2026. augusztus 5-én Budapestről indultam Szingapúrba, stoppal, egyedül. Jelenleg – több mint hétezer kilométer után – Afganisztánban járok. Nem tudom, hogy meddig fog tartani, és mit fog rajtam változtatni az utazás, de mindennap megélem, hogy úton lenni jó. Ha pedig az utazás az élet metaforája, akkor aki utazik, az kétszeresen él.
Valójában egy évtizedes álmot valósítok meg most, ugyanis már 2014-ből van emlékem erre a magamnak tett ígéretre. Akkor a budapesti Mai Manó Házban egy, a nagy presztízsű francia Magnum ügynökséghez tartozó fotós kiállítását néztem meg. Marc Riboud 1955-ben terepjáróval indult Keletre, a több évig tartó utazás során végül egészen Japánig jutott. A kiállítás egyik képe előtt fogadtam meg, hogy ezt én is meg fogom csinálni. Erre több mint egy évtizedet vártam. Ez idő alatt dokumentarista fotográfusként megtaláltam a hivatásomat, és megszereztem a szükséges tudást, hogy az utazást valóban meg tudjam örökíteni. Korábban ez az út menekülés lett volna fontosabb életfeladataim elől – most azonban az út pontosan erre vitt. Így két hónapja elindultam életem legnagyobb kalandjára.
Mit tanultam az elmúlt két hónapban? Noha már stoppoltam összesen több mint 50 ezer kilométert, ilyen hosszú távon még nem utaztam stoppal egyhuzamban. Az egyik legjobb, amit kaptam, az emberi kedvesség, ami furcsa módon Európától távolodva egyre csak növekszik. Dagesztánban például szinte rutinszerűen történt meg, hogy a sofőr, aki felvett, megkérdezte, hogy éhes vagyok-e. És volt, aki a választól függetlenül elvitt egy étterembe. Ennek legextrémebb példája az volt, amikor
egy férfi csak azért vett fel, hogy elvigyen enni.
A várost nem is hagyta el. Bár mondtam, hogy valami helyit kóstolnék, steaket kaptam. Aztán kivitt a város szélére, és megvárta, amíg felvesznek; ugyanis sötét volt már, közben pedig videózta, ahogy stoppolok.
Érdekes, hogy pont abban a térségben a legkedvesebbek az emberek, amelynek a legrosszabb a pr-ja. Merthogy Dagesztánt nem szokták Toszkánával egy lapon említeni. Pedig sok szempontból jobb hely. Szinte sosem vártam többet három percnél, a kisforgalmú hegyi utakon általában az első autó megállt. Boltokban többször előfordult, hogy nem engedtek fizetni. Errefelé nincs tömegturizmus, emiatt nagy a kíváncsiság, és itt a vendég Isten küldötte. Talán ezért is történhetett meg egy hegyi faluban, az andi nép „fővárosának” számító Andiban: estefelé érkeztem, és úgy kaptam szállást, hogy a mecsetnél az esti ima után kérdezősködtem, mígnem egy család befogadott, teljesen ingyen. Hamar kiderült, hogy az apa a 80-as években Sármelléken szolgált szovjet katonaként.
Időnként a politikai helyzetről is beszéltünk. Sokan még mindig azt gondolják, hogy Magyarország Oroszország barátja, illetve többen méltatták Orbánt is. Volt, aki nem értette, hogy miért nem barátkozunk Oroszországgal, hiszen a második világháború végén felszabadítottak minket. Próbáltam elmagyarázni, hogy a magyar nők megerőszakolása és a későbbi diktatúra miatt ennek nálunk nagyon más az optikája, de erre nem igazán voltak nyitottak.
Persze az utazásnak vannak nehéz oldalai is. A folyamatos spontaneitás, improvizálás, utolsó pillanatos szállásfoglalás stresszes is tud lenni. De szerencsére a caminón megtanultam, hogy nem kell foglalni, elég besétálni egy szálláshelyre. Sajnos időnként kimarad az alvás is. Volt éjszaka Törökországban, amelyet végigstoppoltam,
ugyanis naplementekor kaptam egy 600 kilométeres fuvart.
Kialvatlanul nagyon nehéz volt a másnapot lehozni és eljutni a grúziai Batumiig.
Az orosz határátlépés szintén igen megterhelő volt: az orosz oldalon több mint öt órát vártam. Még a telefonomat és annak PIN-kódját is elkérték, és két órán keresztül azt sem tudtam, mit csinálnak vele. A nehézségek azonban tanítanak is. Az ukrajnai háborús helyzet miatt Oroszországban külföldiként nagyon nehéz SIM-kártyához jutni. Azután, hogy helyi Ügyfélkaput kellett létrehoznom, hangmintát adtam, és még az egységes biometrikus rendszerbe is bekerültem, még mindig három napot kellett várják arra, hogy aktiválják a kártyát.
Ez a helyzet, és az, hogy nincs internet a telefonomon, nagyon megterhelt. Rádöbbentett, mennyire függök a mobilnettől, és arra is, hogy mennyire magam körül forgok. Hiszen az orosz népnek valószínűleg sokkal nagyobb problémái vannak annál az apróságnál, mint amivel én kínlódtam. Ez a perspektívaváltás végül kihozott a nehéz helyzetből – nem a helyzetnek kellett megváltoznia, hanem az én hozzáállásomnak. Amint rádöbbentem, hogy a probléma nagyon beszűkített, tudtam nagylelkűbb lenni, és az élet ajándékként egyből elém hozott egy másik magyart, akivel a legváratlanabb helyen, egy orosz város hosteljének konyhájában találkoztam.
Egy elhúzódó betegség Kazahsztánban hasonló dolgot tanított. Hátizsákos utazóként sokkal nagyobb kihívás egy betegségből felgyógyulni, hiszen az olcsó szállások hálótermeiben korlátoltak a lehetőségek a megfelelő alvásra. Így hamar átköltöztem egy kényelmes hotelbe, aminek vállalható volt az ára. Amikor már több mint egy hete nem javultam, és egyre elkeseredettebb lettem, hogy ennek sosem lesz vége, egy barátom rádöbbentett, hogy milyen fontos elfogadni a betegséget is. Megértettem, hogy
a testem bölcs, és tudja, hogy időre van szüksége,
így végre el tudtam fogadni a helyzetet. Meglepett, de utólag értem, hogy másnapra miért lettem szinte teljesen egészséges. A Carl Gustav Jungnak tulajdonított angol mondás szerint: „What you resist not only persists, but will grow in size.” („Amit ellenállással próbálsz elnyomni, az nemcsak fennmarad, hanem még nagyobbá is válik.”)
A betegség nehéz napjain, amikor már el sem tudtam hinni, hogy valaha is vége lesz, felidéztem indulásomat. A Széll Kálmán tér mellett vártam egy barátomra, aki kikísért az M5 elejére stoppolni. Egyszer csak megláttam Kapu Tibort… Odaszaladtam hozzá, kezemben a Szingapúr táblával, és elmeséltem neki, hová megyek. Azt mondta: ez még az ő utazásánál is hosszabb lesz. Készítettünk egy közös képet, majd elköszöntünk. Nagy hála van bennem most is ezért a sorsszerű találkozásért.
Utazásom egyik legnagyobb öröme a keleti ember megismerése. Megboldogult budakeszi plébánosunk, Filó Kristóf atya gyakran állította szembe a keleti és a nyugati embert. Sokszor hangsúlyozta Jézussal kapcsolatban is, hogy Kelet szülötte volt, és ennek ismeretében értjük meg őt is jobban. A keleti vendégszeretet ismert toposz. De amikor újra és újra tapasztalom, egyre jobban meg akarom érteni, hogy mi áll mögötte. Amit eddig találtam: egy sokkal archaikusabb, közösségibb életformát élő ember, akiből a szeretet sokkal természetesebb módon árad. Sokszor úgy érzem, hogy visszarepültem az időben. Nyugaton hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a fejlődés mindennél fontosabb, és mennyivel rosszabb volt korábban, amikor nehezebb körülmények között éltünk. De az utazás arra tanít, hogy ez nem igaz.
Minden pozitív változásnak van negatív oldala is, minden győzelem veszteséggel is jár.
És nyugaton sok mindent elveszítettünk, csak nem vettük észre, mert közben azt láttuk, hogy minden könnyebb, egyszerűbb lett. Közben azonban eltávolodtunk egymástól, és elkezdtünk nagyon sietni. Ezért nagyon fontos megtapasztalni, amit itt még tudnak az emberek. Nagy szükségünk van a keletre, mert pont a vakfoltjainkra ad válaszokat. De erről nem érdemes többet mondani, mert ezt megtapasztalni érdemes.
Az út során próbálok a lehető legtöbb helyre eljutni. A következő országokat érintettem vagy tervezem átstoppolni: Románia, Bulgária, Törökország, Grúzia, Oroszország, Kazahsztán, Üzbegisztán, Afganisztán, Irán, Tádzsikisztán, Kirgizisztán, Kína, Pakisztán, India, Banglades, Nepál, Tibet, Hongkong, Vietnám, Kambodzsa, Laosz, Thaiföld, Malajzia, Szingapúr. A célba valószínűleg a jövő év közepe táján fogok megérkezni, de ezt nem lehet biztosan tudni. Haza szerintem repülni fogok. De ez még nagyon távol van – az utazás segít, hogy a mában éljek.
Ahogy a volt amerikai coachom minden alkalom elején megkérdezett: „What are you leaning into?” Szó szerinti fordításban: mibe dőlök bele? Mert csak akkor tudnak elkapni, ha merek dőlni. Persze ez az út nem kevés félelemmel is jár, sokat szorongok, de ettől szép az egész. Mert a végén valaki mindig elkap.
Így támogathatja a Szemléleket
A Szemlélek nem üzleti vállalkozás, kizárólag adományokból, támogatásokból működünk. Önállóságunk legfőbb záloga olvasóink nagylelkűsége. Kérjük, ha teheti, ön is csatlakozzon támogatói körünkhöz! Egyszeri vagy havi rendszeres adományát ezen a linken fogadjuk.
Támogatom
