Nemcsak szavak szintjén lehet kapcsolódni Istenhez, másokhoz vagy önmagunkhoz, hanem állapotok, élmények, érzések szintjén is – akár a mozgás felszabadító hatása is segíthet ebben.
A mozgás ugyanolyan velünk született szükséglet, mint a táplálkozás. A rendszeres testedzés nemcsak több boldogsághormont szabadít fel, de növeli a fizikai és a mentális teljesítőképességet, serkenti a kreativitást is.
Gyakran érzem, hogy a szavak szintjén, imáimban nem, vagy csak nagyon felszínesen tudok találkozni az Örökkévalóval – sokkal inkább szeretem állapotokban, tevékenységekben, alkotásban, liturgiában, flow-élményben keresni Őt. Ezért is olyan fontos nekem a mozgás – nem az alakformálás vagy a jó fizikum, hanem a mentális jóllét miatt. Rövid séta, pár perc nyújtózás, félóra biciklizés hozzásegít, hogy kiterjesszem a határaimat, hogy jobban rálássak önmagamra és környezetemre.
Ugyanis ha a test mozdul, vele mozdul a lélek is.
Néhány éve ismerkedtem meg egy koreográfia nélküli tánccal. Gabrielle Roth dolgozta ki az 5ritmus mozgásmeditációt, melyben nemtől, kortól, tehetségtől függetlenül bárkinek lehetősége van kísérletezni, hogy melyik mozdulat esik jól, melyik nem, és ennek hatására milyen gondolatok, érzetek jelennek meg benne. Szeretem ezeket az állapotokat, amikor
egyszerre kapcsolódom magamhoz és Istenhez.
Azonban ez a kapcsolódás akár kockázatot is jelenthet, hiszen minden helyzet, ami vélemény- vagy értékrend-változással jár, más megvilágításba helyezi a dolgokat. Máshogy ítélek, mást gondolok, mint addig, vagyis kilépek önmagamból. És ha kilépek önmagamból, bizony, azzal szembesülök, hogy megváltozik a magamról alkotott képem. Ez nehéz, mert alapvetően azt az állandóságot keressük, amiben biztonságban érezzük magunkat. “Én ilyen vagyok, aki ezt és ezt gondolja adott dolgokról”.
A mozgás tehát felébreszthet minket a megszokott állapotból. Fellazul a lélek, és valóban lélegezni kezd, ezzel pedig nyitott lesz az Istennel való találkozásra is.
Minden mozgásformában benne lehet egyfajta újjászületés. Hiszen benne van a siker- és a kudarcélmény, a küzdelem és a fáradás, a kétség, hogy vajon meddig bírom még. Aztán eljön a holtpont, a holtpont után az eufória, a fellélegzés, a visszatalálás a fizikai otthonomba, a testembe, és ez szellemileg és lelkileg is magával hoz egyfajta tágasságérzést. Ebben az állapotban már jobban rálátok magamra és a környezetemre – és ebben az állapotban már kész vagyok az Istennel való találkozásra is.
Fodor Katalin
