A politikus, ha prédikál: miért idegen a kereszténységtől Orbán Viktor teológiája?

„Nagyon sokat segítettünk a Jóistennek abban, hogy Isten országa itt, ezen a földön, ha nem jön is el, de megközelítődjék.” A magyar miniszterelnök a Hit Gyülekezete lapjának adott interjújában sajátos értelmezését adta a keresztény tanításnak. Amint elemzésünkből kiderül, szavai különösen távol állnak saját, református egyháza szellemiségétől.

Keresztényként csak örülhetünk, ha egy ország miniszterelnöke nemcsak az anyagi világ szempontjai szerint, hanem lelki síkon, üdvtörténeti dimenzióban is értelmezi küldetését. Miközben Orbán Viktor fiatal liberális politikusként nagyon nem innen indult, az utóbbi évtizedekben számtalanszor adta tanújelét, hogy az isteni mércét tekinti irányadónak, és vonatkozó megszólalásaiból viszonylag koherens, vagy legalábbis annak látszó világkép rajzolódik ki.

Ez bontakozott ki abból az interjúból is, amelyet múlt héten adott a Hit Gyülekezete Hetek című lapjának. Ha viszont valaki ilyen magasra teszi a lécet, érdemes ügyelnie rá, hogy minél kevesebbszer – és minél kisebb csattanással – verje le, illetve amikor a teológia felségterületére merészkedik, mondanivalója összhangban maradjon a keresztény tanítással. Ahogy a miniszterelnök a beszélgetésben maga is fogalmazott:

„Szoktak ugratni a barátaim, hogy néha műfajt tévesztek, mert politikai prédikációkat mondok politikai beszéd helyett; ez lehet, hogy igaz, de nem tudom, baj-e.”

Az interjúban a kormányfő percekig beszél a nemzetállamokról mint bibliai alapokon álló, az isteni rendnek leginkább megfelelő képződményekről, majd a következő kijelentést teszi: „Abban én biztos vagyok, hogy Magyarország akkor kapja meg, nyeri el, tarthatja meg a létezéshez való jogot a Jóistentől, hogyha segít a Jóistennek Isten országát építeni, ez a dolog lényege. És szerintem Magyarország nagyon sokat segített e tekintetben az elmúlt ezer évben. Nem mondom, hogy hibátlan a teljesítménylistánk, de szerintem mi nagyon sokat segítettünk a Jóistennek abban, hogy Isten országa itt, ezen a földön, ha nem jön is el, de megközelítődjék.”

Egy élőszóban adott interjún természetesen nem lehet számonkérni, hogy minden elhangzó kifejezés tűpontosan adja vissza a közölni szándékolt gondolatot; de mivel itt rendkívül erős, a miniszterelnök világképének lényegét érintő állítással van dolgunk, a kijelentést érdemes a teológia mérlegére helyezni. Elsőként azt kell leszögeznünk, hogy

amikor Jézus Isten országáról beszél, akkor a legkevésbé sem egy konkrét, földrajzi határokkal rendelkező területet ért rajta.

A Biblia szerint Isten országa nem egy mégoly jó törvényekkel szabályozott, az emberi együttélést a lehetőségekhez képest a legtökéletesebben megvalósító nemzetállam. Lásd: „Az én országom nem e világból való” (Jn 18,36); „Isten országa nem szemmel látható módon jön el… mert Isten országa közöttetek van” (Lk 17,20–21), illetve: „Nem étel és ital az Isten országa, hanem igazság, békesség és öröm a Szentlélekben.” (Róm 14,17). Nem helyről van tehát szó, hanem elvontabb és magasztosabb, spirituális és eszkatologikus (az idők végére irányuló) valóságról: a hitben és a szeretetben megélt isteni uralomról.

A Katolikus Egyház Katekizmusa szerint:

⧫ „Isten országa már jelen van Jézus személyében és művében, de teljessége majd csak a világ végén, Krisztus második eljövetelekor valósul meg.”
⧫ „Ez az ország most titokzatos módon jelen van, amikor az Úr uralkodik az emberek szívében, és a végső időkben dicsőségesen meg fog nyilvánulni.”
⧫ „Az Isten országa a földön Krisztus misztikus testében, az Egyházban van jelen és működik.”
⧫ „Az ország azoké, akik szegények a lélekben, alázatosak, tisztaszívűek és szeretnek.”
⧫ „Jézus a szegényeknek és kicsinyeknek hirdeti az ország örömhírét; az ő szívük nyitott Isten titkaira.”

Hirdetés

A Biblia tehát Isten országáról nem történeti-nemzeti dimenzióban szól, így az nem a Kárpát-medencében vagy máshol jön létre, hanem az ember szívében, ahol a békesség, az igazság és az irgalom uralkodik; nem valamiféle politikai berendezkedés, hanem lelkiállapot. Következésképp Isten országa nem építhető úgy, mint egy templom vagy állam – az „építés” szó csak átvitt értelemben használható, például azzal, ha valaki hitben, szeretetben, igazságosságban él.

Ha így áll a helyzet, azt is érdemes megvizsgálni, hogy utóbbi szempontoknak mennyire felel meg a magyar kormány politikája. El kell ismerni: némely folyamatokat, az ország életét szabályozó vagy meghatározó cselekedeteket, rendelkezéseket, egyes értékek felmutatását – akár politikai világnézettől függően – lehet jótékonynak, sőt az isteni rend irányába mutatónak nevezni. Ami a szavakat, a retorikát illeti, mindenképpen. Ha viszont a kormányzás egészét és gyakorlatát helyezzük mérlegre, a hatalommal történő visszaélés megannyi példájával, az emberek rosszabbik énjére építő propaganda csúcsra járatásával, a folyamatos ellenségképgyártással, az ellenfelek dehumanizálásával, a közpénzek hűtlen kezelésével, a nemzetet minden korábbinál megosztóbb törekvésekkel, akkor

„Isten országa” itt és most nemhogy „megközelítődik”, de eljövetele egyre távolabbinak látszik.

Fényévekre vagyunk a messiási kor elérésétől, amelyben a próféta szemléletes szavai szerint „a farkas a báránnyal lakik, a párduc a gödölyével hever, a borjú, az oroszlán és a hízott marha együtt legel, és egy kisfiú terelgeti őket.” (Iz 11,6). A valóságban egy törzsi szembenállással terhelt országban élünk, amelyben a hatalmon lévők számára a cél – sajnálatos módon éppen a krisztusi értékek nevében – szentesíti a legalantasabb eszközeket is, és amelyre a fenti idilli metafora helyett jobban illik az „ember embernek farkasa” szállóige.

Azzal, hogy a miniszterelnök transzcendens jelentőséget tulajdonít a társadalmi, politikai közösségnek, nem először szakralizálja a nemzetet és profanizálja a teológiát; mintha nem a krisztusi eszmény, hanem valamiféle politikai-teológiai, a pogány-nemzeti mitológiára emlékeztető gondolat húzódna meg mögötte. Orbán Viktor továbbá feltételes viszonyt tételez ember és Isten között: ha Magyarország jól „viselkedik”, akkor a Mindenható megtartja a jövőnek. Mintha Isten államokat jutalmazna vagy büntetne a „teljesítménylistájuk” szerint.

Ez a gondolat a zsoltárokban is tetten érhető ószövetségi istenképpel rokon, amelyben a népek sorsát a Teremtő áldása vagy ítélete kíséri – ám Jézus tanításában ez a felfogás új megvilágítást nyer. Az evangéliumok már nem kollektív érdemek és bűnök, hanem a megtérés, a személyes hit horizontján beszélnek az üdvösségről, és ezzel tágabb, egyetemes távlatot nyitnak Isten országa számára.

Ha pedig a kormányfő kálvinista hátterét vesszük, szavai a saját felekezete tanításával még szembeötlőbb ellentétben állnak.

A református kegyelemtan ugyanis különösképpen hangsúlyozza: Isten döntései nem emberi érdemeken, hanem az Ő örök elhatározásán alapulnak; ugyanígy, az üdvösséget sem lehet tettekkel kieszközölni, az kizárólag a kegyelem és a hit függvénye, lásd a „sola gratia” és a „sola fide” („csak a kegyelemből”, „egyedül a hit által”) hittételeket.

Kálvintól az a gondolat is idegen, hogy bárki „segíthetné” Istent, ezzel kvázi megkérdőjelezve mindenható voltát – bár ezt a kiszólást betudhatjuk szónoki túlzásnak is. A Szentírás beszél ugyan Isten „munkatársairól” (1Kor 3,9), de ez a részvétel nem emberi teljesítmény, hanem Isten kegyelmi meghívásának gyümölcse. Az ember önmagától semmit sem adhat hozzá az isteni műhöz: legfeljebb eszköze annak, amit a Szentlélek rajta keresztül megvalósít. Az pedig semmiképp sem tartható megállapítás, hogy egy nemzet az érdemei alapján nyerhetne jogot a létezéshez. Kálvin szerint minden valódi jócselekedet forrása a Szentlélek, aki az embereket – ha engedik – Isten akaratának eszközévé teszi. Az ember tehát nem Isten partnere, hanem az Ő szolgálatában álló teremtmény.

Egy politikusnak persze bizonyos mértékig megbocsátható, ha retorikai fogásként nagyobbat mond a kelleténél. Az viszont kevéssé szerencsés, és aligha ízléses, ha egy miniszterelnök épp saját tevékenységének méltatásakor ragadtatja magát transzcendens túlzásokra.

Ezért talán jobb, ha mindenki marad a kaptafánál, és a papok a szószékről nem politizálnak, a politikusok pedig nem prédikálnak.

Már csak azért sem, mert Isten országa nem közéleti program, hanem kegyelem, amit nem építeni, hanem befogadni lehet.