Egy balatoni nyaralás során a leglehetetlenebb helyzetben mutatkozott meg szerzőnk számára, hogy mitől a világ legnagyobb kalandja a családos lét. Mert hétköznap együtt élni nem kunszt. Na, de három hétig, éjjel-nappal összezárva?!
A történés helyszíne egy közepesen lepukkant Opel Corsa, a 2018-as évjáratból, a 71-es számú főúton. A sofőrülésben – lelkében halk rőzse-dalok – ül apa. Mellette anya. Mögötte nyolcéves fiú. Apa mögött négyéves lány.
A négyéves lány hisztizik, mert – azon túl, hogy nem aludt délután – a bevásárlásnál nem kapott megfelelő pékárut. Ami van, az pfuj, mert azt már babakorában megkóstolta, és pfuj. Ráadásul a parkolóban is csak egy szelet kenyeret kapott, amit már elfogyasztott, így rövidesen éhen fog halni.
A kenyér – az összes többi vásárolt árucikkel egyetemben – a csomagtartóban.
A forgalom élénk. Emiatt nem állunk meg.
A nyolcéves fiú is hisztizik. Ő fényképezésre alkalmas eszközt szeretne, amelyen a fotókat mesterséges intelligencia segítségével át lehet alakítani. Apáról már készített is ilyet. Apa a képen éppen sztepptáncot jár a teraszon, melynek köszönhetően a burkolat darabokra hullik. Hiába, a teraszt nem egy jól megtermett apa ugrálására találtak ki.
Jobb egyben a feleség… Ő nem hisztizik. Nem szokása. Nem olyan családból származik. Ő simán csuklik.
Nem nagy ügy, mondhatnánk. Csakhogy ő azon kevesek közé tartozik, akik nem hisznek abban, hogy a folyadék intenzív bevitele elmulasztja a csuklást. Inkább csendben szenved, amíg elmúlik.
De nem múlik.
Megfékezhetetlenül csuklik.
Ez viszont ingerli a nyolcévest. Mellesleg apát is, de ő idézgeti magában a házassági eskü szavait, valamint a Btk. vonatkozó jogszabályait. Felváltva. Néha keverve.
– Mi baja anyának? – kérdi nyolcéves.
Csuklás.
– Miért csuklik?
Csuklás.
– De miért kell csuklani?
Apa ekkor hálát ad azért, hogy erős idegekkel áldotta meg a sors.
És ekkor jelenik meg történetünk ötödik és hatodik szereplője.
A rendőr.
Pontosabban kettő.
Apa lehúzza az ablakot.
– Ön gyorsan hajtott – mondá a közeg.
Közben a leány hátul folytatja a hisztit, immár kiegészítve azzal a társadalompolitikai állásfoglalással, hogy „buta rendőr bácsi”. A nyolcéves továbbra is kiabál. A feleség csuklik.
A rendőr benéz az autóba.
Majd rendőr1 rendőr2-re tekint.
Rendőr2 visszanéz rendőr1-re.
Csend.
Mármint odakint.
Végül rendőr1 megszólal:
– Elengedem magát.
Apa értetlenül néz.
– Gyorsan hajtott, ezért bírságot érdemelne. De attól félek, ha most megbüntetem, maga kiszáll, felpofoz, csak azért, hogy pár hétre valami csendes cellába kerüljön. Úgyhogy ez lesz a büntetése: mehet tovább. De lassabban.
Apa pedig végiggondolja: mégiscsak jobb Zánkán lenni, mint magánzánkán.
Nos, ez a történet – leszámítva, hogy gyermekeink, Sári és Dodó valóban hisztiztek, Ancsa, a feleségem pedig csuklott – a fantázia műve. Ráadásul nem is különösebben jó történet.
Csak azért hozom ide, mert valami fontosra akar rávilágítani.
A házasság és a gyermeknevelés legizgalmasabb, leginkább embert próbáló részei ugyanis nem az úgynevezett szürke hétköznapok. Nem is a hétvégék.
Hétköznap az ember reggel leteszi a gyereket az óvodában és az iskolában, a feleséget a munkahelyén, majd délután begyűjti őket, és este nyolcig valamilyen módon megoldja a közös létet. Hétvégén mindez valamivel összetettebb, de azért kivitelezhető.
Az izgalom akkor kezdődik, amikor a család hetekig együtt nyaral, és napi huszonnégy órára össze van zárva.
A hétköznapok ugyanis jótékonyan szétszabdalják a családi életet. Van iskola, óvoda, munkahely, bevásárlás, különóra, ügyintézés, meg az a néhány óra este, amikor mindenki igyekszik úgy tenni, mintha még maradt volna benne valami az aznapra kiosztott türelemből.
Aztán jön a nyaralás, amikor mindez megszűnik.
Nincs hová menekülni. Ott vagyunk egymásnak reggeltől estig. Sőt, estétől reggelig.
Ilyenkor derül ki igazán, milyen furcsa intézmény is a család.
Olyan emberek vállalják benne, hogy lehetőleg életük végéig együtt maradnak, akik egyébként abban sem tudnak megegyezni, hogy (lehetőleg) indulás előtt ki menjen először vécére, s ne kelljen a kiinduló állomáshelyre kétszer visszatérni. A gyermek pedig, akit az ember természetesen mindennél jobban szeret, képes huszonhárom percen keresztül ugyanazt a kérdést feltenni, majd amikor végre választ kap, közölni, hogy ő tulajdonképpen nem is ezt kérdezte.
A nyaralás ráadásul tele van elvárásokkal.
Pihenjünk.
Legyünk együtt.
Legyen élmény a gyerekeknek.
Legyen romantika a házasságban.
Menjünk strandra, kirándulni, fagyizni, hajózni, de közben azért lazítsunk is. Ne költsünk sokat, de ne ezen spóroljunk, elvégre nyaralunk. A gyerek ne telefonozzon egész nap, de amikor már huszonhetedik perce magyarázza, hogy miért igazságtalan az élet, valaki egészen véletlenül mégis a kezébe nyom egy telefont.
És valahol éppen itt kezd érdekes lenni az egész.
Mert könnyű szeretni egymást napi három-négy órában.
Könnyebb türelmes apának lenni, ha az ember előtte nyolc órán keresztül felnőttek között tartózkodott. Könnyebb szerető férjnek lenni, amikor a feleség nem csuklik a jobb egyben, miközben hátul egyszerre ketten követelik emberi jogaik azonnali helyreállítását.
És könnyebb békés családnak látszani akkor, amikor a nap jelentős részében nem vagyunk együtt.
A háromhetes nyaralás viszont elveszi ezeket a menekülőutakat.
Maradunk mi.
A magunk idegesítő szokásaival, fáradtságával, rögeszméivel, kenyérigényével, mesterséges intelligenciájával és csuklásával.
És talán éppen ezért jó.
Mert a család végül is nem attól család, hogy mindenki folyamatosan boldog benne. Nem attól, hogy három hétig egyszer sem veszekszünk, a gyermekek naplementében kézen fogva futnak a Balaton partján, apa pedig minden este hálás tekintettel néz anyára, miközben valahonnan halk zene szól.
Ilyen család legfeljebb a szállodai prospektusban létezik, ott is mesterséges intelligenciával javítva.
A valódi család ennél sokkal zajosabb.
Van benne hiszti. Van benne csuklás. Van benne „mikor érünk már oda?”, „ő kezdte”, „én nem ezt kértem”, „miért nem hoztad be a kocsiból?”, és időnként egy apa, aki a 71-es úton haladva egészen pontosan megérti, miért vonultak ki hajdanán a remeték a sivatagba.
De van benne valami más is.
Együtt reggelizünk. Együtt megyünk le a Balatonhoz. Együtt bosszankodunk azon, hogy már megint otthon maradt valami. Együtt ülünk be az autóba. Együtt nézzük a naplementét. Együtt éljük át azokat az egészen jelentéktelennek tűnő pillanatokat, amelyekről akkor még senki nem sejti, hogy néhány év múlva belőlük lesznek a családi történetek.
Mert a négyéves egyszer majd nem fog hisztizni a kenyér miatt.
A nyolcéves sem fogja követelni, hogy apa képét mesterséges intelligenciával alakíthassa át.
Egyszer majd nem ülnek mögöttünk.
És akkor valószínűleg nagyon sokat adnánk azért, hogy még egyszer ott ülhessünk abban a közepesen lepukkant Corsában a 71-es úton, hátul két veszekedő gyerekkel, mellettünk egy csukló feleséggel, előttünk pedig még néhány hét nyárral.
Csakhogy az ember ezt többnyire akkor nem tudja, amikor benne van.
Akkor csak azt szeretné, hogy öt percig csend legyen.
Aztán… Aztán hazamegyünk, és néhány nap múlva furcsa módon hiányozni kezd az egész.
A Balaton.
A terasz.
A 71-es út.
A közös reggelik.
A teljesen értelmetlen viták.
Még a hiszti is. (Na jó, azért ne túlozzunk.)
Így támogathatja a Szemléleket
A Szemlélek nem üzleti vállalkozás, kizárólag adományokból, támogatásokból működünk. Önállóságunk legfőbb záloga olvasóink nagylelkűsége. Kérjük, ha teheti, ön is csatlakozzon támogatói körünkhöz! Egyszeri vagy havi rendszeres adományát ezen a linken fogadjuk.
Támogatom




















