Miután Afganisztában a tálibok átvették a hatalmat, ezrével menekülnek a hazara nép tagjai Európába – és közülük egyre többen találnak rá Jézusra.
Dr. Johannes Reimer feleségével, Corneliával tavaly nyáron járt a Görögországhoz tartozó Szamosz, illetve Leszbosz szigetén berendezett menekülttáborokban, mint a WEA (Weltweite Evangelische Allianz – Evangéliumi Világszövetség) Public Engagement részlegének igazgatója (ehhez a részleghez tartozik a migrációval és a diaszpórával foglalkozó hálózat is). A házaspár nagyon sok új kereszténnyel találkozott a menekültek között, legtöbbjük Afganisztánból és Iránból érkezett.
A hazarák, akik Dzsingisz kán utódainak tartják magukat, valaha a legnagyobb etnikum volt Afganisztánban. A XIX. században még ők tették ki a lakosság kétharmadát, később azonban majdnem a törzs felét megölték, sokan pedig elmenekültek a szomszédos országokba. Nyelvük nagyon költői, népművészetük igen gazdag, és bár muzulmánok, a környező iszlám törzsektől eltérően náluk az asszonyok is részt vesznek a társadalmi életben. Fontos számukra a gyermekeik oktatása – a lányoké is. Épp ezért az elmúlt évtizedekben igen sok hazara származású nő végzett egyetemet, és került magas pozícióba.
Most, hogy a nemzetközi erők kivonultak, félő, hogy újra visszatérnek a szunnita pastuk, akik évszázadok óta elnyomták a síita hazarákat. Úgy hírlik, hogy a jelenlegi tálib vezetés a tádzsikokat és üzbégeket hazaküldené, a hazarákat viszont a temetőbe kívánja.
A menekültek közül sokan úgy érzik, minden nyomorúságukat, az elmúlt évszázadok szenvedéseit is az iszlám testvéreik okozták, ezért csalódottan elfordulnak a vallásuktól.
A táborokban, tapasztalva a keresztény önkéntesek segítségét, önzetlenségét, felébred bennük a kíváncsiság. Nem értik, miért nem muszlim hittestvéreiktől kapnak segítséget.
„Az iszlám tulajdonképp csak követelményeket támasztott, nyomást gyakorolt ránk, sőt fenyegetett. Ezzel szemben a keresztények békességről beszéltek, és sugározták is ezt a békét. Ezért határoztuk el, hogy egy kis csoport kereszténnyel tanulmányozzuk az Újszövetséget. Ma már mi is keresztények vagyunk, és megkaptuk a legdrágább ajándékot, amit a Földön ember kaphat: a békességet” – mesélik.
A táborban megtérők között sokan hazarák, akik Afganisztán néhány ezer keresztény lakója között is nagy arányban vannak. A táborokban dolgozó misszionáriusok szerint a hazara népcsoport érdeklődik leginkább a kereszténység iránt.
Nem ritka, hogy a táborban is üldözik őket az áttérésük miatt, mégis ragyognak az örömtől.
Egyiküket, Alit annyira megverték, hogy mankóval tudott csak járni, de többen imádkoztak érte, és ma ismét szalad, sőt focizik. Sok megtérő számol be csodákról, vagy arról, hogy Jézussal találkoztak – ezek által Isten maga erősíti meg az újonnan megtértek tanúságtételét sorstársaik előtt.
„Megtapasztalni, hogy Jézus valóságosan segít nekünk, hazaráknak, ez a valóságos vallási csoda” – mondja Ahmad, aki már Afganisztánban Jézus követője lett. „Az iszlámban a hit kimerül az elfogadásban. De Allahot nem lehet megtapasztalni. Jézus más, megtapasztaljuk a jelenlétét, a támogatását, vigasztalását, sőt gyakran testi gyógyítását is.” Ahmad úgy érzi, ideje, hogy népe, amely oly sokat szenvedett az iszlám alatt, megtudja, milyen is igazából Isten: „Sürgős szükségünk van az ő szeretetére és segítségére.”
Pedig a hazatérés legtöbbjük számára egyet jelentene a halálos ítélettel. Egyelőre a demokratikus világban igyekeznek felkészülni későbbi missziójukra. Nincs könnyű dolguk, mert például Németországból gyakran toloncolnak vissza hazarákat a szülőföldjükre, mondván, nem fenyegeti ott őket életveszély, legfeljebb „bizonyos diszkrimináció”, amely nem jelenti a menedékjogi törvény szerinti „megfelelő veszélysűrűséget”. Általános, hogy a hatóságok a megtérést csak látszólagosnak tartják, és úgy vélik, a hazatérőket nem fenyegeti veszély.
Történik ez annak ellenére, hogy az Open Doors missziós szervezet által minden évben elkészített felmérések szerint 2021-ben Afganisztán a keresztények számára legveszélyesebb ország lett, megelőzve az évek óta „csúcstartó” Észak-Koreát.
A Jézusban békességet találó hazarák egyike, Mohammad mégis bizakodó: „Látjuk, milyen fontosak vagyunk Istennek, és hogy miért kell mindezeken a nehézségeken átmennünk.
Isten készít fel a missziónkra, amely odahaza, a saját népünknél vár ránk.”
