Fazakas Sándor: Van létjogosultsága az egymás véleményére nyitott párbeszédnek

Máig ható ökumenikus folyamat nyitánya volt ötven évvel ezelőtt  a Leuenbergi Konkordia aláírása, amely lehetővé tette a keresztyén közösség önfeladás nélküli, közös felvállalását.

– 1973 márciusában az európai református és evangélikus egyházak képviselői a svájci Leuenbergben gyűltek össze, hogy aláírják a Leuenbergi Konkordiát. Az aláíró és az elmúlt ötven évben csatlakozó egyházak úgynevezett szószéki és úrasztali közösségben vannak egymással. Miért kiemelkedően fontos ez az ökumenikus párbeszédben?
– Valóban, a Leuenbergi Konkordia megfogalmazása és aláírása a keresztyén egyházak egységtörekvéseinek útján, illetve az ökumené történetében új korszakot nyitó esemény volt. Úgy is mondhatjuk: egyrészt régóta dédelgetett ökumenikus álom vált valóra, másrészt új hangsúlyokat is hozott az ökumenikus törekvések szintjén. Pontosabban: megváltoztatta, és a mai napig meghatározza az ökumenéről való gondolkodásunkat. Kiderült ugyanis, hogy

lehetséges keresztyén egyházaknak közösséget vállalni egymással anélkül, hogy feladnánk saját hitvallási-teológiai sajátosságainkat és történelmi örökségünket, annak alapján, ami összekapcsol:

az evangélium közös értelemzése, az evangélium tiszta tanításában és a sákramentumok helyes kiszolgálásában való egyetértés, valamint az az ismeret, hogy az egyház egyedüli alapja Jézus Krisztus.
Hosszú út vezetett a Leuenbergi Konkordia aláírásához, ugyanis a reformáció nem csak sikertörténet volt: bár radikálisan átformálta a korabeli Európa arculatát, már a 16. századtól kezdőden megmutatkoztak az ellenétek is. Ezek elsősorban eltérő teológiai és filozófiai felfogásra voltak visszavezethetők, de az „új hit” bevezetése társadalmi és politikai következményekkel is járt. Ellentétek mutatkoztak a reformátori egyházak között a Szentírás értelmezése tekintetében, és abban a kérdésben is, hogy miként van jelen Jézus Krisztus az úrvacsorában. De a gyermek- és/vagy felnőttkeresztség tekintetében sem volt egységes az álláspont, illetve annak a kérdésnek megítélésében sem, hogy a belső lelkiismeret hangja, illetve a saját hitismeret miként viszonyulhat a Szentírás tekintélyéhez, vagy milyen formában kormányozza magát a keresztyén egyház, milyen autonómiával rendelkezik egy gyülekezet, milyen szerepe lehet a nemlelkészi tisztségviselőknek az egyház rendjében. Olyan kérdések, amelyek részben ma is tisztázásra várnak.

– Milyen kérdésekre adott választ a Konkordia?
– A Leuenbergi Konkordia tulajdonképpen egy teológiai nyilatkozat. Évtizedek teológiai párbeszéde és közös munkája előzte meg, éppen az imént említett különbségek áthidalásának igényével, annak a közös alapnak és értelmezésnek a keresésével, ami összeköt és nem elválaszt. 1973. március 9. és 17. között a Basel melletti leuenbergi konferenciaközpontban összegyűlt evangélikus, református, valamint az egyes lutheránus és református gyülekezetek által létrehozott úgynevezett „egyesült” egyházak képviselői és teológusai együtt kötelezték el magukat a „közös bizonyságtétel és közös szolgálat” mellett, annak alapján, hogy eljutottak az evangélium közös értelmezésére, Jézus Krisztus egyedül üdvözítő munkájának közös megvallására, és így „szószéki és úrvacsorai közösséget” vállalhatnak egymással. Csatlakoztak az egyezményhez a metodista egyházak, az olasz protestánsok, azaz a valdensek, valamint a cseh testvérek egyháza. 1973 óta 107 egyház írta alá az egyezményt − köztük és az elsők között a magyar református és evangélikus egyházak is −, bár a különböző fúziók és egyházi uniók következtében ma 94 tagegyháza van a közösségnek. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy az egyezményt aláíró és vállaló egyházak között megvalósulhat az egyházi koinonia: például református egyháztag úrvacsorával élhet az evangélikusoknál és fordítva, kölcsönösen elismerik az így közösségben lévő egyházak egymás lelkipásztori tisztségét (az ordinációt), továbbá lehet egyháztagnak lenni a másik egyház gyülekezetében, sőt presbiteri tisztség is vállalható a testvéregyház gyülekezeteiben a kölcsönösség alapján.

– Mi a dokumentum legfontosabb eredménye?
– Az, hogy nemcsak teológiai párbeszéd és konszenzuskeresés előzte meg a Konkordia aláírást, hanem immár 50 éve tartó további teológiai munka is követte, illetve követi. A Leuenbergi Konkordia nem egy statikus állapotot jelez, hanem dinamikus folyamatot. Nem az ökumené egy elért lépcsőfoka, amellyel megelégedhetünk, hanem alap a továbblépéshez: az önmagukat erre az útra elkötelező egyházak azt is vállalták Leuenbergben, hogy a még fennálló értelmezési különbségeken tovább dolgoznak, tanítás tekintetében továbbra is keresik a konszenzust, a közös teológiai értelmezés lehetőségeit. Ezért úgynevezett tan-egyeztető munkacsoportokat (Lehrgespräche) hívtak életre, annak érdekében, hogy az együtt megélhető közösség (a koinonia) és a krisztushívők ily módon megmutatkozó egysége elől elháruljanak az esetleg még fennálló felfogásbeli különbségek, hogy az egyes egyházak jobban megismerjék a másik tanítását és gyakorlatát, valamint keressék a közös bizonyságtétel formáit a változó világban.

– A Leuenbergi Konkordia négy fejezetben értekezik különböző hitkérdésekről: A közösséghez vezető út; Az evangélium közös értelmezése; Egyetértés a reformációkorabeli, egymást elítélő nyilatkozatok kérdésében; illetve Az egyházi közösség kinyilvánítása és megvalósítása. Hogyan hat az elfogadott szöveg a tagegyházakban élő keresztyének mindennapjaira?
– A közöséghez vezető út kapcsán szót kell ejteni arról, hogy Németországban evangélikusok és reformátusok között már történt egyházi egységesülés, például az 1817-es porosz unió kapcsán, amelyet III. Frigyes Vilmos császár rendelt el azzal az indokkal, miszerint „időszerűtlen”, hogy lutheránusok és reformátusok, a hugenották utódai, még mindig külön egyháztestekben élnek. Bár a 19. századi protestáns uniótörekvések politikai indíttatásúak voltak, 1934-ben már teológiai megfontolásból találtak egymásra evangélikusok és reformátusok a Német Hitvalló Egyház soraiból – igaz, itt is szorító politikai-társadalmi helyzet közepette −, hogy tiltakozzanak az egyház szabadságát kisajátítani, és az egyházat centralizálni akaró felsőbb, ideológiailag vezérelt akarattal szemben, a hitleri birodalomban. Ennek bizonyítéka a Barmeni Teológiai Nyilatkozat.
A magyar protestantizmus sem volt mentes az uniótörekvésektől a 19. században; említést kell tennünk az 1833-ban megkötött Nagygerezsdi Egyezményről, amely a dunántúli reformátusok és evangélikusok együttélését volt hivatott szabályozni a testvéri szeretet jegyében. Ez az egyezmény sokáig modellértékű maradt, hiszen lehetővé tette, hogy szórványhelyzetben református és evangélikus lelkészek segítsenek egymásnak lelkigondozói és istentiszteleti szolgálatok teljesítésében, az úrvacsoraosztást is beleértve – így a saját hitvallás megőrzése mellett lehetővé vált az intercommunio és az intercelebráció is. A leuenbergi egyezményt megelőző, évtizedes párbeszéd teológiai gyökerű törekvései visszavezethetők a reformáció koráig, főleg ha a teológiai mozgatórugókat szemléljük: míg például az 1529-es marburgi kollokvium nem hozott áttörést Luther és Zwingli között az úrvacsora kérdésében, addig az 1549-es zürichi egyezmény során Kálvin feltűnő nagyvonalúságról tett bizonyságot a teológiai fogalmak használata kapcsán. A legújabb kori kutatások fényében már látjuk: Kálvin számára egyre inkább meggyőződéssé vált, hogy a különböző fogalmak és az eltérő értelmezések mögött csak a megértés különböző módozatai állnak, amelyek nem állhatják útját a konszenzuskeresésnek. Ilyen értelemben a Leuenbergi Konkordia, valamint a Kálvin és Bullinger közötti zürichi megállapodás vonatkozásában akár folyamatosság is felfedezhető: azért sikerült Leuenbergben áttörést elérni, mert az evangélium, de legfőképpen az úrvacsoraértelmezés tekintetében az „aláíró atyák” visszanyúltak a bibliai fogalmak használatához, az evangélium közös értelmezéséhez. Többek között ez is a Konkordia maradandó értéke: Krisztus jelenlétének és az úrvacsora, illetve a sákramentumok szentségének megértéséhez nem tekinthetünk el a Szentírás alapos és elmélyült tanulmányozásától. Ha pedig ezt sikerül közösen értelmezni, illetve egymás evangéliumi felismeréseiből tanulni, nincs olyan szervezeti, hagyománybeli vagy kulturális sajátosság, amely elválaszthatná egymástól a Krisztus-test valóságában együtt részesedni kívánó keresztyéneket.

– Mi az elmúlt öt évtized mérlege, sikerül közösen értelmezni?
– Leuenbergben az aláíró teológusok annak az igénynek is hangot adtak, hogy e közös felismerés ajándékaként immár nem tarthatók fent a reformátori egyházak közötti korábbi elhatárolódások, egymás tanait elítélő nyilatkozatok. Vagyis a tanbeli elhatárolódások nem vonatkoznak az egyezményt aláíró másik egyházra, annak felismeréseire és tanítására. Ez is modellértékű, hiszen hasonló igényt láttunk jó 25 évvel később, 1999-ben a megigazulástanról szóló evangélikus-római katolikus közös nyilatkozat aláírása kapcsán, a Keresztény Egységtörekvés Pápai Tanácsa és a Lutheránus Világszövetség között.

A közös értelmezés és egymás evangéliumi felismeréseinek, teológiai tanításának elfogadása, értékelése pedig szükségszerűen vezet el az egyházi közösség kinyilvánítása és megélése felé.

Vagyis az ökumenikus párbeszéd terén nemcsak teológiai vitákról, konszenzuskeresésről, tan-egyeztetésről van szó. Mindez önmagában kevés lenne, ha nem társulna azzal az igénnyel, hogy egyházainknak össze kell nőnie. Tudatában vagyunk annak, hogy ez nem egyszerű: az egységet deklarálni mindig könnyebb, mint ténylegesen megélni, vagy ennek érdeklében konkrét lépéseket tenni. Másképp fogalmazva: az egyházi közöség megélése többről szól, mint korabeli tanbeli-teológiai ellentéteken való felülemelkedésről. A közösség – a bibliai koinonia értelmében – az evangéliumban adott konszenzusról szól, annak közös hitbeli felismeréséről, hogy az egyház az elhívottak (szentek) gyülekezete, és hogy a Krisztusban való egységünket a szertartások terén való eltérések nem befolyásolják, hogy a különbségek Krisztus Lelke által megbékéltetésre kerülnek. Ezért

a reformátori egyházak közössége a „megbékélt különbségek egysége”, amely az istentiszteleti közösségben ábrázolódik leginkább.

– Ennek az egységnek a jegyében a Konkordia a Protestáns Egyházak Európai Közösségének (GEKE) alapító dokumentuma is. E közösségnek napjainkban 94 tagegyháza van, így körülbelül ötvenmillió keresztyént képvisel.
– Korábban, 2003-ig Leuenbergi Egyházközösség (Leuenberger Kirchengemeinschaft/Leuenberg Church Fellowship) néven volt ismert a szervezet, amely tömöríteni kívánta a reformációból kinőtt, a Konkordiát aláíró és szellemiségét vállaló egyházakat. A közösség 2006-os budapesti nagygyűlésének határozataként történt meg a végleges névváltoztatás, amelynek értelmében ma Európia Protestáns Egyházak Közössége néven ismerjük a szervezetet, de a GEKE név (mint az elnevezés német megfelelőjének – Gemeinschaft Evangelischer Kirchen in Europa − rövidítése) is bevett a magyar protestáns közgondolkodásban. A GEKE egyházi közösség, istentiszteleti közösség, és az európai protestantizmus hangját is közvetítő, képviselő egyházi szervezet az ökumené horizontján, de az európai társadalmi élet horizontján is. Felépítése szintén a legjobb reformátori hagyományokat tükrözi: legfőbb döntéshozó testülete a nagygyűlés, amely 6 évente ülésezik, megválasztja – szintén hat évre – tisztségviselőit, azaz a GEKE Tanácsának tagjait, amely saját köréből 3 tagú elnökséget választ.
A tanulmányi munka a legfajsúlyosabb ebben az ökumenikus szervezetben. Erre már az alapító atyák is elkötelezték magukat, és a közösség szinte valamennyi nagygyűlése és összejövetele már a kezdetek kezdetén további tanulmányi célokat, teológiai munkát tűzött ki feladatként a közösség elé. Napjainkban már nem annyira a korábbi tanításbeli különbségek feldolgozása a feladat, mint az egyházak jelen helyzetét és életét érintő kérdések teológiai értékelése. Ennek értelmében a következő témák játszanak fontos szerepet és határozzák meg a munkacsoportok feladatait: istentisztelet és liturgia, a gyülekezeti élet új formái, fiatalok bevonása az egyház életébe. De olyan kérdések is tisztázásra várnak, hogy „miként lehet Istenről beszélni a mai világban?”, vagy „miként lehet segíteni a protestáns keresztyének véleményformálását etikai kérdésekben?”. Ez utóbbi mentén már több etikai segédanyag látott napvilágot a GEKE égisze alatt, a szociáletikai szakbizottság munkájaként.
Ilyen értelemben a GEKE valóban az európai protestantizmus hangját képviseli a gyülekezetek számára és a közéletben – de nem tanítói hivatal formájában. E tanulmányi anyagok nem minden helyzetre érvényes receptet adnak a helyes keresztyén életformára és döntésekre nézve – hiszen minden élethelyzet más és más. A reformátori teológia szerint minden ember személyesen áll Isten színe előtt, és személyes felelősséggel tartozik cselekedeteiért. Ennek értelmében neki kell kialakítani hitével, lelkiismeretével és a Szentírás tanításával összhangban erkölcsi ítéletét, és meghozni döntéseit. A GEKE segédanyagai ehhez nyújtanak segítséget úgy, hogy bevezetnek a bibliai gondolkodás sajátosságaiba, megismertetik az olvasóval a protestáns erkölcsi hagyományokat, módszertani segítséget nyújtanak a saját helyzet elemzéséhez, ahhoz, hogy miként lehet olyan döntés hozni, amellyel majd együtt is lehet élni, amelynek vállalni lehet a következményeit – egyszóval segítséget nyújtanak az érveléshez, de fel is szabadítanak az Isten előtti szabad és felelős döntésre.

– Az ötvenedik évforduló alkalmából a GEKE jubileumi rendezvénysorozatot tervez, amelynek egyik állomásaként a Debreceni Református Hittudományi Egyetem ad otthont az „Együtt egyházzá lenni” elnevezésű tudományos konferenciának.
– Debrecen és a Református Hittudományi Egyetem számára megtiszteltetés, hogy helyet adhat ennek a rangos konferenciának, az 50 éves jubileumi rendezvénysorozat tulajdonképpeni tudományos eseményének. Jómagam 20 éve vagyok tagja a GEKE különböző munkacsoportjainak az etikai szakbizottságban, több ízben a Magyarországi Református Egyház küldöttjeként vehettem részt a közösség nagygyűlésein, de további kollegák is aktív tagjai jelenleg egy-egy munkabizottságnak. Emellett egy tudományos konferencia legmegfelelőbb helyszíne egy olyan egyetem, ahol ismert Leuenberg szellemisége, valamint a GEKE olyan ökumenikus szervezet, amely nyitott a kelet-középeurópai egyházak és társadalmak történelmi tapasztalataira és teológiai örökségére. Így kézenfekvő volt a szervezet számára, hogy minket kérnek fel a konferencia megszervezésére.

A konferencia megszervezése, a helyszínválasztás és a párbeszéd lehetősége arra is jó, hogy ellensúlyozzuk a napjainkban a közbeszédben elburjánzott, az ökumenét is érintő nyugatellenességet.

Sajnálatos ez, hiszen e propagandisztikus nyugatellenesség jegyében Luther, Kálvin és Bullinger örökségét ki kellene dobni az ablakon. Pedig ma olvasva Kálvint azt tapasztaljuk, milyen hihetetlenük aktuális, akár közéleti kérdések megítélésében, akár az egyház szervezeti, egyházkormányzati formájára nézve. Kálvin akár kortársunk is lehetne.

– Mi lehet az oka az említett, napjainkban tapasztalható ellenszenvnek?
– Nos, szerintem ez ökumenikus tapasztatok hiányára és teológiai sekélyességre vezethető vissza. A leuenbergi szellemet mindig is az éltette, hogy

a konszenzuskeresés szereplői igényelték a párbeszédet, kíváncsiak voltak egymás tapasztalatára, látására, bibliai felismeréseire – s közben nem kényszerítették egymást a saját álláspont átvételére.

Úgy gondolom, e szellemiség tanulása tekintetében még van pótolnivalónk.

– Ilyen előzmények után milyen várakozással tekintenek a konferencia elé?
Leuenbergben az egyezmény aláírása egy folyamat nyitánya lett a további tanulmányi munka és az egyházi közösség megélésének elmélyítése terén. Amikor 2 évvel ezelőtt elkezdtük szervezni a konferenciát, a GEKE Tanácsa kijelölt egy tudományos koordinációs munkabizottságot, amely rendszeresen ülésezett, és meghatároztuk a konferencia súlypontjait. Ehhez alapul vettük a korábbi tanulmányi munka elért eredményeit, de a még el nem mélyített kérdéseket is.
Így határoztuk meg azokat a témákat, amelyekre célzottan hívtunk meg előadókat, Európa legnevesebb protestáns teológusait. Ugyanakkor felhívást hirdettünk bizonyos témákban előadásjavaslatok benyújtására, azzal a céllal, hogy a tudományos utánpótlás, fiatal teológusok, doktoranduszok számára is lehetőséget biztosítsunk kapcsolódó témáik bemutatására, a konstruktív teológiai párbeszédre. Így olyan kérdéskörök mentén alakult ki a konferencia struktúrája, mint például a reformátori egyházak között megélt közösség, tekintettel a vallási pluralizmusra; a reformátori egyházak kulturális meghatározottságának szerepe a regionális közösség megélésében és fenntartásában; illetve miként terhelik a megélt közösséget az egyes egyházak eltérő társadalmi tapasztalatai.
A fő előadásokkal és benyújtott témajavaslatokkal, workshopokkal együtt 28-30 előadás hangzik majd el plenáris üléseken és párhuzamos szekciókban német és angol nyelven. Intenzív eszmecserére, eszméltető előadásokra, a leuenbergi folyamatot tovább mélyítő diskurzusokra számítunk – és nyilván emberi, kollegiális és szakmai találkozásokra. A konferencia nyilvános, ünnepélyes megnyitóval veszi kezdetét, és közös, úrvacsoraosztással egybekötött istentisztelettel zárul.

– Az elmúlt évtizedek tapasztalatai alapján milyen társadalmi-közéleti jelentősége van a Leuenbergi Konkordiának?
– Először is a szélesebb ökumenikus mozgalom számára lehet modellértékű a Leuenbergi Konkordia és annak egyházképe – ott, ahol nem csak a belső protestáns egymásra találás és a közösséggyakorlás a tét. Ma már kevesen tudják, de valamikor Joseph Ratzinger professzor, érsek, a későbbi XVI. Benedek pápa nagyon elismerően nyilatkozott az 1973-ban elkezdődött folyamatról. Azt mondta még teológiai tanárként, hogy „a Leuenbergi Konkordiával megkezdett útnak megfelelő folytatásra kell találnia a római katolikus és a reformátori egyház között”. Valóban, a keresztyének látható egysége a közös istentiszteleten, közelebbről az eucharisztia, illetve az úrvacsora közös ünneplésében mutatkozik meg – de milyen egység az, ahol e szentséggel való közös élés nem lehetséges, ahol a sákramentummal való élés az interkommunio hiányában a további megosztottság jele lesz? Tehát az ökumené terén van még feladat és megoldásra váró kérdés. Egyébként ma is működik egy közös bizottság a GEKE és Keresztény Egységtörekvés Pápai Tanácsa között, éppen az egyház és az egyházi közösség közös értelmezése érdekében. Várjuk e párbeszéd eredményeit. Ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy a GEKE tagegyházai és teológusai nyitottak lesznek arra, amit a protestantizmus tanulhat más egyházak teológiai és spirituális örökségéből, például az ortodoxok teológusokkal vagy a pünkösdi mozgalom egyházaival való párbeszéde során.
Közéleti értelemben elmondható: a teológiai munkának nyilvánosságigénye van. Mind a GEKE kialakulásának története, mind pedig az időközben napvilágot látott eredmények, az etikai orientációs anyagok és állásfoglalások azt jelzik, hogy e tanulmányi munkának és közös egyházi szolgálatnak van jelentősége a társadalom életében. Például meg lehet tanulni, hogy van létjogosultsága az egymás véleményére nyitott párbeszédnek, a kölcsönös meghallgatásnak, a konszenzuskeresésnek – úgy, hogy közben nem kell kényszerű módon feladni saját önazonosságunkat, politikai, társadalmi kérdések megítélésében sem. Egyébként épp a kálvini szövetségteológiára épülő reformátori politikai etika bizonyította, hogy

van úgynevezett „minőségi politika” – de ez a minőség abban áll, hogy időnként újra kell tárgyalni egyéni és közösségi életünk keretfeltételeit, a konszenzuskeresés és a jobb együttműködés érdekében, a kölcsönös meghallgatás és a kölcsönös tisztelet jegyében.

Mint ahogy azt is láthattuk, hogy ha a mindenkori politikai hatalom a maga szolgálatába akarja álltani a keresztyének mesterséges módon kierőltetett egységét, vagy valamilyen közösségi identitást akar munkálni keresztyén jelszavakra hivatkozva, az ellen a legjobb ellenszer a komoly, elmélyült teológiai munka. A teológiai reflexiók, azaz

az evangélium tanítására való figyelés megőrizheti az egyházat és a társadalmat a józanság talaján.

Igen, a bibliai és keresztyén valóságértelmezésnek köze van a mai ember életkérdéseihez – nemcsak az egyházban, hanem a civil szférában is.

– A civil szféra az egyház tanításával leggyakrabban a templomokban találkozhat. Az elhangzott igehirdetés hogyan segítheti a személyes keresztyén felelősségvállalást?
–A Leuenbergi Konkordia arról is bizonyságot tesz, hogy az evangéliumhirdetés akkor lesz hiteles, ha az evangélium hirdetésének hallgatói tesznek is valamit a társadalom érdekében. Másképp fogalmazva:

az evangélium üzenete felszabadítja a hívőket arra, hogy meglássák a világban a nyomort, a nélkülözést, meghallják a rászorulók sóhajtását, és hogy a keresztyének több felelősséget vállaljanak a társadalomban az igazságosságért, a béke megőrzéséért és a békéltetés szolgálatáért.

Úgy látom, hogy a magyar protestantizmus ilyen értelemben eddig is a leuenbergi utat járta, ami a közoktatásban, a diakóniában, a kulturális örökség megőrzése terén való szolgálatát és eddigi eredményeit illeti. A szeretetszolgálat és az értékközpontú nevelés jó fogadtatásra talált a társadalom részéről, és van is igény rá.
Csak remélni tudom, hogy az erkölcsi véleményformálás és a józan evangéliumi ítéletalkotás terén, társadalmi-közösségi életünk színterén is hűségesek leszünk a reformáció és Leuenberg örökségéhez. A reformáció századában nagy súlya volt a prédikációnak és a nyilvános disputáknak – a prédikációk által nyilvánvalóvá lett, hogy Isten igéjének van mondanivalója az egyéni és a közösségi-politikai élet számára is, hogy a hit és a tanítás reformációját az életvitel megújulása kell kövesse. A disputák által pedig megvitatták, miként ismerhető fel Isten itt és most aktuális akarata, és kifejezésre kellett juttatni, hogy az evangélium fényében felismert igazság nem hallgatható el, nem némítható el. Az igazságnak nyilvánosságigénye van – a hit szerepéről, egyház és társadalom kapcsolatáról szabadon kell tudni beszélni. Mindez pedig a közösség épülését, az istenismeretben, az Isten és az emberek előtti felelősségben való növekedést eredményezheti. Én ennek tudatosítását (is) várom a reformáció és Leuenberg örökségének ápolásától, valamit ettől a konferenciától.

Farkas Zsuzsanna