Vannak történeteink, melyeket már nem tudunk jóvátenni, és bocsánatkérésre sincs lehetőségünk, bármennyire szeretnénk.
Emlékszem nagyapámra, aki hosszú életének utolsó hónapjaiban sokszor felidézte, hogy mennyire sajnálja, hogy annak idején, az első világháború egyik hadifogolytáborában nem tanította meg az írástudatlan tisztiszolgáját írni, olvasni. Fiatal felnőttként számomra furcsának tűnt, hogy valaki ezen bánkódjék. Azóta már értem – de ha ezt a történetet elmesélném egy fiatalnak, talán pont úgy értetlenkedne, ahogy annak idején én.
Könnybe lábadt végnapon
Hamvaikból feltámadnak
Számadásra a bűnösök.
Uram, irgalmazz nekik!
– szól Mozart gyönyörű Requiemjének Lacrimosa tétele, és siratom a mulasztásaimat, nagyapámmal együtt…
***
Szépség egy iskolatársunk volt – fölöttünk járt két évvel az általános iskolában. Nevét mi ragasztottuk rá, mert szegény egyáltalán nem volt szép. Vékony, nyurga kislány volt, rövid, göndör barna hajjal, apró, barna szemekkel, szeplős arccal. Csendes, félszeg mosolyú – most már, pedagógusként, tudom – szorongó lélekkel. Blúza nyakig, iskolaköpenye – ami a régi világban kötelező viselet volt – végig begombolva, derekán az öv masnira kötve. Gyakran járt térdig érő rakott szoknyában.
A mai napig nem értem, hogyan kerültem a gúnyolódók csapatába. Egy elit, zene tagozatos, amúgy kedves és jó osztály lányai honnan szedtük ezt a hihetetlen szamárságot, hogy hangosan, látványosan gúnyolódjunk egy nálunk két évvel idősebb lányon? Nem tudom megmagyarázni, honnan jött az ötlet, és azt sem, hogy én mit kerestem ebben. Ha megláttuk közeledni, hangosan mondtuk, “itt jön Szépség!” és nevetve, fintorogva néztük, ahogy elmegy mellettünk. Viccelődtünk rajta nap mint nap.
Hosszú évek teltek el, már régen elfelejtettem ezt a gyerekes gonoszkodást. Sosem jutott eszembe, hogy nekem ezzel bármi dolgom lenne. Néhány évvel ezelőtt férjemmel anekdotáztunk gyerekkori élményeinkről, mindenféle iskolai stiklikről. Vidám hangulatú beszélgetés kerekedett belőle, mígnem egyszer csak beúszott a szemem elé Szépség arca. Percekig nem tudtam megszólalni, mert megláttam a szemében a mérhetetlen zavart és szomorúságot. Eleredtek a könnyeim. Gyakorló szülőként és tanárként értettem meg, hogy mit is tettem annak idején. Eszemmel, szívemmel éltem át Szépség mindennapos kínjait, amint el kellett előttünk mennie.
Sírtam, lélekben a bocsánatáért könyörögtem. Szerettem volna megölelni, biztosítani őt szeretetemről. De már késő… Talán sosem futunk össze, nem lesz alkalmam bátran a szemébe nézni, és az elnézését kérni… Ekkor jött egy számomra nagyon vigasztaló gondolat:
imádkozzam érte, imádkozzak mindazokért, akiket akarva-akaratlanul megbántottam,
és úgy tűnik, talán nem tudom jóvátenni a rég elkövetett bűnöket.
Ez az apró történet számomra sok pozitív felismerést, a továbblépés lehetőségét hozta. Sokszor beszélgetünk az ima értelmén, mit és hogyan hallgat meg Isten, miért nem azonnal teljesíti a jó kéréseinket… Ügyesen elbizonytalanítjuk egymást az imába vetett hitünkben, okoskodunk és elméleteket gyártunk az ima mibenlétéről. Pedig elég lenne Jakab apostol egy mondatára emlékeznünk:
„Valljátok meg tehát egymásnak bűneiteket, és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok. Igen hathatós az igaz ember buzgó könyörgése.” (Jak 5.16)
Isten országában a bocsánatkérések, a baráti ölelések, a nagy felismerések hazájában megkaphatjuk azt a szót, amire szívünk mélyén egész életünkben vágytunk. Kiszedhetjük egymás szívéből a kisebb-nagyobb tüskéket a megbocsátás jeleként – nem lehet, hogy ne így legyen!!!
Hallgatom a Lacrimosa tételt, és csendben folynak a könnyeim.
Bocsáss meg, Szépség!
Asztalos Ildikó
