„Hiányzik belőlük a klerikális gőg” ‒ Hofher József jezsuita Ferenc és XIV. Leó pápáról

Szent Péter szenvedélye, a tékozló fiú és a bátyja; más stílus, ugyanaz a tartalom ‒ Hofher József jezsuita Ferenc és XIV. Leó pápa hasonlóságairól és különbségeiről ír, szentírási szereplők nyomán.

Különösen szeretem a Szentírásból Simont/Pétert, mert nagyon emberi, nagyon őszinte az alakja. A természete, a stílusa, nincs retusálva, kiszínezve. Sokszor szangvinikus, lobbanékony, de tud alázatos is lenni (alázat=humilitas=porból vagyok). Tudja, hogy ő csak ember, és nem Isten. Nagy dolog ezt bevallani magunknak! Ezért Péter így szól az Úrhoz: „Kihez menjünk? Az örök élet igéi nálad vannak!”

Ha olvassuk a tékozló fiú történetét, jól látjuk, hogy az Atya miként szeret minket.

Bennünk él mindkét fiú, a fiatalabb lobbanékony természete és az idősebb kötelességtudó, alázatos magatartása is,

miként Henri Nouwen írja A tékozló fiú hazatérése című könyvében.

Mindkettő mi vagyunk. Legalábbis így volna jó, így volna egészséges. Legyünk szenvedélyesek, de alázatosak és kötelességtudók is. Bár az elbeszélésben az idősebb fiú inkább megalázkodó volt, semmint alázatos, ezért is kellett az apának kimennie fia elé, hogy behívja a házba testvérét köszönteni. Ugyanis az alázat segít tudni, hogy én is csak fiú vagyok, és nem Atyaisten, aki ítéletet mond a testvér felett.

Nézem a két pápát, Ferencet és Leót. Tudjuk, hogy jó barátságban voltak, tisztelték egymást.

Jól ötvözték magukban a két fiú lelkületét, természetét.

Ferenc pápa esetében talán a szangvinikus, szenvedélyes oldal volt erősebb. Ez tette őt szimpatikussá számomra, mert kicsit én is ilyen vagyok: szeretek színészkedni, nevettetni, néha túlzásokba esni. (Volt idő, amikor azon töprengtem, hogy megalapítom a Polgárpukkasztó Polgári Kört.)

Leó pápa – bár ő a fiatalabb – higgadtabb embernek tűnik. Egyvalamiben nagyon hasonlítanak egymáshoz: mindketten tudják, hogy ők csak emberek, nem istenek, ezért a szinodalitás tekintetében tökéletesen egyetértettek.

Tudják, hogy ők is csak ugyanolyan megkeresztelt emberek, mint a többi keresztény halandó, ezért

Hirdetés

nem a trónszékről akarják osztani az észt, hanem kerekasztaloknál,

egyszerű férfiakkal és nőkkel beszélgetni az Egyház ügyeiről. Vagyis hiányzik belőlük a klerikális gőg.

Amikor Leó pápa piros gallérban jött ki a balkonra, kimondottan örültem. Nem akarta utánozni Ferenc egyszerű viseletét, hanem vállalta önmagát, saját stílusát, de a lényegben egyek maradtak. (Mert nem a ruha teszi az embert, hanem az, ami a szívben van!) Gondolatait papírról olvasta, de olyan békéről beszélt, amiről ma ritkán hallani: fegyvertelen, lefegyverző és alázatos békéről.

Amint a napokban olvashattuk, Leó pápa csizmát húzott, ha nagy sárban kellett kimennie Peruban a szegények köze, a „hamuba és porba”.

A világ urai sokat tanulhatnának ezektől az emberektől,

hogy ne pöffeszkedő gőggel a szemükben és a testtartásukban mondják el beszédeiket, mint annak idején, amikor a fiatal demokrata az Országgyűlésben röhögve kiáltotta társainak: „Imára”, vagy amikor a katolikus kultuszminiszter felment a pódiumra, hogy megtartsa parlamenti beszédét.

A stílust nem a zakó gombolgatása, a kék öltöny vagy a piros gallér adja, hanem a tiszta tekintet, amivel XIV. Leó is hosszú pillanatokig ott állt az erkélyen, és szavak nélkül nézte az embereket. Az embereket, és nem a tömeget.

Isten hozott, Leó pápa!