Fabiny Tamás: Csak a szolidaritás teheti hitelessé az egyházakat

Ma már természetes, de nem volt mindig magától értetődő, hogy reformátusok és evangélikusok úrvacsorát vehetnek egymás templomában, és evangélikus lelkész igét hirdethet református szószéken.

– Félévszázados a Leuenbergi Konkordia, ami lehetővé tette a protestáns egyházak szószék- és úrvacsora-közösségét Európa-szerte, tehát ennek köszönhetően prédikálhat evangélikus lelkész református templomban, vehet úrvacsorát református hívő evangélikus lelkésztől, és fordítva. Milyen volt az akkori történelmi helyzet, mi az előzménye ennek a szerződésnek?
– Ezt az 50 évvel ezelőtti, fontos megállapodást valóban érdemes történeti távlatban elhelyezni. A 20. század az ökumenikus egységmozgalmak százada volt. 1910-ben Edinburgh-ban tartottak egy missziói konferenciát, amin a kisebb és a nagyobb protestáns egyházak is részt vettek, és aminek John Mott, a híres amerikai metodista igehirdető volt a főszervezője. A konferencia szükségessége abból a felismerésből fakadt, hogy az akkoriban zajló vallási kolonializációt sokan elfogadhatatlannak és tarthatatlannak vélték. Ráadásul a nagyobb egyházak ráébredtek saját felelősségükre, és azt mondták, hogy a társadalom felé akkor lehetnek hitelesek az egyházak, ha egységesek, és nem rivalizálnak egymással. A missziói konferencia egyik felismerése az volt, hogy missziói egyháznak kell lenni, nem önmagába bezárkózó egyháznak, de egymással nem rivalizálhatunk, mert

nem szabad, hogy a különböző irányból érkező nem keresztyének közé éket verjenek a felekezeti és a nemzeti különbségek

– az, hogy én a német, a svájci vagy a holland missziót képviselem. Tehát már ennek a konferenciának is az egység volt a célja.
A második világháború kissé lefékezte a szerveződéseket, így 1947-ben, a háború utáni Németországban például nem lehetett megrendezni a Lutheránus Világszövetség (LVSz) alakuló gyűlését, ezért az LVSz a svédországi Lundban alakult meg, az Egyházak Világtanácsa (World Council of Churches – WCC) pedig ’48-ban Amszterdamban. Utóbbi tulajdonképpen egyenes vonalú folytatása volt az Edinburgh-i Missziói Konferenciának, de már a háború utáni, megváltozott helyzetben, amikor nagyon sok menekült volt Európában és szerte a világon, és a háborús traumát is fel kellett dolgozni – arra próbált valamiképpen reflektálni.
Ezek a nagy események – az Egyházak Világtanácsa és a Lutheránus Világszövetség megalakulása, valamint a református egységmozgalom – lehettek az előzményei annak, hogy a ’70-es években egy kicsit már nyugodtabb helyzetben tárgyalt egymással bilaterális módon az evangélikus és a református egyház, és később aztán a metodisták is csatlakoztak ehhez.

– Mi volt a célja és a jelentősége ennek az egyezménynek?
– A célja a protestáns ökumené megvalósítása volt. Ennek egyik része a közös úrvacsoravétel, tehát az oltárközösség, a másik a szószékközösség, aminek az alapja, hogy ugyanazt az igét hirdetjük, és ebben a missziói igehirdetésben, de a társadalmi felelősségvállalásban is egyek vagyunk.
Hangsúlyozni kell, hogy a Magyarországi Evangélikus Egyház alapító aláírója volt a Leuenbergi Konkordiának – akkor Káldy Zoltán volt a püspök, de más munkatársak (például Reuss András, Harmati Béla vagy id. Hafenscher Károly) is sokat dolgoztak ennek részletein. Hazai viszonylatban talán megemlíthető, hogy Magyarországon három olyan nyilatkozat volt, amit az evangélikusok és a reformátusok is aláírtak: a Nagygeresdi Egyezmény még a XIX. században, volt egy úgynevezett abaújkéri nyilatkozat, és a harmadik a leuenbergi.
Azt is érdemes megnézni, hogy bár a szószék- és úrvacsoraközösség elviekben Leuenberg óta adott, mennyire élünk ennek lehetőségeivel a gyakorlatban, legyünk akár lelkészként, akár hívőként valamelyik európai protestáns egyház tagjai.

– Kicsit kitérhetnénk ezen a ponton arra, ami a laikusok leggyakoribb kérdése szokott lenni, hogy tulajdonképpen mi is a különbség a két nagyobb protestáns egyház – az evangélikus és a református – között?
– Kálvin nyolcéves volt, amikor a lutheri reformáció indult, tehát ő már eleve egy másik nemzedékhez tartozik, ahogyan Zwingli is. Kálvin a genfi francia nyelvű ágát indította el a reformációnak, Zwingli a svájci ághoz tartozik, és bizonyos értelemben még radikálisabb volt, mint Kálvin. Habár ezek az elágazások egymást követték, mégis tisztelték a másik másmilyenségét, tehát nem szakadtak el egymástól. Magyarországon is volt arra példa, hogy a Wittenbergben tanult magyar diákok hazatérve református tanításokat képviseltek. Ott még Luther vagy Melanchthon tanítványai voltak, de itthon református irányba haladtak tovább. Ez valószínűleg azért történt így, mert a katolikusokhoz képest egy kicsit szigorúbbak akartak lenni.
Emellett a lutheri és a melanchthoni irányzat között is voltak különbségek: Melanchthon például elfogadta volna, hogy a pápa tekintélye emberi jogon, de meglegyen. Isteni jogon szerinte sincs a pápának tekintélye, sem elsőbbsége, tehát nem Krisztus földi helytartója, de azt azért el tudta képzelni, hogy az egyház közös reprezentánsa legyen a római pápa, és adott esetben őt elfogadják. Luther persze ehhez képest szigorúbb volt.

– Az úrvacsoratan különbségei talán a legnyilvánvalóbbak.
– Valóban, az úrvacsoratan az a kérdés, amelyben a legnagyobbak a különbségek. Leegyszerűsítve – ezt inkább laikusoknak szoktam így mondani –, az evangélikus úrvacsoratan közelebb áll a katolikushoz, mint a reformátushoz. A katolikusokhoz hasonlóan mi is azt mondjuk, hogy Krisztus valóságos teste és valóságos vére van jelen az úrvacsorában, csak éppen az nem lényegül át, és nem a pap által végzett liturgikus cselekmények változtatják át a szentmiseáldozatban, hanem a Szentlélek hatására, és az ige jelenlétében in actu, tehát az akció közben, miközben én adom az ostyát a hívőnek, és azt mondom, hogy ez Krisztus teste, akkor az ő számára az ott – hitben – valóban Krisztus teste, a bor pedig Krisztus vére.
A reformátusok ehhez képest sokkal racionálisabb tant képviselnek. Kálvin azt mondja, hogy egyszerre nem lehet Krisztus a mennyben és a földön is. Ha Krisztus fölment a mennybe, akkor nem lehet ott a kenyérben és a borban. Tehát inkább logikai alapon operál, és ezért mondja, hogy Krisztus teste és vére az úrvacsorai jegyekben jelként van jelen, és Krisztus valóságos jelenléte a hívő ember lelkében a Szentlélek által valósul meg az úrvacsora vételekor.

– Mondhatnak-e bármit ezek a több száz éves, úrvacsorával vagy egyéb teológiai kérdésekkel kapcsolatos viták a mai emberek számára? Sokszor mintha az az elvárás érkezne „a világ”, a társadalom felől, hogy az egyház mai kérdésekben foglaljon állást, ami szinte lehetetlennek tűnik, ha még ezekkel kapcsolatban sem jutottunk dűlőre. Ön szerint mi az a terület, amiben egyébként közös megszólalásra lenne szükség az európai protestáns egyházak részéről?
– Szerintem a mai emberben is meg kell hogy legyen a vágy a misztika iránt. Nem lehet a 21. századi ember sem csak racionális. Annyi irracionális dolog történik ebben a világban, ami nem magyarázható ésszel – a különböző háborúk, feszültségek, válságok, betegségek és még sorolhatnánk. Megvan az emberben a vágy, hogy az érzékeivel, az érzékelésével – tapintással, látással, szaglással és egyebekkel – tudjon valamihez kapcsolódni, nem csak rációval. Ebben az úrvacsora szerintem nagyon fontos szerepet játszik. Az sem baj, hogyha itt megmarad a sokszínűség, mint a megbékélt sokféleségek egysége.

Az ökumenének ma nem az a modellje, hogy mindenáron egyesüljünk szervezetileg, az pedig pláne nem lehet, hogy a nagy hal megegye a kis halat, és akkor a kisegyház betagozódik a nagyba, hanem egyfajta megbékélt sokféleséggel tudjunk együttműködni, amiben elfogadjuk a tanításbeli különbségeket, képesek vagyunk ezekkel békében együtt élni.

Persze ez nem azt jelenti, hogy ne lehetnének teológiai diskurzusok például az úrvacsoráról is.

– Van arra kilátás, hogy a közeljövőben megvalósuljon a különböző felekezetek úrvacsorai közössége?
– Ezt nagyon türelmes teológiai műhelymunkával lehet csak előkészíteni, és korántsem csak a protestánsok és a katolikusok közötti ellentétre kell leszűkíteni. Kevesen tudják, hogy például az ortodoxokkal való úrvacsorai közösség még a katolikusoknak sem megengedett. Amikor az ortodox liturgiában az áldozáshoz érkeznek, akkor abban a katolikusok nem vehetnek részt. Itt legalább olyan nagy a vita, mint a protestánsok és a katolikusok között. A protestánsok és a katolikusok közötti úrvacsoravétel lehetősége szerintem az elmúlt tíz évben vált igazán reálissá, Ferenc pápának köszönhetően. Egyszer, amikor a római evangélikus templomba látogatott, a tőle megszokott módon lehetővé tette, hogy a hivatalos program végén kérdezzék őt az egybegyűltek. Akkor előállt egy asszony azzal, hogy ő evangélikus, a férje katolikus, szeretnének közösen úrvacsorát venni, vagy szeretnének közösen a szentmisén együtt áldozni. A hivatalos álláspont itt szinte egyértelműen azt mondatta volna, hogy erre még várni kell. Ám a maga spontaneitásával Ferenc pápa váratlant húzott, és azt mondta: „Az élet nagyobb, mint a magyarázatok és értelmezések. Mindig hivatkozzatok a keresztségetekre: »egy hit, egy keresztség, egy Úr«, ahogy Szent Pál mondta, és onnan induljatok ki. Soha nem mernék erre engedélyt adni, mivel ez nem az én kompetenciám. Egy a keresztség, egy az Úr, egy a hit. Beszéljetek az Úrral és menjetek előre. Többet nem merek mondani.”
Ez azért nagyon fontos, mert a hasonló kérdésekre minden korábbi hivatalos tanítás a doktriner oldalról kezdte a válaszadást, tehát a tanításbeli rendet akarta először megteremteni, mondván, hogy abból következhetne majd valamikor a gyakorlat. Ferenc pápa óriásit lépett, amikor megfordította a sorrendet, és első helyre tette a pasztorális, lelkigondozói szempontot. Az a felismerés vezethette, hogy ha itt van egy vegyes házasságban élő férfi és nő, akik mindenben egyek – a szexualitástól kezdve a gondolkodáson át a vagyonközösségig –, akkor hogyan lehet, hogy éppen a legszentebb vallási cselekedetben nem osztozhatnak. Nem azt mondta, hogy mostantól protestánsok és katolikusok közösen úrvacsorázhatnak, de kinyitott egy ajtót, legalábbis a vegyes házasságban élők számára. Ezért bízni lehet abban, hogy ezek a gyakorlati szempontok máshol is szerepet játszanak. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a tanítással nem kell foglalkozni, de azt igen, hogy a gyakorlat felől is meg lehet közelíteni a tanítást.

– A Leuenbergi Konkordia egyik alapvetése, hogy a résztvevő egyházak az egyezménnyel elismerik, hogy egymáshoz való viszonyuk a reformáció óta megváltozott. Mire utalhatnak itt, miben változott meg ez a viszony, és miben nem?
– A reformáció alapvetően harci helyzet volt, bizonyos értelemben politikailag is terhelt harci helyzet. Közvetlenül utána kezdődött a harmincéves háború, ami kifejezetten megmutatja, hogy milyen politikai erők mozgatták, akár a Luther körül felbukkanó szereplőket. Luther politikai értelemben a német-római császár, illetve a szász választófejedelem közötti választást is jelképezte. Bölcs Frigyes, mint szász választófejedelem, Lutherben a saját emberét látta, aki a latinokkal szemben majd a németséget fogja megerősíteni, és a politikai tényezők Kálvin esetében is hasonló szerepet játszhattak. A nemzeti egyházak kialakulása – mondjuk így – ekkor már napirenden volt a nagy Katolikus Egyházzal szemben, amely mindig nemzetek fölött állt. A globalizációval például ez is megváltozott, hiszen ezek a nemzeti egyházak sok helyen már nem is annyira nemzetiek – sok minden megváltozott az évszázadok során, kezdve azzal, hogy Németország ma már egy egységes ország, nincs külön Szászország és a többi tartomány. Ezek a földrajzi és politikai tényezők is segítették az egységtörekvéseket. Már nem a politika határoz meg bennünket, és nem harci helyzetben definiáljuk magunkat, hanem jobban tudunk figyelni a Szentírás üzenetére.
És itt ismét visszatérhetünk Ferenc pápához is, aki a lutheri reformáció 500. évfordulóján Lundban azt mondta, hogy nagyon sokat tanulhatunk Luthertől a Szentírás értelmezésében. Hozzátehetjük, hogy mi pedig a hagyomány tiszteletét vehetnénk komolyabban, hiszen annak is megvan a jelentősége, hogy egy kétezer éves hagyomány során az egyházatyák mit mondtak, mi a régi zsinatok, a középkori tanítók jelentősége. Mindez nem léphet a Szentírás helyébe, de nagyon fontos tanításokat hordozhatnak. Nagyon sok minden változott a világban, és az egymáshoz való viszonyunk ezért is változik.
És bár a Konkordia a protestáns egyházak viszonyáról szól, fontosnak éreztem elmondani, hogy a katolikus egyházhoz fűződő viszonyunk is megváltozott. És azt se felejtsük el, hogy a vallásháborúk idején a protestánsok között is volt számos fegyveres konfliktus.

– Tudna erre példát mondani?
– Az anabaptistákat például, akik leváltak a reformáció főágáról, és egy új közösséget akartak létrehozni, tűzzel-vassal üldözték a nagyobb protestáns egyházak. Ezért volt a Lutheránus Világszövetség 2010-es nagygyűlésén fontos gesztus, hogy bocsánatot kértek az evangélikusok a kisebb protestáns közösségektől, egyebek mellett a mennonitáktól, hogy vallásilag türelmetlenek voltak velük. Azt, hogy reformátusok és evangélikusok között éles harci helyzet lett volna, nem tudnám igazolni, de az biztos, hogy a politika gyakran éket ver közéjük.

– Azt is érinti a Konkordia, hogy a reformáció óta eltelt akkor 450, most már 500 évben adott esetben a felekezeti határok mellett új ellentétek is létrejöttek. Mik lehetnek ezek az új ellentétek?
–Biztosan érzékelhető egyfajta új megosztás vagy megosztottság, és ebben nem is annyira a politikai megosztást látom Európára nézve, ez inkább a magyar helyzetre jellemző. Magyarországon leginkább a Trianon utáni állapotokkal magyarázható, hogy a reformátusoknál a nemzeti gondolat erősebb, mint mondjuk az evangélikusoknál, de azért világszerte ez nem érvényes. Ha megnézzük, hogy a Református Világszövetségnek hogyan tagja a holland egyház, a koreai egyház, vagy a német egyház, akkor azt látjuk, hogy nyitottak a nemzetek közötti sokszínűségre.
Itthon inkább a Trianon utáni szükséghelyzetnek tekinthető, hogy az elcsatolt területeken a református egyház szervezett közösségként volt és van jelen, ezért érzi fontosnak, hogy a nemzeti gondolatot is képviselje. De ez egy magyar sajátosság. Az új törésvonal szerintem egészen máshol van: alapvetően egy konzervatív – fundamentalistának mondott – és egy progresszív – liberálisnak mondott – irányzat között húzódik.

– Európa, így az európai protestáns egyházak is szembesülhetnek azzal a kihívással, amit a más vallások elterjedése jelent, a történelmi egyházak – és ebbe most a judaizmust is belevehetjük, mint Magyarországon történelmi gyökerekkel rendelkező vallást – mellett megjelennek muszlim, buddhista gyerekek akár már az iskolai hitoktatásban is. Hogyan viszonyulhatunk más vallásúakhoz a Konkordia szellemiségének tükrében? Vagy ez szigorúan a kereszténység, azon belül is a protestáns egyházak egységével foglalkozik?
– Attól óvakodnék, hogy azt mondjam, hogy Leuenberg előkészítené a multikulturalizmust, erről semmiképpen sincsen szó. Az biztos viszont, hogy ma már

a más vallásúak iránti türelem és együttműködési szándék felülírja az erőszakos térítés korábbi sajnálatos gyakorlatát.

Korábban volt egy olyan elgondolás, hogy például a zsidóságot is potenciális missziói terepnek tekintették. Ez ma már nem főáramú gyakorlat. Vannak ugyan kisebb keresztény közösségek a protestantizmuson belül is, amelyek azt mondják, hogy a zsidóknak is meg kell térniük, kereszténnyé kell válniuk. De a gyakorlat inkább az, hogy a zsidónak meg kell maradni zsidónak, a kereszténynek meg kereszténynek, és Jézus Krisztus atyja az, aki a zsidóságnak is az Istene. És bár politikai terheket is hordoz, de az ábrahámi vallások közül harmadikként ide kell hozni a muszlimokat is, ahol azért szintén egyértelmű ma már, hogy mint egyistenhívő vallás egy tőről fakad a zsidósággal és a kereszténységgel, és bár nyilván vannak történelmi tehertételek és kölcsönös fájdalmak, akár az iszlám hódítás, akár a keresztény hódítás részéről, de ezeket ma már szintén kellőképpen át tudjuk gondolni. Megint egy pápai gyakorlat juthat eszünkbe: az Assisiben megrendezett és a jövőben is megrendezendő vallásközi békekonferenciák éppen azt szolgálják, hogy a vallási mozgalmak egymás mellett tudjanak élni. Elsősorban a három nagy ábrahámi vallás. A buddhista és az egyéb vallások már egy kicsit távolabb vannak, mert ezek nem az egyistenhívő vallások közé tartoznak. Nyilván a tisztelet, meg a tolerancia természetes, de ez már túl van azon a területen, amit a Leuenbergi Konkordia szellemisége érint, mivel annak éppen az úrvacsorai közösség a lényege, ami egy muszlim hívővel vagy egy zsidóval nem is valósulhat meg. A vallási türelem, ami az európai szekuláris államok alapja, nem hozható össze az oltár- és szószékközösség lehetőségeivel, amiről Leuenberg szól.

– Beszélgetésünk apropóját az adja, hogy néhány nap múlva lesz egy nagy konferencia Debrecenben az 50 éves évforduló alkalmából az Európai Protestáns Egyházak Közösségének szervezésében, és ennek leírásában is az áll, hogy a konferencia fókusza „a Konkordia által elindított közös egyházi lét megvalósításának mai jelentősége és az a kérdés, hogy ezt hogyan lehet alakítani a jövőben.” Ön lesz az egyik főelőadó ezen a konferencián, így ilyen minőségében is kérdezem, mi ennek a konferenciának a jelentősége, és mi várható az európai protestáns egyházak egységétől a jövőben?
– Az előadásom kapcsolódni fog a szolidaritás gondolatához, kettős értelemben. Egyrészt az egyházak társadalmi jelenlétének mindenképpen a szolidaritáson kell alapulnia.

Egy szenvedő, háborúkkal, klímaválsággal, menekültüggyel terhelt világban csak a szolidaritás gondolata lehet az, ami hitelessé teheti az egyházak életét.

A klímaválság idején a teremtett világgal való szolidaritásnak elsőbbséget kellene élveznie: szolidárisnak kell lennünk a szennyezett vizek, a pusztuló őserdők, és egyéb környezeti katasztrófák kárvallottjaival. Ebben tanulhatunk akár a buddhista szemlélődésből és etikai gyakorlatból is járulékosan, nem az egyház tanításába beemelve, de az egyház praxisában figyelembe véve. A szolidaritásnak egy másik pontja pedig az egymással való szolidaritás. Ezt az előadásomban is le fogom szűkíteni arra a gondolatra, hogy a szolidaritásnak a Magyarországi Református Egyház és a Magyarországi Evangélikus Egyház között sokkal erősebbnek kellene lennie. Itt nem kerülhetjük meg a politikai tényezőt sem. Szerintem nem helyes, hogyha az egyik egyházat inkább egy kormányhoz közeli, a másikat egy kormánnyal szembeni, vagy kormánytól távolságtartó pozícióba szuszakoljuk bele, mert a testvéri kapcsolatnak nem az éppen hatalmon lévő kormányhoz fűződő viszony koordináta-rendszerében kellene megvalósulnia, hanem a közös teológiai tanításban, a bibliai és a reformációi örökségben, vagy a közös történelmi sorsban. Az is nagyon fontos, hogy semmiképpen ne rivalizáljunk egymással. Ne az legyen, hogy a nagyobb testvér lenézi a kicsit – itt nyilván én a kisebb testvér pozíciójából fogok beszélni –, de a kicsinek sem szabad gúnyolódnia a nagyon, köszörülnie a nyelvét a másikon. Kölcsönös szolidaritással kell egymással együtt élni, és szerintem itt még sokat kell tanulnunk.

– A külső szemlélő – a magyar kontextusnál maradva – sokszor azt láthatja, hogy az egyházak mintegy versenyt futnak a kormány kegyeiért, hogyha viszont valaki egy kicsit más véleményt fogalmaz meg egyházi emberként, az rögtön bombasztikus szalagcímekkel, kinagyítva, eltekerve, a „másik oldal” pozíciójára tolva jelenik meg. Az egyházak hétköznapi valóságában ez a probléma hogyan jelenik meg? Lehet erről beszélni, vitákat folytatni? Tere lehet az egyházak politikai szerepvállalásáról folytatott belső párbeszédnek ez a konferencia?
– Szerintem ennek is tere lesz majd. De én éppen azt szeretném hangsúlyozni, hogy nem a politika koordináta-rendszere kellene hogy meghatározza az egyházak álláspontját. Ez Magyarországon bizonyos értelemben úgy tűnik, hogy így alakult, de nem vagyok benne biztos, hogy teljesen lefedi a hazai reformátusság álláspontját, amit a médiában látunk, ahogy nem fedi le a hazai evangélikusság egészét sem az, ha egyik-másik vezetőjük inkább mondjuk kormányhoz közeli, a másik inkább a kormánytól távolságtartó állásponton van. Ez nem jelenti azt, hogy az egyháztagok többsége is ezt az álláspontot követi. Valószínűleg itt nagy meglepetések érhetik az embert, ha közelebbről megvizsgálja ezt. Nálunk, az evangélikus egyházban is sok kormánypárti lelkész van, de megfordítva is igaz: a reformátusoknál is van sok kritikus gondolkodó.
Ehhez szorosan kapcsolódik az a gondolat, hogy az egyházat nagyon sokszor a püspökökkel azonosítják. És szerintem Leuenberg egyik legfontosabb üzenete, hogy az egyházban a világi tisztségviselők is ugyanolyan fontos és legitimációval rendelkező tagok, minden szinten: gyülekezetben, egyházmegyében, egyházkerületben és országos szinten. Katolikus örökség és hatás, hogy mindig minden kérdésben a püspök szava számít, és őszintén szólva a média is ezt generálja. Hogyha valamelyik egyházból meg akarnak szólaltatni valakit, akkor a püspököt kérdezik. Ritkábban a világi vezetőt, és még ritkábban a világi szakértőt, aki a saját területének gazdasági, média, környezetvédelmi, vagy egyéb kérdésekben szakértője. Ez lehet még egy fontos üzenete ennek az 50. évfordulónak: ne engedjük, hogy elpaposodjon, elklerikálisodjon az egyház, vonjuk be jobban a világiakat, világiként merjünk aktívabbak lenni!

Laborczi Dóra/GEKE/CPCE