Ez a szlogenje annak a missziónak, melynek tagjai Jézus örömhírét viszik el a fogvatartottaknak, a börtönfalak közé.
– Volt már börtönben? – kérdezték az adatok felvételekor a véradásra érkező lányomat.
– Igen – vallotta be nevetve, hiszen már hetedik éve börtönmissziózik velünk, és épp előző hétvégén is együtt voltunk a szegedi Csillagbörtönben. Szerencsére ettől még alkalmasnak találták a véradásra.
Bár biztosan megvan az orvosi magyarázat a kérdésre, de azért elgondolkodtató: vajon más vér folyik annak az ereiben, aki börtönben volt?
Az eszemmel régebben is azt mondtam volna, hogy természetesen nem, de
az élő tapasztalat, hogy mennyire ugyanolyan emberek élnek a rácsok mögött, találkozásról találkozásra építi le előítéleteinket, formálja világképünket és szemléletmódunkat.
Két és fél éve vettem át a Mécses börtönmissziójának vezetését. Száznál több önkéntes száznál több fogvatartottal levelez húsz börtönben, szerte az országban. Az én szívem Szegedre húz: ott tölti büntetését levelezőink közel fele, köztük az én családom levelezőtársa is.
Ott, a Csillagbörtön mélyén alakult különleges börtönközösségünk is, levelezéseinkre épülve. Olyan közösség ez, amilyenben még soha nem volt részem, pedig bölcsőkeresztényként nőttem fel az Egyházban. A Covid alatt online kezdtük építeni együtt, a jellemzően kapcsolat nélküli, és nemritkán „életfogytos” fogvatartottak, és mi, „civil missziósok” (vagyis amolyan jó szándékú, laikus, keresztény emberek).
A közösség feneketlen társadalmi szakadékokat hidal át emberi találkozásokra és személyes kapcsolatokra alapozva.
A Mécses családja (ahogy az egyik fogvatartott találóan nevezte) március 25-én, Szent Jobb Lator ünnepén találkozhatott ismét személyesen, újabb felejthetetlen élménnyel gazdagítva a közösséget. Kivételesen, a nyugdíjba vonuló börtönlelkész atya búcsúmiséje alkalmából, egész napos programon való részvételre kaptunk engedélyt. Összesen húsz Mécses-levelező érkezett az ország különböző pontjaiból a „Csillag-túrára”, ami a börtönkápolnában kezdődött. Az egyik oldalon tyúklábmintás ruhában, a másik oldalon piros pólóban ültek a hívek.
Mert hogy már pólónk is van, az öröm színében: formálja arculatunkat, kifejezi az egységünket, meghatároz minket saját magunk számára is, mint börtönmissziósokat, amit kezdetben, amikor a levelezőszolgálatot elkezdtük, mi sem tudtunk magunkról. De így együtt, pirosban a nagy szürkeségben, könnyű megérteni, átérezni, mi a dolgunk ott.
A búcsúmisében megköszöntük a börtönlelkész atya sok éves szolgálatát, missziónk patronálását, és természetesen a BV-Intézet engedélyét, hisz enélkül nem élhettük volna meg a csodáinkat.
Ezután átvonultunk a kultúrterembe: „színházba mentünk” levelezőtársainkkal. A Nemzeti Bűnmegelőzési Tanács programjaként szervezett Tízparancsolat előadássorozat részeként a szegedi fogvatartottak a „Ne ölj” parancs címmel készítettek színdarabot. Most a kedvünkért megismételték az előadást. Aki már volt szülőként iskolai előadáson, az tudja, milyen a saját gyerekeit lesni – mi ezzel a büszke szeretettel néztük levelezőtársaink produkcióját. Ők pedig nekünk játszottak, ránk mosolyogtak. A darab szívbe markolóan komoly volt, nehéz hitelesebb előadást elképzelni: mintha a saját életük elevenedett volna meg a színpadon, mégis adódott alkalom a nevetésre is, és a szemek sem maradtak szárazon. Számítottunk a színvonalas előadásra, de az élmény minden várakozásunkat felülmúlta.
A napra a koronát az utolsó program, a Mécses-találkozó tette fel, ahol már összekeveredett a piros a szürkével. Előbb kiscsoportban osztottuk meg saját élményeinket a békességszerzésről, majd a levelezőpárok egyéni beszélőt kaptak, ami a börtönben a személyes találkozást jelenti. Akikhez nem tudott eljönni a levelezőtársuk, azokkal csoportban beszélgettünk, jót játszottunk, nagyokat nevettünk. Kívülről nézve talán nem történt semmi különös, de
a köztünk levő felszabadult szeretetben Jézus szinte tapintható jelenlétét éltük meg.
Nem is tudom, miért nem jöttünk rá korábban, hogy a „börtönben voltam… és eljöttetek hozzám”-ot is szó szerint kell érteni. Hiszen mi ott találkozhatunk Vele igazán és személyesen, ahol rászoruló testvéreink vannak. És erre a találkozásra nekünk (farizeusoknak) legalább akkora, de talán még nagyobb szükségünk is van, mint fogvatartott testvéreinknek.
Tarján Gabi
vendégszerző
