Fekete Szabolcs Benedek: Meg kell látnunk a szeretetet az Egyházat érő építő kritikákban

A néhány napja felszentelt katolikus püspök saját bárányszagúságáról, baráti hangvételről, a világiaktól érkező észrevételek komolyan vételéről, a nem hívők iránti nyitottságról fogalmazta meg gondolatait a Szemléleknek.

A Szombathelyi Egyházmegye új segédpüspöke és a Szemlélek lapigazgatója együtt tanultak teológiát a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karán – Fekete Szabolcs Benedek papnövendékként, Gégény István világi hívőként ült ugyanazokon az előadásokon. Ismeretségük, barátságuk révén közvetlen hangnemű interjút adott magazinunknak a néhány napja felszentelt katolikus főpásztor.

– Bevallom, elmosolyodtam, amikor a püspöki kinevezésedről értesültem. Az jutott ugyanis eszembe, hogy a szemünk előtt válik valósággá Ferenc pápa azon szándéka, hogy „közelről jött emberek” legyenek a jövő „bárányszagú” főpásztorai. Itt vagy te – több püspöktársaddal együtt –, akire abszolút illik ez a leírás, hiszen velem együtt számos világi, nem papnak készülő évfolyamtársad is barátjának, közeli ismerősének tudhat az egyetemi évek óta, aktív lelkipásztorként ismernek a Szombathelyi Egyházmegye hívei is. Miként tekintesz erre a közvetlen, kovász-püspök helyzetedre?
– Köszönöm jóleső visszaemlékezésedet az egyetemista évekre! Kivételes légkör volt akkoriban a vidéki szemináriumokhoz képest Budapesten, hogy mi, kispapok együtt tanulhattunk veletek, civilekkel. Nagyon szerettem a teológiát, a papszentelés után azonban megcsapott a pasztoráció szele, így licenciátusig jutottam csak a tudományos életben. Aztán plébánosság mellett következett a központi szolgálat. Először voltak aggodalmaim, nem szerettem volna „irodaszagú” lenni… De ezt akkori megyéspüspökünk ötletesen megoldotta: kaptam egy egytemplomos szombathelyi plébániát. Irodaszolgálat után következtek a „bárányok”. Aztán egy idő után rájöttem, hogy napközbeni beosztásomban is tulajdonképpen bárányokkal van dolgom, erre kell leginkább figyelni: akik leveleket írnak, időpontokat kérnek, telefonálnak, ők is érző, néha sérelmeket hordozó emberek, akiknek emberi hangra van szükségük a vonal, vagy épp az asztal túloldalán. Úgy gondolom, ennek

a baráti hangnak a megőrzése rendkívül fontos napjainkban, mikor a lelkipásztor, vagy épp egy püspök szól az emberekhez.

Annyit még a kérdésedhez, hogy ismerek jó néhány, a tudományos és a lelkipásztori életben is ügyesen ténykedő paptestvért, tehát a kettő nem zárja ki egymást. Hogy miért épp engem választottak segédpüspöknek, az talány marad.

– Elnézve az április 18-i püspökké szentelésed fényképeit, egyértelműen látszik, hogy a magyar katolikus egyház minden köre képviseltette magát. Nem csupán a szentélyre gondolok, ahol az egy négyzetméterre jutó apostolutódok száma egy pápai mise asszisztenciájához volt mérhető, de a padsorokban is családok, idősek, fiatalok, szerzetesek, szerzetesnők ünnepeltek veled. Mit őrzöl a szívedben erről az eseményről – hogyan élted át mindezt a lelked mélyén?
– Úgy képzeltem el a szentelést, hogy nagyon fogok izgulni, és meg leszek illetődve. Ez utóbbi igaz is lett! De amikor láttam, hogy tényleg szép számmal jöttek a főpásztorok, a papság – a nagyhét és a húsvéti ünnepek, a nem tudom, hányadik szentmiséjük után… Ahogy beléptünk a székesegyházba, és zengett a templom, nyugalom és boldogság lett úrrá rajtam. Ennyi együtt imádkozó embert látni – ki ne lenne boldog?

– Világegyházi szempontból különleges időszakban kaptál pásztorbotot a kezedbe. Szinodális folyamat zajlik ugyanis a Vatikánból kiindulva a legkisebb plébániai műhelyekig, majd azoktól visszacsatolva az egyház szívéig, amely kezdeményezés célja egyház-létünk aktualizálása, a belső megújulás előmozdítása. Szerinted miben kellene leginkább erősíteni, miben lenne jó fejlődnie a katolikus egyháznak?
– Az emberek meglepődtek, hogy bizonyos kérdésekben kíváncsiak a véleményükre. Pedig fontos a visszacsatolás, hogy merjenek jelezni, akár pozitíve, akár negatíve. Nálunk is most zajlik a beérkezett kérdőívek elemzése.

Jóleső érzéssel tölt el, hogy hibái ellenére szeretik az Egyházat.

Egyházmegyénkben nem arról szólt ez a folyamat, hogy most jól beolvasunk a pápának – éppen ellenkezőleg!

– E szinodális folyamat egyik fő vállalása, hogy nem csupán a klérus szava a döntő, hanem a hívek meghallgatása is hangsúlyt kap. Világiként úgy tapasztalom, sokan vannak a magyar katolikus egyházban, akik jó ideje keresik, hogyan fejezhetnék ki építő észrevételeiket, akár kritikájukat, avagy nagyon szeretnének hozzájárulni az egyház építéséhez, de valamiért úgy érzik, nincs szüksége rájuk a vezetőknek. Mit üzennél ezeknek a lelkes, ám részint csalódott katolikusoknak?
– Az említett szinodális kérdőívekben kritikákat is megfogalmaztak, de diszkréten, egyáltalán nem bántóan, hanem építő jelleggel, ami mögött szeretetet kell látnunk. Az aggódás is egyik fajtája a szeretetnek. És miközben szeretünk, hogy is úsznánk meg sérülés nélkül? Lehetetlen, hogy ne karcolódjunk meg! A seb viszont, ha nem piszkáljuk, előbb-utóbb begyógyul. A hegek is szépen eltűnnek, de ha valami vissza is marad belőle, azt sem kell szégyellni. A Szentírásból idéznék: „Akkor majd felragyog világosságod, mint a hajnal, és a rajtad ejtett seb gyorsan beheged. Előtted halad majd igazságod, és az Úr dicsősége lesz a hátvéded.” (Iz 58,8)

– Egy püspöknek azokhoz is küldetése van, akik nincsenek megkeresztelve, nem járnak templomba, akár aktív hívek voltak, de egy ideje eltávolodtak az egyháztól. Meggyőződésem, hogy idehaza sok olyan ember él, aki nem kifejezetten ateista, hanem olyasféle sebet hordoz, amelynek gyógyítása esetén szívesen közeledne Jézushoz. E téren van-e valamilyen konkrét terved a jövőt illetően?
– Jó felvetések… Konkrét rendelkezéseket vezettünk be pár éve ezekkel kapcsolatban. Például a plébániai iroda nem a NAV leányvállalata. Nem lehet nekirontani egy gyászban összetört személynek, az egyháziadó-nyilvántartást mutogatva. Rendkívül fontos, hogy miként temetünk el egy halottat. Ott rengeteg a nem vallásos ember.

Nem mindegy, hogy mit és hogyan szólunk, hogy növeljük, vagy épp csökkentjük az eltávolodottak számát.

Aztán örülnünk kell, ha a maguk módján vallásos emberek gyermekeik megkeresztelését kérik. E kapcsán is sok akadályt tud egy lelkipásztor, vagy épp plébániai ügyintéző támasztani. Egyházmegyénkben eltöröltük az ilyenkor hagyományos igazolások bekérését, aminek utolsó mondata szintén a pénzre utalt. A hozzáállásunkon nagyon sok múlik.

– A püspöki kinevezésed olyan szempontból különlegesnek mondható, hogy a Szombathelyi Egyházmegye vezetője, Székely János püspök maga jelezte a Vatikán számára: segítőtársra van szüksége. Ha nem is példa nélküli, de ritkának mondható a hazai egyházban egy ilyen kérés egy püspök részéről a pápa felé. János atya rengeteg feladata arra is rávilágít, hogy a számszerűen egyre kevesebb pap egyre több tennivalón osztozik, ehhez pedig új munkatársakra, különösen új papokra lenne szükség. Mivel bátorítanád azt, aki papi hivatást érez a szívében?
– Az első dolog a tisztázás: tényleg jól érzem-e?! Vagy csak egy érzelmi fellángolás, mondjuk egy párkapcsolati válság után. Ehhez kell egy jó lelkiatya, barát vagy épp családtag. Fontos a kívülálló személy véleménye. És akit megszólít az Úr?! Egyikünk sem méltó, de ha ő mégis megszólít, csak egyetlen válasz lehetséges. Ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem az Ő döntését? Ha Ő így álmodta meg az én földi boldogulásom útját, akkor felesleges mellékutakat kutatni. Azokon mindig döcögősebben tudunk csak haladni.

Szabadon elkötelezett - ez a két szó fejezi ki legjobban mindazt, aki vagyok, ahogyan gondolkodom. A párbeszéd a lételemem: rengeteget tanulok a másokkal való dialógusokból. Hiszek benne, hogy mindenkit gazdagabbá tesz, ha kevesebbet ítélkezünk és többet kérdezünk.