„A paráznaságot ma sem tudjuk definiálni” – háromgyerekes római katolikus pap a szexről

Egészségügyi főiskolán diplomázott, majd ügyvéd lett, harminc évet élt házasságban, melyből három gyermeke született. Miután polgári házassága véget ért, és ténylegesen megtért, jelentkezett a hittudományi főiskolára. Világi hallgatóként teológusdiplomát szerzett, majd – mivel polgári frigye a kánonjog szerint nemlétező volt – püspöke pappá szentelte. A kaposvári Nagyboldogasszony-székesegyház káplánja, Boross László a Sexonomia & Tactologia című beszélgetéssorozat kezdeményezőjeként a nemiség katolikus olvasatát kínálja fel – tabuk nélkül. Esztó-Harazin Dorottya interjúja.

– Teológushallgatóként egyik évfolyamdolgozata témájaként a „paráznaságot” húzta. Mit gondolt elsőre róla, és hogyan közelítette meg a témát?

– Amikor megtudtam, hogy a „paráznaság” lesz a témám, megkérdeztem a tárgyat oktató professzoromat, Török Csaba atyát, hogy mégis mit kezdjek vele. Azt mondta, a témát két irányból közelíthetem meg: nyelvészetileg vagy morálteológiailag. A nyelvi megközelítést választottam, mert a Szentírás sok helyen ír erről, de csak a szakirodalom feldolgozásakor jöttem rá, hogy erre a területre nincsenek magyar szavaink. A nyelvújítók idején ez a téma tabu volt, így nem is alkottak rá kifejezéseket. Ma is vagy latinul beszélünk róla, vagy gyermeteg, esetleg trágár kifejezéseket használunk – vagyis csúnyán tudjuk kifejezni azt, amiről a legtermészetesebb volna beszélni. El akartam mélyülni a témában, ezért beiratkoztam a Jeruzsálemi Egyetem bibliai héber kurzusára, mely a Covid-járvány idején online zajlott. Ezzel párhuzamosan a külföldi források kutatása közben rábukkantam egy érdekességre. Egy 1934-es angol társadalomfilozófiai mű 93 civilizáció történetét vizsgálva arra jutott, hogy ezen kultúrák sorsa a férfi és a nő kapcsolatának minőségén, erkölcsiségének stabilitásán múlt, és összeomlásukhoz e kapcsolat erkölcsi romlása vezetett.

– A katolikus egyház meglehetősen sokat beszél a szexualitásról…

– Igen, mert fontos. Istennek is az, hiszen a tízparancsolatból kettő is erre vonatkozik. Az egyház gyakran több száz oldalas művekben értekezik a témáról, így a lényeg néha az egyszerű hívő számára elveszni látszik. Szent II. János Pál pápáról közismert, hogy mennyire fontos volt neki ez a téma, ezért is foglalkozott vele másfél éven át, majd tették közzé elmélkedéseit A test teológiája címmel összefoglalt katekézissorozatban. És valóban, a nemiség teológiai és társadalmi értelemben is kulcskérdés. Előtanulmányaimban nemcsak a katolikus forrásokat vizsgáltam, hanem a világi szakirodalmat, sőt a feminista irodalmat, néhány LMBTQ-szemléletű írást, biológiai, szociológiai és posztmodern filozófiai megközelítéseket is. Beszédes, bár vitatható adat például, hogy a 90-es évek közepén végzett felmérés szerint a magyar nők 60 százaléka soha nem tapasztalt meg igazi orgazmust, illetve hogy száz emberi közösülésből mindössze 16–22 esetben jön létre fogantatás. Ez azt jelenti, hogy testi élvezetre vagyunk teremtve, „ítélve” – hiszen a szexualitás nem pusztán a fajfenntartásról szól, hanem az ember kölcsönös örömszerzésének, kapcsolatának, kötődésének is része.

Mindez azonban az isteni rend szerint erkölcsi kereteket igényel, amelyet – nézetem és hitem szerint – leginkább a szentségi házasság képes biztosítani.

Erről értekezik és tanít XVI. Benedek pápa a Deus caritas est kezdetű enciklikájában.

– Milyen további félreértésekhez vezet, hogy nincsenek jó szavaink a test dolgaira?

– Sokat elárul, hogy a magyar nyelv „paráznaság” szavát ma sem tudjuk pontosan definiálni – még gyakran a teológusok sem. A Katolikus Egyház Katekizmusa szerint a paráznaság „egy szabad állapotú férfi és nő házasságon kívüli testi egyesülése”. A mózesi törvények között is megtaláljuk, Isten VI. parancsolataként. Ott azonban beleértették a hűtlenséget és a prostitúciót is. Mégis, az első katekizmus megszületése óta eltelt közel fél évezred alatt sem sikerült meghatároznunk, hogy pontosan mit is jelent a paráznaság. A Szentírás régebbi, latin és más idegen nyelvű megfogalmazásai – ha szó szerint fordítanánk – mai magyar fülünknek durván hangoznának. Míg például a magyar verzióban a „paráznaság” szó szerepel, a latin, az angol, a német, a spanyol és a francia – bocsánat a szóért – „kurválkodást” ír. Az újabb, magyar nyelvű fordítások már árnyaltabban fogalmaznak. De nem csak itt találkozunk nyelvi nehézségekkel. A héber és a görög szövegekhez képest a magyar fordítások sok helyen félrevezetőnek tűnhetnek. Például az evangéliumokban Jézus a házasság felbonthatatlanságát tanítja, de van benne utalás a paráznaságra mint kivételre. Az evangélium görög szövegének ilyen értelmű fordítása sok évszázada vita tárgya. A krisztusi tanítás egésze azonban a válás tilalma alól semmilyen kivételt nem enged, a szentségi házasság felbonthatatlan. „Amit Isten egybekötött, ember szét ne válassza.” A szöveg egy mai, pontosabb fordítása a „kivétel” szó helyett azt adja: még a házastársad paráznasága esetén sem válhatsz el. Ez a fordítás megfelel Jézus tanításának és az egyház ezzel megegyező gyakorlatának. Ugyanakkor a magyar és más fordításokban még a korábbi fordítás olvasható. Ezek a különbségek a teológiai megértést is torzíthatják.

Hirdetés

Érdemes az ilyen kérdéseket az egyház tanításának fényében, az isteni igazságot keresve körüljárni.

– A Sexonomia & Tactologia című beszélgetéssorozat is ezt teszi. Mit szeretne elérni a kezdeményezéssel?

– Megérteni és másokkal együtt feltárni, mi lehet Isten szándéka a férfi és a nő közötti, általa elgondolt kapcsolatról. Nem az ember nemiségét akarom boncolgatni, hanem a kapcsolatot magát. Számos tény indokolhatja ezt. Az Egyesült Államokban például a ‘70-es évekig vagy 800, de a ’90-es évekig is mintegy 100 olyan jogszabály létezett, amely szerint a nők és a férfiak nem egyenjogúak. Hiába adták meg 1920-ben a választójogot a nőknek, nem mondták ki mindenre kiterjedően, hogy egyenlők a férfiakkal. Magyarországon is évezredes maradványa van ennek a szemléletnek. Ahogy felénk is mondják: „Hány családod, kis cseléded van?”. Vagyis hány kis családod, hány gyermeked? Ezzel a szemléletmóddal még bőven van teendőnk. Mert bár az, hogy „nőt nem verek”, elvileg átment a magyar jogba és köztudatba, a szlogen sokszor azzal folytatódik, hogy „na, de a feleségem, az más!”.

Amikor polgári demokratikus Magyarországról beszélünk, a jogszabályainkban meg kell védeni a családokat, illetve fel kell lépni a családon belüli erőszak ellen.

– Ehhez képest mára a nyugati világ számos országában átlendült az inga, és egyes feminista törekvések miatt sokan már a férfiak egyenjogúságát féltik. Hogyan látja a nő szerepét a társadalomban?

– Hiszem, hogy a 21. század a nők évszázada. Az anyaság képessége természetes adottság, de a nőknek ettől függetlenül is több helyük és szerepük van a világban. Ehhez viszont nemcsak jegyesoktatásra, hanem a házaséletre, a női szerepek betöltésére való felkészítésre, a természetes családtervezés bemutatására is szükség van. Úgy tűnik, a keresztény egyházakon kívül szinte senki nem próbálja meg felkészíteni a fiatalokat a házasságra. Sztereotip képek élnek a fejünkben az egyházról, Istenről és a szentségi házasságról. Ráadásul ezt a virtuális térben ellenőrizetlen információk özöne igyekszik elfedni. És amikor a fiatalok életre szóló döntés előtt állnak, sokszor annak alapján döntenek, hogy „Bármit, csak meneküljek otthonról”, vagy „Majd megváltozik…”. És a legrosszabb válasz: „De hát szeretjük egymást!’. Amikor szerelmesek vagyunk, a legjobbat látjuk, de nem a valódit. Amikor majd akár 5-6 évig járunk jegyben, tisztaságban, akkor vesszük csak észre, hogy a másik milyen ember, hogy van-e kitartása, emberi tartása. 

– Reális az, hogy egy jegyespár 5-6 évet tisztaságban éljen, ahogy az egyház előírja? Júliusban a Szemléleken számoltunk be arról a felmérésről, amely szerint Magyarországon az elkötelezett katolikus megkérdezettek fele nem szűzen ment a házasságba, és a kevésbé vallásgyakorlók körében ez az arány még magasabb lehet.

– A katolikus országok egy részében, a Mediterraneumban vagy Latin-Amerikában a tisztaságban megélt jegyesség hagyományosan létező gyakorlat, és ott sokan még ma is komolyan veszik. Többen kérdezik, hogyan lehet kibírni. A szexualitás célja nem a tiltás, hanem a beteljesedés: hogy az ember előbb megismerje önmagát, majd a másikat, közös értékrendet és célokat alakítsanak ki,

aztán jöhet a beteljesedés a szexualitásban, ami, hogy úgy mondjam, a hab a tortán. Az egyház is azt szeretné, hogy a hab a tortán, vagyis a helyén legyen.

És ha a biokémia működik, akkor az egy csókkal vagy akár – hogy mondjak egy merészet – sextinggel is működhet, nem kell hozzá sokkal több. De éppen az ilyen kérdéseket kell átbeszélni és közösen körüljárni az egyház tanítása alapján.

– Az egyház tanítása a nemiség terén sokszor tiltások formájában jelenik meg. Nem lehet ennek traumatizáló hatása?

– De, igen. Ezek a szabályok sokszor több száz évesek, más társadalmi berendezkedésre készültek. Akkoriban a népegyház hatalmi struktúrában működött: a pap képviselte a híveket Isten előtt, a mise latinul folyt, és a közösség nem vagy alig értette, mi történik. Az egyház mindig igyekezett megőrizni az erkölcsi tisztaság követelményét, és elutasította a szabadosságot. Ezt értelmezte a II. Vatikáni Zsinat, amely egyben fordulatot hozott. Ez folytatódott a Ferenc pápa által meghirdetett és Leó pápa által továbbvitt szinodális úttal. A szinodális egyház lényege éppen az, hogy beszélgessünk. Új módon, új témákról és mindenkivel. De ehhez belső motiváció is kell: a vágy arra, hogy megismerjük Istent, és megértsük, mit akar tőlünk. Ehhez viszont nincs tuti, mindenkire alkalmazható recept, hiszen sokfélék vagyunk. Ehhez kell a párbeszéd, egymás, akár nagyon eltérő nézeteinek – nem az elfogadása, hanem a – megértése.

– Mit gondol, a szexuális tanítás terén van teendője az egyháznak?

– Ki kell lépnünk abból a kultúrából, amelyben a nemiségről álszemérmesen, csak bűnök vonatkozásában, szégyenkezve vagy egyáltalán nem lehet beszélni. A szexuális nevelésnek – nem csak a felvilágosításnak, amiben egyébként nem állunk jól – arról kellene szólnia, hogy mit jelent férfinak és nőnek lenni, elköteleződve szeretni a másikat. Nemcsak testileg, hanem érzelmi, akarati, spirituális és szentségi vonatkozásban is. Ma a kamaszkor kitolódott a 30-as életévekig, késik a felnőtté válás, az emberek egyre később köteleződnek el és vállalnak felelősséget. Ennek is vannak közösségi következményei, de nem nagyon foglalkozunk velük.

Szerintem a világ ma nem erkölcstelen, inkább erkölcs nélküli.

Nincsenek közös, mindenki által elfogadott íratlan együttélési szabályok, morális normák, a legtöbb ember a maga értékrendjét követi. A posztmodern filozófiai szemlélet érvényesül – „nincsenek nagy narratívák” –, amely szerint minden íratlan szabály valamilyen közösség szempontjából értékes, végül azonban semmi sem az.

– Egy cölibátusban élő pap hogyan tud hitelesen beszélni a férfi–nő kapcsolatról?

– Őszintén? Nem gondolom, hogy egy papnak kellene beszélnie róla – sokkal inkább családban élő, szexuálisan felvilágosult, tudással és tapasztalattal rendelkező embereknek kellene megszólalni. Azt remélem, találok ilyen házaspárokat, akik szeretnének bekapcsolódni a beszélgetésekbe. Engem sem a papságom tehet alkalmassá erre a szolgálatra, hanem korábbi, nagyon is világi életem, harminc év polgári házasságom és három gyermekem felnevelésének tapasztalata, valamint a hitem, a teológiai tudásom és az ebben a témában szerzett töredékes ismereteim.

– A párbeszéd tere lehet a Sexonomia & Tactologia előadássorozat is. Hogyan kell elképzelni egy ilyen alkalmat? 

– Férfi és nő kapcsolatának erkölcsi kérdéseit 14 témára próbáltam szűkíteni, és az egyes témákat rövid előadásokban próbálom felvezetni. Igyekszem összekötni a hitet, az egyház tanítását és az emberi, közösségi tapasztalatokat. Nem kell mindenkinek katolikusnak lennie ahhoz, hogy értse, miről beszélgetünk. A résztvevők többsége eddig nő, 18 és 55 év közötti, sokan elakadt élethelyzetben. A férfiak szemérmesebbek és zárkózottabbak. Hiszek a szinodalitásban, a párbeszédben, de az egyháznak eközben ki is kell állnia a krisztusi igazság mellett. Nem vagyok birtokában az egyház szexualitással kapcsolatos teljes tanításának, csak a felszínt kapargatom, de ha közösen keressük az utat, közelebb kerülhetünk hozzá.

– Merre szeretné továbbfejleszteni az előadássorozatot?

– Rövid távú célom a brandépítés egy újszerű megközelítéssel. Korábban Sexologia Catholica néven futó kezdeményezésemet kereszteltem át Sexonomia & Tactologiára, mert ez talán jobban kifejezi a tartalomra irányuló eredeti szándékaimat. A nomia görög szó, jelentése: rend, törvény, struktúra. Ez a kifejezés modern, nem bulvár, nem moralizáló, és több mint a szexológia – mélyebb, emberibb, kapcsolati és spirituális dimenzióval, nincs negatív vagy vulgáris mellékzöngéje. A tactilis latin szó, azt jelenti, érintéshez kapcsolódó. Isteni és emberi érintés, amelyben a teológia, az antropológia, az intimitás, a finomság, a lelki közelség tartalmi elemei vannak. Ez egyúttal Facebook-oldalnév, előadássorozat-cím és podcast is. Szeretném továbbá befejezni Sexonomia & Tactologia című könyvemet, amelyben részletesebben, a beszélgetéssorozat tapasztalatait is beépítve tenném elérhetővé a kérdéskör témáit, természetesen beágyazva a katolikus tanításba és hitrendszerbe.