Különleges, sőt talán történelminek is mondható találkozó helyszíne volt március utolsó napján a gyönyörűen felújított Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga.
Az éppen 150 éves falak között zsidók és keresztények együtt hallgatták-nézték a Tübingenből érkezett keresztény fiatalokat, akik személyes vallomásaikat osztották meg, hagyományos zsidó dalokat, táncokat adtak elő egy szeminárium keretében.
A főelőadó, Jobst Bittner teológus, a tübingeni TOS szabad evangélikus gyülekezet alapítója és vezető pásztora fontos és megrázó üzenettel érkezett:
ha hallgatunk a családunk, városunk, országunk, egyházunk múltjáról, megbetegítjük nemcsak magunkat, de a gyerekeinket, unokáinkat, dédunokáinkat is!
Szép és tiszteletre méltó az igyekezet, amellyel mind Németország, mind hazánk igyekszik – megemlékezésekkel, emlékhelyekkel, programokkal, könyvekkel, tankönyvekkel – őrizni a történelmi emlékezetet. Újra meg újra fogadkozunk, hogy soha többé nem szabad megtörténnie olyan rémségeknek, amilyenek a II. világháború során, vagy a XX. század diktatúráiban normalitásnak számítottak. Sajnos azonban – minden ellenkező híresztelés ellenére – az idő nem gyógyítja a lélek sebeit, ahogy a nagy általános információk, a hivatalos megemlékezések és bocsánatkérések sem.
A nap folyamán többször is volt lehetőség a személyes szembenézésre, beszélgetésre, illetve biztatást kaptak a résztvevők, hogy járjanak utána saját családjuk, felmenőik történetének. Ahogy Bittner hangsúlyozta, a pszichológusok tapasztalata, hogy
a tettesek és az áldozatok leszármazottai nagyon hasonló tünetekkel küszködnek:
diffúz félelmek, szorongás, sőt depresszió, alkoholbetegség, öngyilkossági gondolatok, amelyeket nem magyaráz a személy saját élettörténete. Sokszor az unokák küzdenek olyan rémálmokkal, mint a veterán katonák, vagy a lágerek túlélői.
Hogy a traumák transzgenerációs átörökítése milyen módon történik, arra van többféle elmélet is, valószínűleg egyszerre igaz, hogy érzelmeinken, vagy épp azok elfojtásán – ridegség, érzéketlenség vagy túlzott érzékenység – keresztül, illetve viselkedésünk, kommunikációnk – erőszak, gorombaság vagy erőtlenség, határozatlanság – által is továbbadjuk saját eltemetett fájdalmainkat, sebeinket, rossz mintáinkat. Ugyanakkor a tudomány azt is bizonyítottnak látja, hogy a
nagy megrázkódtatások a génjeinkben is nyomot hagynak,
a sebek biológiai úton is örökítődnek.
A hallgatás és a látszat fenntartásának kényszere súlyos teherként nehezedik ránk és utódainkra, szinte nem engedve szabadon lélegezni, szabadon gondolkodni, szabadon remélni bennünket. Ebből a szempontból szinte egyforma a hatása annak, hogy őseink áldozatként elszenvedték, vagy tettesként elkövették a szörnyűségeket – maga a hallgatás, a hárítás is megbetegít.
Az „Emlékezet és remény” címet viselő találkozón kiderült, hogy valóban van remény a szabadulásra, a gyógyulásra. Ha megtörjük a hallgatást, ha merjük feldolgozni az emlékeket, az megújulást, megtisztulást hozhat az életünkbe, a személyes kapcsolatainkba, a közösségeinkbe, végső soron az egész társadalomba. De ehhez valóban személyes történetek, személyes szembenézés szükséges, nem elég a történelem távolságtartó szemlélése, a számok és a tények ismerete:
közel kell mennünk a saját családunk traumáihoz, őszintén beismerve a rosszat is, hiszen szinte minden család mindkét szempontból érintett.
Egy résztvevő elmesélte saját élettörténetét: a lágerből hazatért szülei megtagadták a hitüket, a kommunizmus szolgálatába álltak annak legsötétebb korszakában, és gyermeküket megfosztották a családnak mind a múltjától, mind a hitétől. Maga is, immár nagyszülőként, most fedezi fel a gyökereit, és keresi a gyógyulást.
Egy másik, fiatal német résztvevő elmondta, milyen mélyen megrázta, amikor rájött, hogy a nagyapjáról hallott családi történetek csak az érem egyik, fényesebb oldala, de a nagypapa nem egyszerű katonaként járt hajdan Budapesten. Most, itt, túlélők és leszármazottak előtt fejezte ki fájdalmát, és kért bocsánatot nagyapja aktív részvételéért a deportálásokban, tömegmészárlásokban.
A megrázó és felemelő történetek és előadások után közös sabbat-köszöntéssel zárult a nap.
