Amikor Jézus Krisztus elkezdte hirdetni az evangéliumot, még senkit nem bántalmaztak a kereszténység nevében. Minden másféle módon természetesen igen, és csak idő kérdése volt, hogy sokak számára az új vallás is eszköz legyen mások manipulálására és leuralására.
Már az első tanítványok közt elkezdődött a helyezkedés – alapvető emberi ösztön, hogy mindenki szeretne jobb pozícióba kerülni. Jakab és János azt kérték Jézustól, ”hogy egyikünk jobb oldaladon, másikunk bal oldaladon üljön dicsőségedben.” Jézus rendre utasította őket, és azt mondta: „Az a hely azokat illeti, akiknek készült.”
Az egyházi hierarchia sokaknak nehezen emészthető, mert sokan sérültek a tekintély és a hatalom miatt. Ők semmilyen felsőbbséget nem viselnek el, csak Istent – de sokszor őt is csak azért, mert nem látják. Számtalan felekezet van, mikro- és makrogyülekezet, önjelölt vagy bálványozott igehirdetővel, akik nem akarnak rosszat, de nekik a jó csak úgy jó, ahogy ők mondják. Ez egy olyan világban, ahol csak magukat kereszténynek vallók élnek, nem is volna különösebb gond – de amit egymással, egymás közt művelnek, azt most a világ reflektorfényben nézi.
Globális vallássérülésben vagyunk, amit az ítélkező, pokolmantrázó, kereszténységgel összemosott emberi tanítások okoztak és okoznak. Ebben vitathatatlan szerepe van a történelmi egyházaknak, hiszen nevükben helyezkedő, haszonleső, hataloméhes emberek elsők közt gyötörhették embertársaikat. A történelem folyamán sokan csak azért választottak egyházi hivatást, hogy jobb pozícióba kerüljenek, és ez a jelenség a mai napig jelen van nagy valószínűséggel az összes felekezetben. A konkoly mindenhol együtt nő a búzával.
A történelmi egyházak, meg bárki felett ítélkezni lehet, csak nem érdemes. Pedig nagyon sokan gyakorolják ezt a sehova nem vezető utat. Az, hogy az egyház nevében mit tettek, vagy nem tettek az elmúlt évszázadokban, a lényegen nem változtat. Ha sokat olvasgatjuk az újszövetségi leveleket, könnyen ráakadhatunk azokra a hozzáállásokra, amik már az első gyülekezetekben is jelen voltak. Adott tehát egy létállapot, amiben sokmillió ember szomjazza a szeretetet – és erre
nem megoldás az ítélkezés.
A Biblia terjedésével megnőtt a Jézusnál is okosabbak száma, ami Krisztus testében, az egyházban különösen szomorú. Mintha verseny lenne, ki tud több igehelyet, és azt milyen pontosan tudja szórni a világba. Pedig a Sátán is ismeri az Írást, Jézusnak is felidézte a pusztában. Attól, hogy valaki szórja az igét, még nem biztos, hogy nem bánt vele másokat. Egy búzaszem önmagában nem fegyver, de ha elkezdem marokszámra dobálni vele embertársamat, az kellemetlen lesz neki. Rossz fa nem terem jó gyümölcsöt. A szív szándéka a fontos minden szónál: amit nem Isten szeretetéből mondunk vagy írunk – mert írva is átmegy! –, az nem hull sehova. Az emberek pedig ösztönösen megérzik, ha szeretni akarják őket, ahogyan azt is, ha kioktatni, helyre rakni, felokosítani… Így ma, amikor szinte mindenki okosabb mindenkinél, nehezen fog átmenni az evangélium. Ez persze csak azt érdekli, aki teljes szívéből szeretné, hogy a másik ember is valódi örömben élhessen.
Nekem könnyű dolgom van: többször voltam a pszichiátria zártosztályán, nem féltem a jóhíremet és a tekintélyemet. Olyan kiszolgáltatott helyzetekben voltam – dicsőség az Úrnak, hogy kihozott belőle! –, hogy nem tudom magam okosnak gondolni. Ettől szabad vagyok. Sokszor néztek hülyének, és sokszor igazuk is volt. Az evangélium azonban még mindig túl egyszerű, és sosem lesz más. Minél többször olvassa az ember, annál tisztább lesz tőle, és annál jobban látja a másik embert szerethetőnek és értékesnek. Nagyon furcsa hozzáállás, amikor valaki folyton az Úrral akar lenni, de az embereket megveti, lenézi, kioktatja, és értéktelen, bűnös voltukra akarja őket ráébreszteni, miközben a Bibliája mögé bújik, és onnan puffogtatja az igehelyeit, győzködi vég nélkül a hallgatóságát.
Az elmúlt hét évben több ezer gyereknek tarthattam előadást arról, honnan érkeztem a hitbe, és milyen sötétségben éltem előtte. Sokan róják fel a különböző keresztény felekezeteknek azt az ítélkező hozzáállását, amivel gyötrik az embereket. Ez sokszor nem is rosszindulat, egyszerűen csak tapintatlan túlbuzgóság. Egy olyan fajhoz tartozunk, amely válogatott kegyetlenséggel manipulálja, erőszakolja, kifosztja fajtársait, és amikor ezt „keresztény” köntösben csinálja, az még fájóbb tud lenni.
Olvasva az evangéliumokat, nem találtam olyan részt, amikor Jézus kéretlenül hirdette volna az Igét. Zsinagógákban, köztereken, faluról falura, városról városra hirdette azoknak, akik hallgatni akarták őt. Akik őszinte kíváncsiságból odamentek és kérdezgették, azoknak válaszolt, akik kötözködni akartak, azoknak elmondta a véleményét. Az a fajta erőszakos „térítgetés”, ami a világban ment és megy ma is, láthatóan visszaütött az egyházra. A globális vallássérülés mögött az áll, hogy nagyon sok embert bántottak és bántanak Jézusra hivatkozva. Aztán itt vannak azok a követők, akik közül mind meg van győződve arról, hogy ő követi az igazi Jézust, és a másikat, aki szintén urának vallja és a lehetőségeihez mérten követi Őt, gyalázza, gúnyolja, és mellét verve kürtöli róla, hogy téved. Mindezt alátámasztja igehelyekkel, és vagdalkozik, és véget nem érően magyarázza vélt vagy valós igazát. A másik emberi lényt, aki ráadásként ugyanazt a Jézust akarja követni, ostobának és hülyének nézi.
Miközben sok millió ember még a töredékét sem hallotta az evangéliumnak hitelesen, nagyon sok testvér rengeteg időt szán arra, hogy „leleplezze” a hamis tanítókat. Amíg az embert a teste irányítja, addig uralni akarja a másikat. Fölé akar kerekedni, és ehhez bármilyen eszközt bevet. A kommentszekciókban nagyon szépen láthatóak a gyümölcsök: szüntelen okoskodás, kioktatás, értelmi erőszak cukros mázban. Ez is természetes folyamat, mert aki csak úgy tudja meghatározni önmagát, hogy kisebb vagy nagyobb, okosabb, vagy hülyébb a másik embernél, annak folyton visszajelzésre és megerősítésre van szüksége a világtól – a világtól, nem pedig Jézus Krisztustól.
A toxikus keresztény hozzáállások lényegében abból fakadnak, hogy nem uraljuk a testünket – a Galata-levél nagyon szépen ír erről: „A test cselekedetei nyilvánvalók: kicsapongás, tisztátalanság, fajtalanság, bálványimádás, babonaság, ellenségeskedés, viszálykodás, vetélkedés, harag, veszekedés, szakadás, pártoskodás, irigykedés, gyilkosság, részegeskedés, tobzódás és ezekhez hasonlók. Mint már előbb mondtam, most ismét kijelentem: Akik ilyeneket művelnek, nem öröklik Isten országát. A Lélek gyümölcse viszont: szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás.” (Galata 5;19-23)
Az örömhírt nem meglepő módon csak az tudja átadni, aki maga örömben él.
Ha felolvasást tartunk a Bibliából, folyton más tanítók véget nem érő prédikációit toljuk az emberek arcába, azzal csak feszítjük a másikat, miközben magunk is csak görcsölünk. Aztán azt mondjuk: na, ez az ember sem értette meg és fogadta el Jézust. És így lesz egyre több „meg nem értettek” felekezete, akik mindenkinél jobban értik az Igét. Ez egy szomorú dolog. A természetes folyamat az lenne, hogy minél közelebb kerülünk Jézushoz, annál jobban szeretjük az embereket és Pállal együtt tudjuk mondani:
„A gyöngék közt gyönge lettem, hogy megnyerjem a gyöngéket. Mindenkinek mindene lettem, hogy mindenkit üdvözítsek. Mindezt az evangéliumért teszem, hogy nekem is részem legyen benne.” (1Kor 9;22)
Az embereket érdekli, hogy a másik ember minek örül, vagy tud-e neki örömet okozni. Az Örömhír attól is olyan csodálatos, hogy minden ember máshogy örül neki. Ugyanannak örül, ha meghallgatja és befogadja, de egyéni ízzel és színnel. Istenkapcsolatunk egyéni és személyes és mindenki megélheti benne az egyediséget. Nincs verseny. A versengés lefokozza ezt az egészet, és ha nem figyelünk, harccá válik arról, hogy ki Isten kedvence. Féltékenység, irigység és viszálykodás. Azzal, hogy megítéljük mások megélését és örömét, ürömhírt hirdetünk, és könnyen megkeseredhetünk a saját szájízünktől.
Az Isten kedvence poszt már be van töltve, ez a hely Jézus Krisztusé. Az Övé pedig minden ember, felekezettől függetlenül, aki Urának vallja Őt, és próbálja követni a lehetőségeihez mérten.
„Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmak, sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket az Isten szeretetétől, amely megjelent Jézus Krisztusban, a mi Urunkban.” (Róma 8;38-39)
