„Sokan szeretnének változást, de kevesen akarnak változni” – interjú Siba Balázs lelkigondozóval

Változáskalauz címmel jelent meg a Harmat Kiadónál a református lelkész, lelkigondozó új könyve, amely szerint gyakran félünk a személyes megújulástól, de ha tudatosan foglalkozunk az elakadásainkkal, akkor felül tudunk emelkedni a fejlődésünket gátló akadályokon.

– Az ezredforduló környékén ismerkedtünk meg, azóta nagyot változott a világ. Ha találkoznál az akkori, huszonéves önmagaddal, vajon mit mondana neked: „te semmit sem változtál”, vagy „te mennyit változtál”?

– Fogós kérdés. A válasz talán az, hogy nem vagy, hanem is. Van, amiben megmaradtam annak, aki mindig is voltam, más téren dörzsöltebb lettem, olyan értelemben, hogy megdörzsölt az élet, és már nem vagyok olyan naiv, mint fiatalon voltam. Az biztos, hogy ha huszonéves koromban a kezembe került volna egy olyan könyv, mint amit most írtam, annak nagyon örültem volna, mert hasznos támpontokat kaptam volna a felnőtté válás folyamatához. Nem véletlen, hogy az épp ebben az életszakaszban lévő fiaimnak dedikáltam a kötetet.

– Akkor ez a könyv elsősorban a nagy életdöntések előtt álló fiataloknak szól?

– Gyakran születnek úgy könyvek, hogy az író szeme előtt ott áll egy elképzelt olvasó, akinek mondani szeretne valamit. Elsőként valóban az egyetemistákra, köztük saját fiaimra gondoltam, ám ahogy készült a kézirat, be kellett látnom, hogy ez nem a felnőtté válás története lesz. A könyv egy olyan átalakulásról szól, amely bármely életszakaszunkban megtörténhet velünk.

Nem mindenben válunk egyszerre felnőtté,

ráadásul vannak területek, ahol folyamatosan alakulunk, újrarendeződünk. Azoknak szól tehát ez a könyv, akik benne akarnak lenni változásaik alakításában, hogy ne csak úgy megtörténjenek velük a dolgok, hanem abban növekedjenek, amiben ténylegesen szeretnének fejlődni.

– Többször előkerül a félelem témája a könyvedben mint a változást gátló tényező. Miért félünk a változástól?

– Általában szeretjük a változást, csak nem magunk, hanem mások vonatkozásában. Lázár Ervin Bab Berciről szóló meséjében szerepel egy csodapatika, ahol sokan kérnek orvosságot, de jellemzően valaki másnak. Ez viszont olyan gyógyszertár, ahol mindenki csak magának kérhet orvosságot. Ez is azt üzeni, hogy sokan szeretnének változást, de kevesen akarnak változni. Ennek fő oka, hogy az adott élethelyzetemben megvan a komfortom, amiből nehezen engedek. Kialakult az életem, s amiben épp benne vagyok, azt könnyen fogadom el jónak, igaznak – alapvetően elfogultak vagyunk magunkkal szemben. Nem könnyű megnyílni abba az irányba, hogy más is lehet a valóság, a helyesebb út, mint amin eddig jártam. Erről a nem könnyű folyamatról szól a könyvem, s

bár a változás titkának megfejtését nem ígérhetem, azért részekre bontom az elefántot,

és négy olyan fordulópontot mutatok be alaposabban, amelyeken át kell haladnunk, hogy valódi, tartós változás valósuljon meg az életünkben. Ezek mindegyikénél könnyű elakadni, megtorpanni, visszafordulni. Lehet, hogy az ismerőseim már jó ideje szurkolnak a túlpartól, reménykednek a változásomban, de nekem kell átmennem ezeken a fordulatokon.

Hirdetés

– A négy fordulópont ott szerepel a kötet borítóján is: felébredés, elindulás, szembenézés, felülemelkedés. Mintha logikájában hasonlítana ez a gyászfolyamat öt lépéséhez.

– A könyvem logikája alapvetően a Joseph Campbell által megalkotott „hős útja” koncepcióra épül, ami a coaching, tanácsadó szakmában alapműnek számít. Ezt egészítettem ki több változási forgatókönyv elméletével, amelyek abban segítenek, hogy miként szokjunk le a cigarettázásról, vagy hogyan járjunk végig egy gyászfolyamatot, de a bibliai megtérések történetének forgatókönyvei is mintaként szolgáltak. Sok ugyanis ezekben a folyamatokban a hasonlóság – gyakorlatilag egymásra helyeztem a rétegeket, ebből rajzolódott ki egy összetett szemléletmód, amit a könyvem bemutat.

– Hogyan mutatnád be ezen fordulópontok lényegét?

– A felébredés olyasmi, mint amikor egy családterápiás alkalmon a férj arról beszél, hogy biztos nem hajlandó változni, másképp nézni az életet, mert akkor kiderülhet, hogy ő látja rosszul a dolgokat. Számára ez komoly küzdelem, hiszen azért jött ide, hogy a feleségét „szereljük meg”. Még nem akar elindulni, de már az ébredés fordulópontjánál tart. Az elinduláshoz egy másik hasonlat: ott állok a tenger partján, a víz hideg, a gyermekeim bent vannak, és már nemcsak fejben játszom le, hogy képes vagyok leküzdeni a kellemes levegőjű kintlét komfortját, hanem elindulok, nem hőkölök vissza, belemegyek a hideg vízbe, mert elhiszem, hogy nem fogok megfagyni.

A szembenézés lényege, hogy elfogadom, nem az vagyok, akit megálmodtam magamról.

Amivel pedig szembenézek, az a sötét oldalam, de olyan módon teszem ezt, hogy nem depresszióba esek, hanem élni tudok az ebből a fordulópontból származó energiával. Jézusnak van egy ide illeszkedő, nagyon szép gondolata: ha a gabonamag el nem hal, egymaga marad, ha pedig elhal, sok gyümölcsöt teremhet. Léteznek ilyen „kis halálok” az életünkben, amikor le kell számolnunk addigi önképünkkel. A negyedik fordulópont, a felülemelkedés megélése sem könnyebb az előzőeknél. Olyan ez, mint amikor Gilgames megjárja az alvilágot, hogy megszerezze a gyógyító füvet; ez sikerül is neki, de hazafelé tartva elalszik, és egy kígyó ellopja tőle az elixírt. Mégis visszamegy a városba, üres kézzel, de más emberként. Két világ bölcsességét hordozza, két világban is otthon van. Átment egy alapos transzformációs úton, és bár ugyanoda tér vissza, már nem ugyanaz az ember. Új emberré lett.

– Eddig az emberről beszéltünk, ám a változás tőlünk függetlenül is zajlik a világban. Ez hogyan érinti a négy fordulópontot?

– Folyamatos változás vesz körbe bennünket, és nem biztos, hogy minden új dologból tanulunk, de érdemes tudatosan foglalkozni a saját változásainkkal. A könyvben azokra a struktúraváltásokra fókuszálok, amikor továbblépek – azon, hogy új információkat gyűjtök a világról és azokat a régi keretbe szuszakolom bele –, és megjelenik valami új, ami szétfeszíti az addigi keretet.

Ilyesmire utal az a jelenet a Schindler listája című fekete-fehér filmben, amikor megjelenik egy kislány piros ruhában.

Mit keres egy fekete-fehér filmben egy piros ruhás kislány? Ilyen az, amikor az eddigi magyarázataink már nem elegendőek számunkra – mintha egy új szín jelenne meg az életünkben, elkezdjük másként látni a világot. És ilyen az, amikor már nem tudok gyerekként hinni, hanem felnőttként új hitvilág áll össze bennem. Folyamatosan változik a világ, benne mi is, és időnként érdemes rácsodálkozni, hogy mi történt velünk útközben. Valahogy átalakult a díszlet körülöttünk – engem pedig az érdekelt, hogy miként tudok tudatosan benne lenni a struktúraváltás folyamatában. Azért kalauz a könyv elnevezése, mert nem diagnózist állít fel, hanem reflexiós felületeket kínál arra, hogy felismerésekre jussak, megküzdjek a kihívásaimmal, hogy belássam, mire vagyok vak, mivel kellene szembenéznem, miben nem merek elindulni, hogyan hozzak meg döntéseket.

– Említetted a hitben való fejlődést. Lelkigondozóként megnyugtathatod akkor az olvasókat, hogy aki felnőttként másként éli meg az istenkapcsolatát, a kereszténységét, mint amikor bérmálkozott, konfirmált, nem jár rossz úton?

– A személyes hit útján járva vannak úgynevezett otthonra találások, amikor kialakul egy megértett világom és hitéleti komfortzónám. De Isten folyamatosan szólítgat, arra invitálva bennünket, hogy induljunk tovább, keressük őt. Isten a legnagyobb képromboló, abban az értelemben, hogy a róla magunkban kialakított képet újra és újra lerombolja. Az életünk során eltérő módokon mutatja meg magát, és ebben az is benne van, hogy – amint a lelkiségi irodalomban sokszor találkozunk az erre történő utalással – hitbeli változásaink a fényes nappal és a sötét éjszaka váltakozását is magukban hordozzák.

– Te azt mondod, változás, amire nekem katolikusként már csak a Ferenc pápa által kezdeményezett szinodális folyamat kapcsán is a megújulás szó jut eszembe, de említhetném a reformáció beszédes kifejezését is. Milyen kapcsolatban állnak ezek a jelentéstartalmak egymással?

– Amikor a címet fogalmaztam, magam is kerestem a megfelelő szót. A transzformáció állna legközelebb ahhoz, amit üzenni szeretnék, de nem tartottam találónak. Ugyanazt válaszolnám most, mint az első kérdésedre: is. A változásban benne van a megújulás is, az önreformáció is. Olyan önmegújító programról szól a könyvem, amelyet végigjárva rácsodálkozhatok, hogy

bár haladtam, fejlődtem, mégis végig ugyanott voltam: Isten tenyerén.

Visszatekintve a változásom útjára felfedezhetem, hogy Isten megőrzött, hogy ez a történet igazából a kegyelemről szól. Kell hozzá Isten támogatása, de nekem kell felébrednem, elindulnom, szembenéznem, felülemelkednem. Ehhez pedig a reménykedés képességére van szükség. A reménység olyan, mint egy útmutató Isten részéről, hogy merre tovább.

– A négy fordulópont mellett a könyvedben szóba kerül a titok is. Mire utalsz ezzel?

– Pál Ferinek van erre vonatkozó kifejezése: spirituális ugrás. Olyasmiről van szó, mint amikor egy sekély patakon átkelve egyik kőről a másikra ugrok. Vannak útitársaim szövetségeseim, ellenfeleim a fejlődésem útján, sok minden hat rám. Megtervezhetem a változásom folyamatát, de emberileg nézve titok, hogy mikor engedem el a régi embert, az addigi énképemet, az egómat. A változás megtörténte az a pillanat, amikor a személyes intuíció és Isten munkája összeér.

– Április 12-én országgyűlési választások lesznek. Azt feltételezem, hogy számodra lelkigondozóként kifejezetten érdekes lehet ez az időszak. Érzelmek intenzív áradása, lelki tusakodás jellemzi napjainkat, a változástól való félelem is benne van a levegőben. Mit üzen ez a társadalmi felbolydulás számodra?

– Azt tartom a legfontosabbnak, hogy ebben a helyzetben személyesen képesek legyünk szembenézni azzal, hogy mit kell elengednünk, milyen változási utat kell megfutnunk. Legfőképp ne a másiktól várjuk a változást, hanem tegyük fel a kérdést: nekem mit kell tennem? De ez nagyon összetett kérdéskör. Minden kultúrának megvannak a saját társadalmi üzenetei. Van olyan kultúra, ahol az az uralkodó nézet, hogy minket mindig egyedül hagynak, de mindig győzedelmeskedünk. Más kultúra úgy tekint magára, hogy mi visszük el a jólétet az egész világnak. Nekünk, magyaroknak is vannak ilyen üzeneteink, például

„ne szólj szám, nem fáj fejem”, vagy „úgyis mindent a fejünk felett döntenek el”. Én azt is kulturális üzenetnek tekintem, hogy „valaki csináljon már valamit, csak ne én legyek az a valaki”.

Súlyos örökség ez, amit régóta cipelünk. És azt látjuk ma, hogy úgy is lehet rendszert váltani, hogy igazából nem változik semmi, merthogy a gondolkodásunk ugyanarra a struktúrára épül. Több nemzetközi kutatás is arra jutott, hogy a magyar kultúra kerüli a bizonytalanságot. Inkább őrizzük meg azt, amibe beleszoktunk, mint hogy belevágjunk a bizonytalanba. Ez erős kulturális üzenet, ami meghatározza a gondolkodásmódunkat, de itt is az a kérdés, hogy képesek vagyunk-e a változásra. Vajon tényleg minden a fejünk felett dől el? Vajon meg tud születni bennem az új ember? Ha a teológus énemet kérdezed, az jut eszembe, amit Luther mondott: mindig megigazított és mindig bűnös ember maradok. Törekednem kell arra, hogy ha már Isten elkezdte bennem a jót, akkor azt valahogy véghez is vigye. Nekem az a feladatom, hogy ami ebbe a földi életbe beleférhet, azt – a magam dolgát – elvégezzem.