A bűnelkövetőket a büntetés-végrehajtási intézetek elzárják a társadalomtól, hogy megkezdjék társadalomba való reintegrációjukat, azt az összetett folyamatot, melynek kiemelt része a börtönpszichológia. Miben speciális egy börtönpszichológus munkája? Mikor és miért van szükség rájuk? Erről is kérdeztük Gálosi Natália bv.-századost, börtönpszichológust.
– Mióta dolgozik ezen a területen?
– Immár hét éve. Előtte is pszichológiával foglalkoztam, majd elvégeztem a börtönpszichológiai praxishoz szükséges képzéseket, és 2017-ben felszereltem, így jutottam a Kiskunhalasi Országos Büntetés-végrehajtási Intézetbe, ahol több munkatársammal együtt dolgozom.
– Miben más egy börtönpszichológus praxisa, mint egy civil pszichológusé?
– A legfőbb különbség, hogy a civil pszichológusokhoz önként mennek az emberek, mi viszont kivétel nélkül minden fogvatartottal foglalkozunk, azzal is, aki nem akar együttműködni. Ezenkívül a büntetés-végrehajtási intézetben (bv.) nemcsak a rabok mozgása korlátozott, hanem bizonyos mértékben a miénk is, ugyanis ránk is szigorú szabályok vonatkoznak.
– Miért van szükség pszichológusokra a büntetés-végrehajtásban? Kívülállóként úgy tűnik, hogy minden megvan a rabok számára…
– Nekünk, börtönpszichológusoknak egyik elsődleges feladatunk, hogy szakvéleményt alkossunk az elítéltekről. Nemcsak aszerint kategorizáljuk őket, hogy milyen bűnt követtek el – élet- vagy vagyon ellenit, vagy szexuális visszaélés miatt rabosították, esetleg más miatt került letartóztatásba –, de az sem mindegy, hogy milyen az adott ember személyisége, milyen szociális háttérrel rendelkezik, melyik generációhoz tartozik, és még hosszan sorolhatnám. Tehát az elsődleges cél
felmérni, hogy a személy veszélyes lehet-e másokra vagy önmagára.
Többek között ez alapján határozzuk meg, hogy milyen zárkába kerül. A fogvatartottak számára biztosított „nyugodt” környezet közös érdekünk, mind nekünk, hivatásos személyeknek, mind az elítélteknek, hiszen így csökkennek a „kivételes esetek”. Ami pedig a kívülállókat illeti, sajnos nagyon sok a téves sztereotípia a börtönökkel szemben.
– Mire gondol?
– Sokan úgy gondolják, hogy a raboknak minden adott, sportolhatnak, dolgozhatnak, tanulhatnak, fejleszthetik magukat, televíziót nézhetnek. A bv. mindent megtesz a reintegráció érdekében, de senki se gondolja, hogy jó dolog fogvatartottnak lenni. Itt mindenki megtörik. Gondoljunk bele, hogy a rabosításnál elvesznek minden személyes tárgyat, iratokat, telefont, mindent. Majd az elítélt kap egy számot, és attól kezdve formaruhát kell viselnie. Ez egy kontrollvesztett helyzet – már önmagában traumatikus esemény.
– Hogy viselik az emberek ezt a helyzetet? Azt hinnénk, hogy egy erőszakos bűnözőről, egy igazi keményfiúról ez lepereg.
– Vannak, akik jobban reagálnak, de ha őszinte akarok lenni, nem hiszem, hogy van „jó” reakció. Abszolút érthető, hogy a fogvatartottak nagy része rosszul viseli ezt a kontrollvesztett állapotot. Lehet valaki okos, ügyes, erős, de ha ismeretlen közegbe kerül, ha megfosztják a személyiségétől és a szabadságától, akkor hiába minden „erő”. A kérdés tehát az, hogyan reagálja le ezt a helyzet? A legrosszabb, ami történhet, hogy önveszélyessé válik, vagy másokkal szemben lesz fenyegető a magatartása.
– Mit tud tenni azért, hogy csökkentse a feszültséget?
– Egyedül semmit, szükség van a társaimra, legyen szó börtönpszichológusokról, börtönőrökről vagy reintegrációs tisztekről, nevelőkről. Nagyon fontos, hogy szoros együttműködésben dolgozzunk. Ami az én személyes munkámat illeti, minden esetben abból indulok ki, hogy egy szélsőséges helyzetbe került emberrel vagyok, egy olyan személlyel, akit elzártak a társadalom többi tagjától, és ott van rajta a bélyeg: elítélt. Bűnös – de egy személyben segítségre szoruló ember is, aki itt és most elakadt az életében. Nekem ezt ketté kell tudnom választani, mert ha egy elakadt ember nem kap segítséget, az nagy baj. A közös munka során mindig a személyiségből indulok ki, és ehhez igazítom a foglalkozásokat. Például
van, akivel nem beszélhetek konkrétan a bűncselekményről
vagy más traumatikus helyzetekről, mert egyszerűen nem tud vagy nem akar róla beszélni – ilyenkor csak közvetett módon tudom érinteni ezeket a területeket. Felelősségem az is, hogy segítsek eljutni az önreflexióig, mert aki képes visszacsatolni önmagára, már elindult az önismereti úton, amire óriási szükség van.
– Mi történik abban az esetben, ha valaki nem tud vagy nem akar foglalkozni az őt ért traumákkal/traumával? Ennek milyen következményei lehetnek az illető életében, valamint a környezete számára?
– El lehet fojtani a traumát, ez is egy megküzdési módszer, sokan alkalmazzák (fogvatartottak és civilek egyaránt), de nem éppen jó megoldás. Ugyanis az elfojtott trauma utat tör magának. Hiszen amint egy, a traumatikus eseményre emlékeztető helyzetbe kerülünk, akkor újra felszínre fognak jönni az érzések.
A trauma így emlékeztet minket
arra, hogy még itt van velünk, részese az életünknek, és ameddig nem dolgozzuk fel, újra és újra megjelenik valamilyen formában. Ez lehet szorongás, depresszió vagy akár pszichoszomatikus tünet is, szélsőséges esetben önkárosítás vagy öngyilkossági kísérlet is. Az én feladatom, hogy megelőzzem ezeket az eseteket. Nem egyszerű feladat, de nagyon hasznos.
