Minden bizonnyal az év eddigi legizgalmasabb estéjén vehetett részt a Szemlélek szerzője, amikor Darvas István főrabbi zsinagógájában széderestet ült a helyi zsidó közösséggel. Íme, a részletek.
Sosem fogom elfelejteni, amikor teológián a liturgia tanszék vezetője azt mondta: „ha lesz lehetőségük elmenni egy hagyományos széderestre, kérem szépen, hogy éljenek vele!” Nem értettem, miért akarja a római katolikus pap, hogy adott esetben szentmise helyett a zsinagógába menjünk vacsorázni. Aztán megértettem azon az estén, amikor ott ültem a Hegedűs Gyula utcai zsinagóga terített asztalánál. A széderest ugyanis a pészah csúcspontja, hasonlóan jelentős esemény, mint a keresztényeknél a nagyszombat esti feltámadás. Vagyis jelentős ünnepről van szó, de nem gondolnám, hogy a liturgia tanszékvezetője pusztán emiatt bátorította a teológus hallgatókat arra, hogy egyszer az életben tapasztalják meg, milyen a széderest. Sokkal inkább arról van szó, hogy
így érthetjük meg igazán, hogyan ünnepelt Jézus az apostolokkal.
Ugyanis a zsidók több ezer éve őrzik a hagyományt – így volt ez időszámításunk előtt, így volt Jézus korában, és így van ma is. Hogy mit ad nekünk, keresztényeknek a pészah csúcspontja – azon felül, hogy utána Jézust is tisztábban látjuk magunk előtt –, azt nehéz szavakba önteni.
Több mint vacsoraélmény
A széderestnek megvan a maga menete, rendje, amelyet a Haggáda (a zsidóság késő ókori szertartáskönyve) szerint folytatnak. A könyv feketén-fehéren leírja, hogy mikor tölthetünk bort, mikor és hogyan kezdhetjük elfogyasztani a tányéron lévő ételeket.
A széderest első pohár bora mellett az első falat étel a retek, amelyet sós vízbe mártva eszünk, ugyanis ez
emlékeztet minket a keserűségre, amelyet a zsidó nép érzett
a kivonulás idején. Ezt követi a második pohár bor, amelyből előbb tíz cseppet ki kell önteni. Nem pazarlásról van szó – ez a tíz csapást szimbolizálja, amelyet Isten mért Egyiptomra. Majd elfogyasztjuk a tányéron lévő tormát, amely ugyancsak a keserűségre emlékeztet, elvégre az egyiptomiak megkeserítették a zsidók életét. A tormával együtt megesszük a korai nagy rabbik egyikéről elnevezett Hillél-szendvicset, ami nem más, mint a megtört pászka darabjai közé tett torma. A pászkáról is érdemes külön beszélni: a pászka – kovásztalan kenyér, macesz – arra emlékezteti a zsidó népet, hogy az elődeiknek gyorsan kellett elhagyniuk Egyiptomot, nem volt idejük megvárni, míg megkel a kovászos kenyér.
Így kezdődött a széderest. Végül meghatározott rendben elfogyasztottuk a vacsorát (maceszlevest, sült csirkét vagy kacsát, és némi édességet), az előírt időben pedig a további két pohár bor is elfogyott. Talán ez nem tűnik többnek egy hagyományos szertartás leírásánál, pedig valójában egy olyan tanításról van szó, amely – túlzás nélkül mondhatom – erkölcsi növekedéssel jár. Számomra, római katolikusként, ez volt az este legfőbb ajándéka.
A tanítás mesterei
Mert a széderest nemcsak az étkezésről szól, hanem a történetmesélésről is. Az este során találkoztam egy nyolcvankilenc éves asszonnyal, aki elmondta, hogy ez élete nyolcvankilencedik széderestje. Kérdésemre, hogy tudnak-e itt neki még újat mondani, mosolyogva bólogatott. Már értem, miért. A zsidóság történetét a rabbi meséli el, jelen esetben Darvas István főrabbi és Zeitler Ádám rabbijelölt, akik kronológiai rendben emlékeztek vissza a zsidó nép kivonulására, megpróbáltatásaira és az isteni közbenjárásra, amely megmentette a népet. De hogyan! A történetmesélést végigkísérte egyfajta erkölcsi tanítás, amely azt részletezte, hogyan válhatunk Isten szemében tisztább emberekké, a gondolatoktól egészen a cselekedetekig. Vagyis nem egyszerűen előadták, hanem „felékesítették” a történelmi eseményeket mindenki javát szolgáló tanítással. Például, hogy
minden cselekedetünkben törekedjünk a jóra,
kerüljük a rosszat, ne ragaszkodjunk a múló dolgokhoz, és becsüljük meg társainkat. Még az is elhangzott, hogy a zsidók valójában hálásak lehetnek a fáraónak, aki olyan kegyetlenül bánt velük, mondván, ha nincs a fáraó, akkor elkényelmesedik a nép, de ez a kemény próba megmutatta, hogy milyen erős a zsidóság. Tiszta, jól érthető, megfontolandó tanítást kaptam, amiért mindig hálás leszek a főrabbinak és a rabbijelöltnek.
Van mit tanulni
A felismerés pedig, ami mindebből következik, felér egy építő jellegű egyházkritikával. Nem lehet figyelmen kívül hagyni a formális hasonlóságot a pészah széderestje és a húsvét nagyszombatja között. A zsidók is, a keresztények is évről évre egybegyűlnek, hogy megünnepeljék az év legfontosabb napját. Mindkét esetben a vallási vezető végzi a szertartást, amely mindkét esetben régóta ismert előírások szerint zajlik. Mindkét esetben egy-egy jól ismert elbeszélést hallunk, a széder mégis sokkal meghittebb, mert a hívek nem elkülönülve, padban ülve hallgatják a tanítást, hanem asztal mellett, miközben figyelmesen töltenek egymás poharába, együtt törik meg az ételt, tehát együtt vacsoráznak. Valljuk be, kevés intimebb találkozás létezik idegen emberek között, minthogy körbeülnek egy asztalt és ugyanazt eszik, ugyanazt érzékelik. A zsidó hagyományok, a széderest meghitt, bensőséges hangulata példaként áll előttünk.
Mi mikor ülünk körbe egy asztalt? Mikor meséljük el együtt a kereszténység történetét?
Tanuljunk a bölcs néptől, amely annyi megpróbáltatás után ma is erős közösségként képes hálát adni Istennek!
