Fotós kollégánk, Farbaky Tamás szakadó esőben indul el Portóból, zarándokútlevéllel a zsebében, kétségekkel a fejében. A portugál tengerparti camino nemcsak kilométerek sorozata lett, hanem találkozásoké, csendeké és apró felismeréseké. Fotóriport és napló a szűk kéthetes gyaloglásról, amelynek végére kiderül: nem a megérkezés a lényeg, hanem az, ami közben történik.
November 15., 14 óra, Porto, katedrális. Éppen megszereztem a zarándokútlevelemet. Elindulok. Vagyis elindulnék. Csakhogy szakad az eső. Az egy perc alatt bőrig ázós fajta. Kivárok, de nem akar elállni. El kell indulnom, hogy elérjem az első szállást, ami még jó pár kilométer. Végül elindulok.
Patakok folynak mellettem a kövezeten. Tudtam, hogy a november esős lesz errefelé, de a valóság kissé elborzaszt. Hamarosan aztán eláll az felhőszakadás, és kisüt a nap. Én pedig a folyópartot követve megérkezem az óceánhoz. A portugál tengerparti camino 283 kilométeres útvonalán a következő bő hétben az óceán végig a balomon lesz. Sokan talán azért nem vállalják a caminót, mert azt hiszik, kell hozzá 30-40 nap szabadság. A jó hír az, hogy két hét már elég.
Ahol a hullámok elérik a partot, a homok kemény. A legkönnyebb út ezen a keskeny sávon húzódik, amely hol tenger, hol szárazföld. Itt érzem a legjobban magam, pedig figyelni kell, mert egy-egy nagyobb hullám átmehet a cipőmön is. De nem érdekel, annyira szabadnak érzem magam. Azt hittem, a szabadsághoz hosszú út vezet. De már a legelső napomon, amikor épp hogy elindultam, már meg is érkeztem. Ennyire egyszerű a zarándoklat. Úgy jó elindulni, értem meg, ha belül már felsejlik valami a megérkezésből. Akkor nem a hiány visz előre.
A felhőtlen első napot másnap ismét szakadó eső váltja fel. A halászfalvak ilyenkor, november közepén elég üresek. Egész nap nem láttam egy zarándokot sem, míg egyszer csak hátranézve meglátok egy srácot, nagy hátizsákkal. Épp a legjobbkor, ugyanis már átáztam, és kezdtem elkedvetlenedni. Együtt folytatjuk. Kiderül, hogy Hongkongból érkezett, és jógaoktató. Több hasznos nyújtási gyakorlatot is megtanít este az albergue-nek hívott zarándokszálláson, ahol mindössze ketten vagyunk. Szezonon kívül elég magányos tud lenni a camino, a mai találkozás azonban nem az utolsó.
Reggel verőfényes nap virrad. Rövidnadrágos napok jönnek. Egyik nap megállok a tengernél ebédelni. Utána ott maradok egy órát. Csak nézem és hallgatom. Semmit sem kell tennem, hogy megnyugodjak. Csak jelen lenni. Minden partot érő hullámmal nyugodtabb leszek. A tenger a legjobb „drog”.
Egy 31 kilométeres nap végén elérem a portugál-spanyol határt. Caminha városa mellett ömlik az óceánba a Miño folyó, túloldalán már Galícia hegyei magasodnak. Korán reggel a partnál kell lennünk újdonsült brazil és lengyel társammal, mert onnan indul a komp a túlpartra. De sehol sem találjuk a hajót. Végül megjelenik egy kis csónak; kiderül, szezonon kívül csak ez jár. Hamar átérünk a túloldalra. Kezdetét veszi a zarándoklat legszebb szakasza. Az eddig sík partot sziklák és meredek hegyoldalak váltják fel. Az út sokszor magasabbra is felkúszik a lejtőkön, így gyönyörű panorámákban van részünk.
Este Oiában sajnos nem találunk olcsó szállást. Úgy döntünk, közösen főzünk. A helyi boltban tekintélyes létszámú falubelit találunk, akik tereferélnek. Magyarként meglep, hogy az egyik eladó végigvezet a bolton, receptötleteket javasol, hozzávalókat kóstoltat velünk. Különleges sajtot és sonkát is megízlelhetünk. A jelenet sokáig velem marad. Így is lehet élni. Vagyis így érdemes. Végül halat veszünk, a camino körülbeli féltávját ezzel a különleges vacsorával ünnepeljük meg. Még hátravan 147 kilométer.
A kevésbé lakott partoktól Vigo felé veszem az irányt. Ez az egyetlen nagyváros, amit a portugál tengerparti camino keresztez. Ismét kezd lehűlni. A nap még megmarad. De hamarosan visszatér az eső.
Az utolsó napokra a rossz idő mellé az ágyipoloskáktól való növekvő félelmem is társul. Immár minden szállásválasztás előtt megnézem a Google Mapsen az értékeléseket. Szinte nincs olyan hely, ahol ne lett volna ágyi poloska. Egyetlen csípés, és a túrafelszerelésem nagy részének annyi. Ezeknek a kedves lényeknek ugyanis legalább 60 fokos mosás kell (vagy két hét fagyasztó), hogy elpusztuljanak. Ettől viszont sajnos a technikai cuccaim is tönkremennének. Végül humorral is próbáltam oldani a szorongást: a Google Maps egyes ilyen értékeléseket érthetetlenül ostobán fordított le. Az ágyi poloska „ágyi polgár” lett, a „csípés” (bite) pedig „falat”. Óvatosságom nem bizonyult hiábavalónak: egyik társam arcát csupa csípés borította, mire Compostellába értünk, és otthon két hétre mindenét lefagyasztotta.
A vége felé elkezdtem sejteni, hogy melyik nap érkezem meg. Kettős érzések voltak bennem. Egyrészt izgatott voltam, másrészt nem akartam, hogy a zarándoklat véget érjen. Ez az egyszerű élet nagyon felszabadítóan hatott rám. Nem volt más dolgom, csak gyalogolni reggeltől estig.
Végül a 11. napon délután négy körül érkeztem meg Santiagóba. A néhány zarándoktársat, akikkel rendszeresen összefutottunk, egész nap nem láttam. Magányos érkezésre számítottam, ám ahogy a térre értem, megint ott voltak. Csupán néhány perce érkeztek. A camino végére, a sokadik ilyen találkozás után megértem, hogy életem egy nagyobb terv része. Alapvetően együtt megyünk, egy nagyobb harmóniához tartozunk.
Egy kisebb japán turistacsoport szeretne megismerni minket. Az idegenvezető a mi példánkon mutatja be, mi is a camino. Megtapsolnak. Erre sem számítottam. De elmaradnak a nagy érzések. Nincs katarzis. Én nem sírok, mint mások. Több hónap készülődés, 11 nap gyaloglás után ennyi? Idő kell, mire megértem. Valójában az út a fontos a számomra, nem a célba érés. Életemben először sikerül ezt a megélni. Ez az egyik lecke, amire a camino megtanított.
Másnap nem gyalogolok sehová. Rettentően unalmas Compostella. Mást nem érzek, csak gyászt. Mennem kell. Végül eldöntöm, folytatom a gyaloglást Finisterrába. A település neve magyarra fordítva a „világ vége”; már a rómaiak is úgy tartották, hogy Finisterra szirtjénél ér véget a világ. A spanyol kisváros a camino nemhivatalos végpontja, a régi idők zarándokai a parton elégették a ruháikat. Nagy tételben fogadnék, hogy az ágyi poloskák miatt. Santiagótól a kisváros kb. 90 kilométer, de mivel nekem csak két napom van, busszal és stoppal rövidítek.
A régi társak nem jöttek tovább, de kapok újakat. Egy cseh lányt egy pékségben érek utol, ő például júliusban indult otthonról, gyalog. Találkozom egy amerikai nyugdíjassal, aki annak idején az amerikai atombomba-arzenál könyvelésén dolgozott. Ő fogalmazta meg találóan, hogy a camino nem más, mint United Nations of Walking.
Végül a 13. napon, november 28-án, a leghosszabb napom végén, 36 km után, elérem az óceánt. Itt kezdtem, itt is kell befejezni. Ugyanakkor van valami szép ebben, hogy az út a világ végén fejeződik be: a szándékok, amiket hordoztam, tovább nem vihetők. Nincs más lehetőségem, itt csak elengedni lehet. Finisterre szirtfokán útjukra bocsátom őket.
Így támogathatja a Szemléleket
A Szemlélek nem üzleti vállalkozás, kizárólag adományokból, támogatásokból működünk. Önállóságunk legfőbb záloga olvasóink nagylelkűsége. Kérjük, ha teheti, ön is csatlakozzon támogatói körünkhöz! Egyszeri vagy havi rendszeres adományát ezen a linken fogadjuk.
Támogatom
