Hodász András: Így ismerhetjük fel a patológiás vallásosságot

A vallás lehet erőforrás, ami felemel, de válhat szorongást keltő kontrollrendszerré is. Írásában Hodász András az egészséges és a sérült vallásosság közötti különbségre világít rá. Bemutatja, hogyan épül a szeretet és a belső szabadság az egészséges hitre, és miként alakul ki a félelemből, merev szabálykövetésből fakadó patológiás vallásosság.

Valaki nemrég megkérdezte tőlem, hogy hallom-e még Isten hangját. Azt válaszoltam: most, hogy megtanultam megkülönböztetni Isten hangját a belső szorongásomtól, igen, azt hiszem, végre valóban hallom Őt. 

Szerintem nem erre a válaszra számított. 

Papként, és később keresztény szemléletű coachként, rengeteg beszélgetéssel a hátam mögött, kialakult bennem a meggyőződés: több szó kellene hogy essen az egészséges és a patológiás vallásosság különbségeiről. Merthogy bőven van, ami elsőre talán nehezen fedezhető fel, de a hosszú távú következményében élesen szétválik egymástól. Azt is mondhatnánk, hogy a különbség ég és föld, vagy talán inkább menny és pokol.

Az egészséges vallásosság felemeli és gazdagítja az ember életét, a patológiás vallásosság szorongáshoz, traumákhoz, végső soron mentális betegségekhez vezethet.

Nem a hit a hibás. Ugyanaz az anyag lehet gyógyszer vagy méreg.

A különbség nem a hatóanyagban van, hanem az adagban, a kontextusban és az állapotban, amelyben alkalmazzák. A vallás sokunk számára a legfontosabb erőforrás, de tény, hogy másoknak kontrollrendszer, trauma-fenntartó struktúra, ketrec. 

Mielőtt belevágunk, fontos leszögeznem: teológus és coach vagyok, nem pszichoterapeuta, és ez bizony olyan téma, aminek kapcsán bizonyos esetekben klinikai szakpszichológus vagy pszichiáter beavatkozása is szükséges lehet. Ráadásul egy cikknek megvannak a korlátai, hiszen célja eleve nem lehet más, mint ismeretterjesztés, egyszóval sem diagnózis felállítására, sem öngyógyításra nem alkalmas. Mégis van helyük az ilyen írásoknak, mert elgondolkodtatnak, párbeszédet indítanak, felszínre hozzák a témákat, és katalizátorai is lehetnek a gyógyulásnak. 

Először kezdjük egy kérdéssel: ha kimondom azt a szót, hogy „Isten”, milyen érzések keletkeznek benned? Ha béke, öröm és bizalom tölt el, valószínűleg a vallás számodra a növekedés és a szabadság tere.

Az egészséges hittel élő ember általában szerető, irgalmas, biztonságot adó istenképpel rendelkezik.

Vallásosságának fókuszában az Istenhez fűződő élő kapcsolat áll, amelyben lelki értelemben ki tud teljesedni, a hit szabályai pedig a kapcsolat következményei, nem feltételei. Ez nem jelenti azt, hogy számára nem léteznek szabályok, hiszen Jézus maga mondta: nem azért jött, hogy eltörölje a törvényt; az ugyanakkor nem önkényes, kívülről erőltetett előírás, hanem valami olyasmi, ami a kapcsolatból fakad.

Hirdetés

Ilyen értelemben mondjuk, hogy a törvény teljessége a szeretet. Szeretlek, tehát megteszem neked. A randevúra nem azért viszek virágot, mert ez a szabály, hanem mert örömöt akarok okozni vele, mert szeretlek. Az egészséges vallásosság erkölcse tehát nem a külső kényszerből vagy büntetéstől való félelemből fakad, hanem belső meggyőződésből. Az ilyen keresztény a parancsolatok szellemiségét követi, nem a puszta betű szerinti végrehajtásra törekszik, mint a farizeusok. Ezzel szemben a patológiás vallásosság éppen fordítva gondolkodik:

ha majd betartom a törvényt, Isten szeretni fog, de ez a szeretet hideg, távolságtartó,

nem képes meghozni a bensőséges kapcsolódás érzését, csupán állandó teljesítménykényszert szül. 

Az egészséges keresztény hite képes együtt növekedni a személyiségével: fejlődik, árnyalódik, és felnőtt módon integrálódik. Erről az elmúlt századok szentjei és gondolkodói – Nagy Szent Teréztől J. H. Newman bíboroson át Karl Rahnerig – számtalanszor beszéltek. Az ilyen embernek reális az önképe és stabil az önbecsülése. Másokat tisztelettel és szeretettel kezel akkor is, ha nem ért velük egyet. Befogadó, együttérző, párbeszédképes magatartás jellemzi, mint Jézust, aki vámosokkal ült egy asztalhoz. Ha meg akar is győzni másokat, azt a szeretet és a felismert igazság feletti öröm motiválja, sosem a belső feszültség, a megfelelési kényszer vagy a szorongás. Az evangelizáció számára valóban az örömhír hirdetése, nem a végső ítélettől való beteges rettegés és az azzal történő ijesztgetés. 

A patológiás vallásosságra ezzel szemben büntető, kontrolláló istenkép jellemző.

Isten ilyenkor nem a szeretet, hanem a félelem és a külső kényszer forrása. Az ilyen ember a szabályokat mereven, szó szerint értelmezi, és gyakran minden elé helyezi: fontosabbá válnak olykor még Istennél is. Hajlamos a „nomolatriára”, azaz a törvény imádatára. Az erkölcs alapja ezért nála nem a szeretet és a belátás, hanem a puszta, gondolkodás nélküli engedelmesség. Ergo a szabályok megkérdőjelezése számára tiltott zóna, egyenlő a hitetlenséggel és az árulással. A Szentírást gyakran szó szerint értelmezi, és saját értelmezését abszolút igazságnak tekinti. A hitélmény legfőbb érzelmi összetevője a bűntudat, a szégyen, a megkötözöttség. Ez belülről rombolja az önértékelést, és gyakran tartós szorongást szül.

Társas kapcsolataiban gyakran leegyszerűsített, fekete–fehér gondolkodás jelenik meg, egyfajta „mi–ők” logika, ellenségképzés, a másképp gondolkodók tiszteletének hiánya. Belső stabilitását abból a gondolatból nyeri, hogy ő tartozik a „jók” közé, mások pedig rosszak. Nem ritkán megjelenik az a törekvés, hogy saját szabályait másokra erőltesse, hiszen saját istenképe felől is ezt tapasztalja, így a szeretete feltételhez kötötté válik.

Szélsőséges esetben szakralizálja a másképp gondolkodókkal szembeni dühét

(„szent harag”, „érted haragszom, nem ellened”), ezáltal mindenre engedélyt adva magának, amit Isten nevében tesz. Ennek hátterében gyakran az a félelem áll, hogy esetleg nem lesz hatékony az evangelizáció, és ezt személyes kudarcként éli meg. Érdekes, hogy általában éppen ezért nem hatékony a hittérítésben. 

A rituálék túlzott hangsúlyt kapnak nála, és hitgyakorlatában hajlamos megmerevedni. Hite elszakad a hétköznapok valóságától, túlzottan túlvilág-központúvá válik, közben személyisége nehezen érthető részeit, zavaró vágyait elfojtja, lehasítja vagy projektálja. Hite nem fejlődik, nem követi személyisége érését: gyakran regresszív, gyermeki állapotban marad, megmerevedik a régi „igazságokban”, és azokat ismétli. Az ilyen ember szemében démonizálódik a kétely.

Gyakran fejből idézi a Biblia és a katekizmus mondatait, de ritkán gondolkodik el rajtuk.

Az ilyen hit sokszor függőségi vagy áldozati dinamikát hoz létre, felerősíti a szorongást és a depresszív tendenciákat. Főleg, ha az illető olyan közösséget talál magának, amely nem a növekedés, hanem a kontroll tere. A patológiás vallásosság valójában nem Istenről szól, hanem a félelmeinkről, megküzdetlen konfliktusainkról, a valóság – például gyengeségeink – elől történő menekülésről. Ez a fajta kereszténység tulajdonképpen védekezési mechanizmus: megszabadulni a bizonytalanság, a komplexitás és a személyes felelősség ijesztő érzéseitől.

Ahogy az elején írtam, többet kellene beszélnünk erről a jelenségről. Mert gyakoribb, mint gondolnánk. A Biblia is tele van ilyen példákkal, de bőven megjelennek keresztény közösségeinkben, családjainkban is. Könnyen leleplezhető azokban az érzelmi reakciókban, amelyeket akkor tapasztalunk, ha szembesülnünk kell a saját vagy mások bűneivel, közösségeink hibáival, vagy akár hitünk bizonytalan kérdéseivel. Ilyenkor az egészséges válasz a nyitott, kérdező, változásra képes spiritualitás. A megmerevedett struktúrák, a kerülendő kérdések és a túlzott érzelmi reakciók biztos jelei annak, hogy valami nincs rendben.