai társadalom fenntarthatatlan.

Közben sok „zöldre festés” is történt.

Például átcímkéztük a fenntarthatóság fogalmát, ami miatt ma már sokan egyszerűen gazdasági és pénzügyi fenntarthatóságra gondolnak, de ezért sokszor pont környezetellenes intézkedések történnek a „fenntarthatóság” nevében. Dennis Meadows és kollégái A növekedés határai című, 54 éve írt tanulmányukban tudományos és matematikai modellekkel bizonyították, hogy ha így folytatjuk, az katasztrófához fog vezetni, ezért azonnal – tehát 1972-ben – változtatni kell a felfogásunkon arról, hogyan használjuk a világot. Hazánk egyik meghatározó ökofilozófusa, Lányi András Együttéléstan című könyvében leírja, hogy a „kereszténység gyászos e világi története ugyan alaposan rászolgált Nietzsche és követői gúnyképére, az igazság azonban ettől függetlenül az, hogy a lét elérhetetlen egységének helyreállítását […] egyedül a felebaráti szeretetről szóló tanítás ígéri.” Majd kifejti, miért az evangélium alapelveinek, a szabadságnak és a szeretetnek a megélése az egyetlen remény: ha így élnénk, környezetvédelmi szempontból sem volna probléma a világban.

– Milyen folyamatok állnak Európa egyre súlyosbodó kiszáradása mögött, és mennyire lehetne enyhíteni a következményeket a természetes élőhelyek megőrzésével?

– N. CS.: Európa sokkal jobban melegszik, mint a világ többi része. Egy tanulmány az 1980-as évek elejétől vizsgálja Európa folyóinak kapacitását, és már egy ideje egyértelmű, hogy földrészünk egyre jobban kiszárad. Ennek az éghajlatváltozás mellett a természet átalakítása, többek között a vizes területek lecsapolása, a biológiai sokféleség tönkretétele az oka. Ha ez utóbbi rendben lenne, és a vizes területeinknek legalább a harmada megmaradt volna, akkor sokkal jobban tudnánk kezelni a drasztikus környezeti folyamatokat, például az éghajlatváltozást és következményeit.

– Korábban azon volt a hangsúly, hogy minél kevesebb szén-dioxidot bocsássunk a légkörbe. Mostanában egyre többet beszélünk arról, hogy Magyarországon is fel kell készülni a klímaváltozáshoz történő alkalmazkodásra. Ezt hogyan kell elképzelni?

– N. CS.: A kételkedők azzal szokták lebecsülni a kérdést, hogy Magyarország az egész világ kibocsátásának alig bő egy ezrelékét adja. Ha viszont elvárjuk másoktól, hogy mérsékeljék a kibocsátásukat – és ezt kell tennünk, hiszen a kibocsátott anyagok nem állnak meg az országhatároknál –, akkor nekünk is kötelességünk lenne ezt tenni. A másik szempont, hogy egy sor kibocsátáscsökkentés egyúttal alkalmazkodás is.

Ha a házunkra 20 centiméteres szigetelést teszünk, akkor a kinti 37 fokban bent csak 26 fokot mérünk,

azaz alkalmazkadunk, de légkondicionáló nélkül, ami csökkenti a káros kibocsátást is. Az alkalmazkodás nagyon fontos, mert az éghajlat folyamatosan változik. Ha ma leállítanánk az üvegházhatású anyagok kibocsátását, akkor is még sokáig benne lennének a légkörben, és akkor is szükség lenne azokra az alkalmazkodási módszerekre, amelyeket Magyarországon az elmúlt 20 évben egyik kormány sem vett komolyan. Remélem, hogy nemcsak a hamarosan megszülető új klímatörvény lesz előremutató, hanem a hozzá kapcsolódó tettek is.

– N. M.: Nyíri Tamás professzornak, aki a Pázmányon filozófiát tanított nekünk, volt egy szokása. Ha vizsgán bárki azt mondta, hogy egy fogalom, jelenség „nem egyéb, mint”, azonnal beírta az egyest. Arra akart tanítani ezzel, hogy le kell szoknunk arról a gondolkodásmódról, hogy egy helyzet, egy jelenség csak egyetlen dologból fakad, hiszen mindent lehet több oldalról szemlélni. Nem lehet leszűkíteni a környezetvédelmet a klímakérdésre, a klímakérdést a kibocsátáscsökkentésre. És a környezeti változások egyre egyértelműbben itt vannak, így egyre nagyobb arányban van szükség az alkalmazkodásra. Eközben persze hatalmas következetességgel kellene csökkentenünk a kibocsátásainkat is, de ennek hatásai valóban csak jelentős késéssel érzékelhetők.

– Mi a válaszuk a gyakori felvetésre: kis pont vagyok, miért óvjam a környezetet, ha a nagyfogyasztókhoz képest alig tehetek bármit?

– N. M.: Ferenc pápa azt mondta: nem szabad azt gondolnunk, hogy az olyan egyéni vagy közösségi erőfeszítések nem változtatják meg a világot, mint a felesleges világítás kikapcsolása, a faültetés vagy a közös járműhasználat. Az ilyen tettek valami olyan jót terjesztenek a társadalomban, amelyek több gyümölcsöt teremnek annál, mint amennyit észlelhetünk. Nem csak köbméterben vagy kilowattórában mérhető eredményük van. Sokkal fontosabb a szemléletformáló hatásuk, amelynek lényeges szerepe lehet, ha nagyobb horderejű döntések elé kerülünk. Takács-Sánta András humánökológus hangsúlyozza, hogy

nem az egyén, de nem is a multik, a kormányok, a nagyszereplők a legfontosabb cselekvők, hanem az összekapaszkodó emberléptékű közösségek,

melyek tagjai meg tudnak egyezni a magatartásváltozásban, egy vágyott pozitív jövőképben, majd ezt – és az elérhetőségébe vetett reményt – egymást bátorítva fenn tudják tartani. Erre alapozza kisközösségi programját, a Világeleje kezdeményezést is. Egy közösség szemléletmódváltása pedig már mérhető hatással tud lenni, és ha egyre több ilyen jön létre, akkor az eredmény váratlanul meredeken is nőhet. Gyakran mondjuk, hogy a nagyszereplőknek kell visszafogni magukat, de ők azt szolgálják ki, amit mi, fogyasztók kérünk tőlük. Ha pedig azt érzékelik, hogy csökken az igény valamilyen termékre vagy szolgáltatásra, akkor át fognak állni másra.

– Korábbi nyilatkozatukban üdvözölték, hogy az új kormány ismét létrehozta a környezetvédelmi minisztériumot – azt a tárcát, amelynél Csaba korában főosztályvezető volt. Mi a véleményük az új kabinet szakpolitikai intézkedéseiről?

– N. CS.: Úgy gondolom, a vészhelyzetre jól reagáltak, és jó iránynak tartom, hogy új klímatörvény készül, amiben benne van többek között a klímaalkalmazkodás, a reziliencia és a kibocsátáscsökkentés is.

– N. M.: Nekem a legfőbb kérdésem, hogy a társadalom alapszövetét, a helyi közösségeket, az emberek autonóm szerveződését az állam támogatja vagy rombolja?

Minden erős hatalomra törekvő vezetésnek az az előnyös, ha az emberek inkább bennük bíznak, semmint az önszerveződésekben.

Pedig hosszú távon az a reziliens, sokkal inkább, mint a központosított ellátórendszerek. Ezen a téren még nem látom a gyökeres fordulatot, pedig fontos lenne engedni, sőt bátorítani a társadalom helyi szintű gyógyulását, amit az elmúlt évtizedek – vagy inkább az elmúlt évszázad – folyamatosan romboltak. Az igazi változáshoz nagylelkűbb, nyugodtabb, a közösségekre jobban építő hozzáállásra lenne szükség, amit erős politikai felhatalmazással bátran meg is lehetne tenni – és korábban is meg lehetett volna; kritikám lényege akkor is ez volt. Ha viszont az egyik indulatosságból átcsapunk egy másik indulatosságba, az nem fogja gyógyítani a társadalmat, márpedig egy gyógyuló környezethez gyógyuló társadalomra lenne szükség.