Mit tehet egy egyházközség, ha papja romboló személyiség?

A klerikális felsőbbrendűség ma is aktívan mérgezi a vallási közösségeket – tennünk kell ellene, mert magától nem fog megszűnni.

Levelet kapott a Szemlélek szerkesztősége. Feladója, az egyik magyarországi katolikus közösség aktív tagja, végső segélykiáltásként fogalmazta meg a leírtakat, a közzétételhez is hozzájárult. Az információknak utánajárva sikerült megállapítanunk, hogy a levél tartalma nagy bizonyossággal valós: az érintett egyházmegyében még a paptestvérek is pontosan látják, és a levélíróhoz hasonlóan drámainak élik meg a kialakult helyzetet – mégsem történik semmi, és ez a történet lényegi eleme.

Nem az a fő üzenet, hogy feszültség támad, hogy gond van, hanem a tétlenség, a tehetetlenség, a gyógyulás, a rendezés esélytelensége.

Szomorú szívvel olvastuk a levelet, ám úgy döntöttünk, eredeti formájában nem hozzuk nyilvánosságra, mert meggyőződésünk szerint azzal inkább ártanánk a már most is szenvedő helyieknek. De a lényeg így is világos.

Adott egy katolikus pap, aki már legalább harmadik állomáshelyén viselkedik tiszteletlenül, lekezelően, bántóan a hívekkel. Nem véletlenül helyezik rendszeresen más plébániákra: ahol elkezd ténykedni, ott a tapasztalat szerint lelki értelemben kő kövön nem marad. Egyházközségi képviselő-testület feloszlatva, imacsoport a templomból kitiltva, közösségi ház elzárva, rendőrökkel fenyegetőzés, hitoktatás lehetetlen időpontra áthelyezve – van ebben a levélben minden, és ha csak a fele igaz, már az is gyötrelem.

Egy élő, virágzó, templomépítő, lelkes közösséget rombol egyetlen ember,

akiről paptársai mellett a főnöke, az egyházmegye püspöke is tudja, milyen a személyisége, de annál jobb megoldást, mint az áthelyezés – ami a gyakorlatban máshol rombolást eredményez –, nem talált még a főpásztor. A következmények beszédesek: „mérhetetlen szomorúság”, „abszurd”, „borzalmas”, „a rombolás jelei mindenütt”, „mára a hívek harmada maradt szeretett templomunkban”.

– Tudod, István, az a baj, hogy ez a pap idejön, eltölt a plébániánkon 5-10 évet, aztán továbbáll. Mi azonban itt voltunk, ide tartozunk, itt is fogunk maradni. De ő felrúg mindent, csak azért, mert úgy gondolja, hogy neki van igaza – ezt nem a levélből idéztem, hanem egy jóval korábbi beszélgetésből, saját egyházközségemből, jelezve, hogy nem kivételes helyzetről van szó, hanem – az éppen zajló püspöki szinódus egyik találó megfogalmazásával élve – strukturális bűnről.

Meggyőződésem, hogy a dispozíció – a papok szolgálati helyének rendszeres megváltoztatása, a lelkipásztorok áthelyezése – sok előnnyel jár. Hosszan tudnám sorolni az egyház közösségi élete, dinamizmusa, megújulási, fejlődési képessége szempontjából a pozitívumokat, ám a helyzet, amit a szerkesztőségünknek küldött levélben a hívek képviselője bemutat, nem erről szól. Nem az a baj, hogy a helyi közösség tagjai ragaszkodnak a régi papjukhoz. Nem az a probléma forrása, hogy ne lennének nyitottak egy másik pásztor más stílusának, szempontrendszerének elfogadására. A gond az, hogy akit a püspök odahelyezett, aligha felel meg a lelkipásztoroktól elvárható minimális feltételeknek. És ezt sokan tudják, mégsem tesz szerint senki semmit.

Eddig ott rombolt, most itt üldözi el a híveket, aztán megy tovább.

Ha majd egyszer végre valós gyakorlattá érik a szinodalitás – amely egymás figyelmes meghallgatásából, közös dolgaink megbeszéléséből kiindulva közösségi szemléletű döntéshozást, ennek gyümölcseként pedig együtthaladást eredményez –, akkor valószínűleg nem kell ilyen segélykiáltásoknak megszületniük. Amíg viszont velünk él a klerikalizmus, vajon mit tehetnek a hívek, az egyháztól való elfordulás helyett? Hogyan segíthetnénk nekik? Mivel faluról van szó, nem egyszerű másik templomba járni, máshol közösséget építeni. Az egyházi vezetésnek írt levélen is túlvannak, jelzésük érdemi válasz nélkül maradt.

Hogyan tovább? Mi nem tudjuk a választ, de az biztos, hogy nem szeretnénk a tétlen szemlélők táborát gyarapítani. Vajon mit látnak helyes megoldásnak olvasóink?