Heidl György: Egyházak a politika baráti ölelésének fogságában

Az államhatalommal kötött szoros szövetség nem megerősítette, hanem kiüresítette a magyarországi egyházak küldetését – állítja Heidl György. Az eszmetörténész szerint a bőkezű finanszírozás ára a hitelesség, az önazonosság és a missziós erő meggyengülése lett, miközben az egyházak egyre inkább a politikai hatalom függésébe kerültek.

„Jézus odament és azt mondta nekik: „Nekem adatott minden hatalom a mennyben és a földön. Menjetek tehát, és tegyetek tanítvánnyá minden népet. Kereszteljétek meg őket az Atya, és a Fiú és a Szentlélek nevében, és tanítsátok meg őket arra, hogy megtartsák mindazt, amit parancsoltam nektek! És íme, én veletek vagyok minden nap a világ végéig!” (Mt 28,18–20)

Vajon elősegítette az elmúlt másfél évtizedben a magyarországi keresztény egyházak jézusi misszióját a szoros szövetség az államhatalommal? A jelentős állami támogatások biztosították hozzá az anyagi és az intézményi eszközöket, de kérdés, hogy az eszközök megszerzése közben az egyházak nem tévesztették-e szem elől küldetésüket, nem veszítették-e el tekintélyüket, és nem adták-e fel önazonosságukat.

Ha a „tanítvánnyá tevést” tekintjük, elmondhatjuk, hogy az állam számos oktatási-nevelési intézményt átadott az egyházaknak a bölcsődéktől az egyetemekig, és az egyházi fenntartású közoktatási intézményekben bevezették a heti két kötelező hittanórát. Milyen gyümölcseit látjuk ennek?

Ugyanaz az államhatalom, amelyik ezt megtette, fiatalok tömegeit idegenítette el magától, közülük sokakat az egyházaktól is, amelyeket az államhatalom részének tekintenek.

Többéves tapasztalatom, hogy a bölcsész szakokra az egyre nagyobb számban az egyházi közoktatásból érkező diákok döntő többségének biblia- és vallásismerete, egyháztörténeti tudása nem egyszerűen hiányos, hanem teljességgel hiányzik. Amikor az okokról tudakozódom, kiderül, hogy a hittan valamiféle töltelék tantárgy, amit – kevés kivétellel – sem a tanár, sem a diák nem vesz komolyan. Mindeközben a diákok olyan tapasztalatokra is szert tettek akár személyesen, akár a napvilágra került egyházi visszaélések miatt, amelyek elidegenítették őket az iskolájukat fenntartó egyháztól.

A hittan elkülönítése az erkölcstantól, amennyiben állami iskolában valamelyik kötelezően választandó, azt a benyomást kelti,

mintha a hittan tárgya nem állna szoros kapcsolatban az etikával.

A hittan mint tantárgy ugyanakkor azért is alkalmatlan a misszióra, mivel nem ez a szentségi beavatás formája és módja (lásd, „kereszteljétek meg őket!”), ahogyan nem az iskola a katekézis helye, és nem a tanév logikája határozza meg a katekézis idejét.

Mivel az egyház a keresztség és az eucharisztia szentségeire alapozódik, missziós tevékenysége kapcsán is világosan kell látni, hogy a diakónia nem az alapjához tartozik, hanem a szentségekből megszülető egyház szeretetközösségének tevékenysége. Az állami feladatok átvállalása az oktatás mellett a szociális és az egészségügyi területen következmény, és nem megkülönböztető jegye a keresztény egyházaknak, hiszen ugyanezt teszik az ún. NGO-k, vagyis a civil egyesületek, alapítványok, mozgalmak is.

Hirdetés

Az állami feladatokat átvállaló szervezetek joggal tartanak igényt a normatív támogatásokra. Amikor viszont az egyházak önigazolásként erre hivatkoznak, akkor valójában megkülönböztethetetlenek az NGO-któl, holott önmagukat is másként határozzák meg, és az állami törvények szerint is más megítélés alá esnek.

Ugyanez vonatkozik az egyház és a politikai közösség kapcsolatára, hiszen együtt kell működniük, vannak közös céljaik, de felépítésükben és végső céljaikban alapvető a különbség közöttük. Mindkettő az egyes ember és a társadalom érdekében cselekszik, de az egyház végső célja az e világi közjó szolgálatán túl a személyek szolgálata azért, hogy elnyerjék az üdvösséget.

Az egyházi oktatási, szociális, egészségügyi – és tegyük hozzá: turisztikai – intézményrendszer felduzzasztása, az állami feladatok átruházása nem csupán azt a téves benyomást kelti, mintha mindez összhangban lenne az egyház lényegével és alapvető küldetésével, de emellett azzal a veszéllyel is jár, hogy fenntartási költségük állami biztosítása megszilárdítja az egyház függőségét az államhatalomtól.

Mindemellett éveken keresztül gyakorlattá vált, hogy a 2011. évi CCVI. törvény alapján történelminek minősített egyházak – néhány „renitens” kivételével – egyedi döntések alapján jelentős összegű nem normatív támogatást is kaptak az államtól. 2022-ben például az egyházak teljes bevételének 69%-a származott állami támogatásokból.

Teljes kiszolgáltatottsághoz vezetett az is, hogy az egyházaknak majdhogynem számlálatlanul adtak olyan ingatlanokat, amelyek fenntartására saját bevételi forrásaik nem elegendők.

Csak 2025-ben például a katolikus és a református egyház közel 5 milliárd forint értékben kapott ingatlanokat.

Az elmúlt időszakban az egyházak megtapasztalhatták, hogy mit jelent a politikai hatalom baráti ölelése vagy éppen neheztelése: alávetettséget, amelyből nagyon nehéz kiszabadulni. Ráadásul egyes egyházi vezetők, számos klerikus és laikus hívő halkan vagy hangosan kifejezte, hogy kedvét leli ebben a „természetes szövetségben”.

A rezsim, amely foglyul ejtette az egyházakat, április 12-én megdőlt. Még nem tudjuk pontosan, milyen lesz a következő politikai rendszer, de az bizonyos, hogy az egyházaknak alapvető érdekük kiszabadulni a fogságból, hogy eredeti, Krisztustól kapott küldetésüknek eleget tudjanak tenni. Ennek érdekében szükséges, de nem elégséges a finanszírozási rendszer átalakítása, mert sokkal alapvetőbb hibát kell helyrehozni: az egyházak identitásvesztését, ami viszont nem állami feladat.