Eduardo Vizcarra Ladrón de Guevara perui jezsuita évekig együtt dolgozott Robert Francis Prevosttal. A Szemlélek kérésére felelevenítette a XIV. Leó néven pápává választott püspökhöz fűződő emlékeit, köztük azt az esetet, amikor a Chiclayói Egyházmegye vezetője mesterien oldott meg egy konfliktust.
Robert Prevost püspökkel 2017 és 2019 vége között álltam kapcsolatban, miután Juan Carlos Morante tartományfőnök atya helyettes elöljárónak nevezett ki a chiclayói jezsuita közösségbe. A feladat része volt a lelkigyakorlatos ház kísérése és egy keresztény egyetemistákból álló, nagy létszámú csoport segítése, emellett részt vettem a városi szemináriumban havonta megrendezett egyházmegyei papsági találkozókon.
Utóbbi alkalmak egyikén találkoztam először Prevost püspök úrral. Miután az egyházmegyében szolgáló új jezsuitaként hivatalos és udvarias formában bemutatkoztam, ezeknek az összejöveteleknek a légkörében kezdtem megismerni azt az embert, akiből mára pápa lett. A lelkipásztori beszélgetések, a közös gondolkodás és az egyházmegye jövőjéről megfogalmazott javaslatok nyomán egyre jobban kirajzolódott az egyházképe.
A nyitottabb, részvételre hívó, szinodalitásra törekvő egyház eszméjét képviselte ‒ noha akkoriban ezt a kifejezést még ritkán használták ‒,
ami egyértelműen illeszkedett Ferenc pápa szellemiségéhez.
Prevost püspöknek azonban nem volt könnyű dolga. Olyan egyházmegyét vett át, amelynek sajátos, már megszilárdult egyházképe volt ‒ eltérő attól, amit ő képviselt. Ahogy ilyenkor lenni szokott, az átmenet során feszültségek jelentkeztek. Bár püspök úr tisztán látta az irányt, nem mindig találkozott nyitottsággal a változásokra. Sok pap, akinek a képzése inkább egyfajta klerikális modellben történt, kellemetlenül érezte magát a Ferenc pápához közel álló püspök újításai miatt.
Világosan emlékszem egy különösen feszült találkozóra. A gyűlés kezdetén egy papokból álló csoport nyomást gyakorolt püspök úrra, hogy foglaljon állást bizonyos apokrif iratokról, amelyek egy vitatott témával kapcsolatban terjedtek az országban. Sokan felháborodtak rajtuk, noha valójában nem ismerték pontosan a tartalmukat. Egy ilyen dokumentum hozzám is eljutott, és gyors átolvasás után úgy láttam, hogy a tartalma korántsem olyan riasztó, mint ahogyan egyesek állították. A szöveg azt hangsúlyozta, hogy emberi méltóságából fakadóan mindenkit egyenlően kell kezelni, s a férfiakat és a nőket ugyanolyan jogok és kötelezettségek illetik meg. Ennek ellenére a téma puszta említése is
gyanakvást, bizalmatlanságot, sőt félelmet váltott ki egyes körökben, mintha a szöveg valamilyen erkölcsi vagy tanbeli fenyegetést jelentett volna.
Ez a csoport határozottan javasolta, hogy az egyház szervezzen tömeges tiltakozást, ahogy az ország más helyein is történt. Nekem mindig is az volt a benyomásom, hogy az ilyen megmozdulásokat könnyen manipulálhatják azok, akik félnek a Ferenc pápa által szorgalmazott változásoktól. A szóban forgó ülésen Prevost püspök láthatóan meglepődött, különösen a javaslat előadásának módján, mert az nem a párbeszéd jegyében, hanem követelésként jelent meg. Úgy tűnt, mintha a rá nehezedő nyomás közepette hosszan keresgélte volna a szavakat a válaszához.
Ekkor felemeltem a kezem. Tisztelettel félbeszakítottam a beszélgetést, és megkérdeztem: „Elolvasta valaki a szóban forgó dokumentumot?” A teremben csend lett. Ekkor megosztottam néhány gondolatot olvasmányélményemről, rámutatva arra, hogy talán túlreagáljuk a helyzetet, anélkül, hogy elegendő információnk lenne.
Püspök úr ezt a pillanatot használta ki, hogy közbeavatkozzon.
Közvetlenül az én felszólalásomra hivatkozva hangsúlyozta, milyen fontos, hogy jól tájékozódjunk, figyelmesen olvassunk, és ne hagyjuk, hogy zavaros vagy elhamarkodott hírek megzavarjanak minket. Ma ezt a fake news, vagyis az álhírek elleni fellépésnek mondanánk. Hangneme nyugodt, de határozott volt, és óvatosságra, megkülönböztetésre hívott. Ez a gesztus számomra nagy bölcsességről tett tanúbizonyságot.
Nem sokkal később püspök úr személyesen felkeresett, hogy megköszönje a hozzászólásomat. A jezsuita közösségünkkel elfogyasztott ebédek alkalmával megosztotta velünk, mennyire érzi a támogatásunkat és a közelségünket. Szavai nagyon őszintén hangzottak.
Nem kevés nehézséggel kellett szembenéznie. Jól emlékszem az El Niño-jelenség okozta áradásokra, amikor a perui karitásszal együttműködve segélyhálózatot szervezett több száz, mindenét elveszítő ember számára.
Elkötelezetten foglalkozott a venezuelai menekültek tragédiájával is,
akik ezrével érkeztek a városba, és senkitől sem kaptak támogatást. Akkoriban kezdeményezte egy menekülteket segítő egyházmegyei hivatal létrehozását, s felszólította az egész chiclayói katolikus közösséget, hogy fogadják be, kísérjék és segítsék ezeket a testvéreinket.
A világjárvány idején ismét tanúbizonyságot tett bátorságáról és elkötelezettségéről. Vállalkozókat hívott össze, összehangolta az erőfeszítéseket, és előmozdította lélegeztetőgépek gyártását, hogy segítséget nyújtsanak a legkiszolgáltatottabbaknak ‒ különösen azoknak, akik nem jutottak oxigénpalackhoz. Minden pillanatban megélte Szent Ignác tanítását: „A szeretet inkább a tettekben, mint a szavakban mutatkozik meg.”
Ezeket az emlékeket őrzöm a Robert Prevost püspökkel való találkozásaimból. Hányszor ismételte, milyen nagyra értékeli a Jézus Társaságának jelenlétét a városban! És az ember érezte, hogy ezek a szavak a szívéből jöttek.
Köszönet Miklós Laurának és Fernanda Falcone Pinónak a közreműködésért!
Így támogathatja a Szemléleket
A Szemlélek nem üzleti vállalkozás, kizárólag adományokból, támogatásokból működünk. Önállóságunk legfőbb záloga olvasóink nagylelkűsége. Kérjük, ha teheti, ön is csatlakozzon támogatói körünkhöz! Egyszeri vagy havi rendszeres adományát ezen a linken fogadjuk.
Támogatom
