Megbánás – a bocsánat előszobája

Megszámlálhatatlan “jó tanácsot” hallottunk már arról, hogy a megbánás felesleges időpazarlás, mégis minden érett, egészséges személyiségű ember érzelemvilágához hozzátartozik.

Nyolcéves lehettem, amikor Anyukámmal egy interjúfelvételen jártunk, ahol az egyik interjúalany (a ’90-es évek utolsó éveinek egyik közszereplője) megkérdezte a szünetben, hogy kérek-e somlói galuskát? Ugyan valószínűleg felcsillant már a kérdés hallatán is a szemem, de viselkedni próbáló kislányként bizonytalan voltam, hogyan kell udvariasan elfogadni a meghívást, ezért inkább a biztos válasz mellett döntöttem: “köszönöm, nem”-mel utasítottam vissza a lehetőséget. Mára megmosolyogtatóan jelentéktelenné vált bennem is ez a kihagyott lehetőség, mégis – számtalan somlóin túl – emlékszem rá a mai napig, mert évekig sajnáltam, bántam, hogy nem fogadtam el azt a somlóit…

A megbánnivalók száma azóta csak gyarapodott, de

a megbánás semmit nem ért addig, amíg csak önostorozást jelentett

– és abból bőven kijutott. Amíg nem tudtam “feltekinteni” belőle, addig valóban csak negatív tartalmat hordozott számomra. Az évek alatt “kinevelt” belső biztonságom segített abban, hogy a megbánásnak jó gyümölcsei teremjenek – így lett belőle önreflexió, megbocsátás, és tanulságok levonása, így tudtam elindulni a “legközelebb majd jobban/ügyesebben/körültekintőbben, stb.” útján.

A megbánás az egyik legintimebb és leghétköznapibb érzés – ami különlegessé tudja tenni, az a kimondása, felvállalása, beismerése.

Manapság, ha valaki nyilvánosan megbán valamit, azzal mintha a “LÚZER” táblát kapná a nyakába környezetétől. Szerencsétlennek, sajnálatra méltónak, kevésbé életrevalónak gondolják őt, onnan kezdve a megbánásról tudók mintha feljogosítva éreznék magukat a lenézésére, önmaguk jobbnak gondolására. Pedig csodás világ lenne, melyben elismernék a beismerés súlyát magára vállalót, támogatnák őt őszinte felismerése útján! Hiszen

a megbánás egy hatalmas lehetőség – lehetőség arra, hogy legközelebb akarjam jobban csinálni.

Hogy hibáimat belátva tanulhassak belőle, és legközelebb majd jobban, vagy legalább másként csinálhassam.

A megbánás lehetőség arra is, hogy megbocsássak – önmagamnak.

Persze, vannak, akik megbánás nélkül bocsájtanak meg maguknak mindent – ha érdekeik úgy kívánják, keresztültipornak bárkin, mondván, a cél szentesíti az eszközt. Ők csak a “megbánás-vonalzó” egyik végpontja, akik szerint a megbánás a hibázóké, az önostorozóké, a múlton rágódóké, a balekoké, a lúzereké – azoké, akik a “vonalzó” velük ellentétes végén tanyáznak.

De a “vonalzó” középső részén mozgóknak a megbánás egy valódi lehetőség, amely azt feltételezi, hogy az illető magába nézett és belátta, hogy csinálhatta volna másként – és ha tehetné, másként is csinálná. S mégis olyan ritkán találkozunk vele… Félünk, hogy táblát akasztanak a nyakunkba, hogy elkönyvelnek bénának, baleknak, lúzernek.

Pedig csak akkor lehet a megbánásból egyenes tartással felállni, ha biztonságos, nem bántó közegben próbálkozhatunk vele. Ha újra meg újra alánk vágnak, vagy visszaélnek sebezhetőségünkkel, akkor nem fog menni.

Mindannyian jártunk már ebben a cipőben, így pontosan tudjuk, milyen érzés. Tudjuk, milyen – akarva vagy akaratlanul –  hibát véteni, rossz döntést hozni, lehetőséget kihagyni. Tudjuk, milyen érzés kimondani a megbánás nehéz szavait. És kevés annál jobb érzés van, mint amikor megértésre, megbocsájtásra, feloldozásra lelünk.

A megbocsátás kettős feladat: az egyik része az önreflexió, a másik pedig elfogadni azt, ha valaki megbánást mutat. 

Tegyük könnyebbé egymás számára a belátást, az önreflexiót! Segítsünk egymásnak, hogy jobbá lehessünk!

Formálnak a szavak, formálom a szavakat - nem tudom, melyik volt előbb. Az azonban biztos, hogy megrekedtem a miért?-korszakban. Keresem a válaszokat, de az idő múlásával, csak egyre több a kérdésem.