Hogyan lett államfüggő a magyar kereszténység, és miként gyógyulhat ki belőle?

Az elmúlt tizenhat év káros jelenségei leginkább a Kádár-rendszerrel mutatnak rokonságot. Fájdalmas lehet szembesülni ezzel, de az utóbbi másfél évtizedben sok tekintetben hasonló pártirányítás foglyává vált az állam és – különböző módon és mértékben – a felekezetek is. A Telex és a Szemlélek együttműködésében megjelent írásában Kovács Gergely történész azt a folyamatot vázolja fel, mely a kormány és az egyházak közötti függőséget lehetővé tette.

Más európai országokhoz hasonlóan az akkor még egységes nyugati keresztény egyház szerepe jelentős volt a magyar államalapításban, kultúránk megteremtésében, a modern tudományok és a magyar nyelv művelésében. Az államegyház erkölcsi legitimációt nyújtott, illetve osztozott a magyar királyság pozitív és negatív társadalmi szerepében. Ellátott olyan közfeladatokat, amelyekre sokáig más nem vállalkozott – ilyen volt például az oktatás és az egészségügy –, illetve a királyok és az arisztokraták adományai révén hatalmas vagyonra tett szert.

A 19-20. században és a két világháború között – a világi birtokosokhoz hasonlóan – a katolikus egyház is elmulasztotta a föld- és erdővagyon igazságosabb elosztását, és ezzel hozzájárult a társadalmi egyenlőtlenségek fenntartásához. A viszonylagos bőség mellé ugyanakkor a történelemben kiszolgáltatottság is társult. A (fő)kegyuraság középkori intézménye, mely nálunk Nyugat-Európához képest sokáig fennmaradt, azt jelentette, hogy az anyagi háttér biztosításáért cserébe a világi szereplők beleszólhattak az egyház önigazgatásába. Ennek leglátványosabb módja a püspökkinevezések különböző mértékű befolyásolása volt.

1945-ben megszűnt a nagybirtokrendszer, és földosztásra került sor, némi egyházellenes színezettel: az intézményei ellátását szolgáló földek mellett az egyház erdőbirtokait nem felosztották, csak államosították. (…)

A forradalom után, 1956. november 4-től visszaállították az állam teljhatalmát, levezényelték a megtorlást, melyet a nemzetközi elismerés érdekében 1963-ban részleges amnesztiával zártak. Ez nem terjedt ki a „köztörvényesként” elítélt szabadságharcosokra, köztük Mindszenty József bíborosra sem. Ebben az évben indultak meg a vatikáni tárgyalások a katolikus egyházzal való kapcsolatok normalizálása érdekében, aminek folyományaként a felek 1964-ben úgynevezett részleges megállapodást kötöttek. (…)

Az önálló bevételeket (adományok, örökségek) és az egyházi költségvetéseket szigorúan ellenőrizték, de még a papság állami fizetése is a jutalmazás és a büntetés eszközévé vált. A rendszerpárti ún. békepapi mozgalmat 1956 után a püspökök megszüntetni nem tudták, de igyekeztek átalakítani. A magyar–vatikáni megállapodás részeként a szervezet leginkább kompromittált vezetői felmentést kaptak a korábbi egyházi kiközösítés alól. Az állam a békepapság megosztó tevékenységének csak részsikereket hozó támogatása helyett hatékonyabb módszert talált: kiszélesítette az egyházak megfigyelését sok általa támogatott püspök és papi vezető beszervezésével. Erről az ügynökakták idén októberi teljes nyilvánosságra hozatala talán további adalékokkal szolgál. (…)

Jelenkori hasonlóságok

E távolinak tűnő időszak jelenségei több meglepő hasonlóságot mutatnak az elmúlt tizenhat év tapasztalataival. Más-más módon és mértékben, de mindkét rendszer visszaélt az egyházak hiányzó önállóságával. Fontos különbség, hogy most nem volt sem nyílt, sem burkolt egyházüldözés, de kényeztetés annál inkább. Ráadásul olyan politikai felső vezetők segítségével, akik jórészt komoly egyházi háttérrel rendelkező, hitüket gyakorló emberek voltak.

A Kádár-rendszer a nagy „barátkozással” párhuzamosan orgánumain keresztül leértékelte a vallásosságot, melyet nem „ópiumként” vagy „veszélyes ellenségként”, hanem hovatovább megmosolyogni való hóbortként mutatott be. A NER fordítva járt el, kiélezve a kereszténység egyes tanításait (gender, élet- és családvédelem), magát egy „keresztes hadjárat” letéteményesének tüntette fel, és ezzel a számukra legérzékenyebb kérdésekben állította a maga oldalára az újabb társadalmi folyamatokban veszélyeket látó keresztényeket. (…)

Az egyik oldalon volt számos jó cél (valóban szükséges támogatások az épített örökség, az oktatás, a szociális ellátás és a vidékfejlesztés területén), a másik oldalon viszont az állami gyámkodás legkülönbözőbb formái. A NER képviselői messze az elfogadható mértéken felül avatkoztak be a közfinanszírozott beruházásokba, és számonkérték az egyházi nyilvánosság rendszerhűségét. Nem nagyon lehetett kibeszélni, vagy csak a Kádár-rendszerhez hasonló finom, áttételes módon. (…)

Hirdetés

A közelmúlt finanszírozási rendszere sem mentes a függőséget erősítő elemektől. Az egyszázalékos adófelajánlás mellé az állam ugyanakkora összegű működési támogatást nyújt, ami a lelkészek benne foglalt fizetéskiegészítése miatt sokak számára egzisztenciális kérdés. Különféle programok keretében vagy egyedi döntések alapján építési, felújítási, működési támogatásokat folyósít, és további ingatlanokat ad át egyházi feladatokra. (…)

A NER másik hangzatos ígérete

A historizáló kormányzati luxusingatlanok bejárása során láthattuk a sok történelmi Magyarország-térképet és -címert. Az Orbán-rendszer a „kereszténység megvédése” mellett erősen épített a „nemzeti nagyság” helyreállításának illúziójára, és erre a konzervatív keresztény szavazók különös fogékonyságot mutattak. Álmaik netovábbja volt a „Budavári Akropolisz” régi fényének visszaállítása, pedig hazánknak a középkor óta már regionálisan sem volt olyan meghatározó szerepe, amit utólag feltételezünk. (…)

Az egyesek által hovatovább Szent Istvánhoz hasonlított Orbán Viktor sokféleképpen gondoskodott ennek a látszatnak a fenntartásáról. Vezetésével a posztkádári befolyásolási stratégiát – szociológiai kutatások alapján – 2010-től rendkívül kifinomult hatalompolitikai rendszerré fejlesztették. Mi is hagytuk, hogy becsapjanak minket, és mi is becsaptuk magunkat. Nem csoda, hogy az erkölcsi iránytűk egyre kevésbé működtek, megszűnt a mértéktartás, és szinte eltűnt a szolidaritás a kereszténységünkből. Az állami vezetők misére és istentiszteletre járása, a református miniszterelnök elhíresült rorátéja, Isten nevének és a keresztény fogalmaknak a visszatérő emlegetése, a pápák rendszeres meglátogatása és hasonló gesztusok elaltatták a lelkiismeretünket.

A magyar társadalom számára a stabilitás mindent megelőző érték. A történelmi egyházakban is ez okozhatta a bajt. Ráadásul a múltban sokáig hátrányosan kezelt protestáns felekezetekben és az üldözött zsidó közösségekben fokozottan érvényesült a biztonságigény. Ezért érdemel külön tiszteletet az utóbbi években a Magyarországi Evangélikus Egyház hiteles és mértéktartó magatartása.

A megújulás lehetősége

A korábbi állampárti propaganda hatására sok keresztény a Tisza Párt vezetőire szélsőséges indulatokkal és félelmekkel tekint. Pedig a kormány- és rendszerváltás komoly lehetőséget is jelenthet a keresztény felekezetek megújulása szempontjából. Az elmúlt években megtépázott hitelesség helyreállítása, vagy inkább modern formáinak megtalálása elodázhatatlan feladat. A felépítéséhez sok év munkája kell, a szolgáló krisztusi egyház reális céljával. Elsősorban nem külső, hanem belső erőforrásokra építve.

Ehhez szükséges az önfenntartás részleges megteremtése, a közfeladatok észszerű mértékének megtalálása, ezek szükségszerű állami finanszírozása mellett az adójóváírási lehetőségek bővítése, az egyházi kezelésben lévő műemlékek helyzetének átgondolása. (…)

A kultúra sehol nem működik állami finanszírozás nélkül, de a hitéletet sok európai országhoz hasonlóan közösségi alapokra kellene helyezni. A meglévő ingatlanvagyon, a bel- és külföldi támogatások és örökségek, valamint egy hatékony pályázati rendszer kialakításával legalább meg kellene próbálni az állam és az egyház szétválasztását tükröző finanszírozási helyzetet teremteni. És ami 1989 óta elmaradt: fel kellene mérni, hogy a társadalom milyen mértékben tartja igazságosnak az egyházak közfinanszírozását.

A magyar kereszténység belső és külső megújulásának lehetnek reális alapjai. A katolikus egyházban a Ferenc pápa által elindított „szinodális út” a teljesebb közösség megvalósítása felé. A történelmi felekezetek között a mélyebb és elkötelezettebb párbeszéd. Még szélesebb körben pedig: a fiatalabb korosztály igazság- vagy inkább hitelességkeresése, a materiális javak mellett a spirituális értékek iránti nagyobb társadalmi nyitottság, vallási vagy csak kulturális alapon a keresztény művészetek és hagyományok iránti érdeklődés. A történelmi egyházak ott állhatnak a híveiknél is szélesebb rétegek születése, oktatás-nevelése, házasságkötése, betegsége és halála mellett. Ezek a vallásgyakorláson túlmutató evangelizációs lehetőségek. (…)