Az ember úgy van összerakva, hogy valahová szeretne tartozni. Ha az elsődleges közössége megtagadja, manipulálja, elhanyagolja, akkor szükségszerűen keres egy másikat, ahol megkapja azt a fajta melegséget, amit otthon nem. Hidegen ugyanis nem élet az élet – legalábbis drága a fűtés.
Tizenhárom évesen a jobb alkaromon egy felizzított orvosi szikével megégettek. Lefogtak és megégettek – azt hazudták, hogy ez a “bandaavatás” része. Nálam 4-5 évvel idősebb fiúk voltak, és én részlegesen beleegyeztem – már amennyire legkisebb tagként beleegyezhettem. Az ötlet egy osztálytársamtól jött, akit barátomnak mondtam, és aki lépten-nyomon elárult – akkor még nem tudtam, hogy a kortárs kapcsolatok toxikussága még az otthoninál is erősebb és pusztítóbb.
Melegségre vagyunk hangolva, ezt kár tagadni. Az emberek többsége mégiscsak úgy gondol a szeretetre, mint olyasvalamire, amiben nem fázik. Ahol fel tud oldódni, ahol nem kell merevnek lennie, ahol nem kell megfelelnie mások vélt vagy valós elvárásainak, de annyira nem is meleg, hogy mondjuk megégessen…
Az a közeg, ahol ez megvalósul, sokaknak egyáltalán nem adatik meg. Az elvárások okozta sérülések milliónyi fiatalt taszítanak olyan helyekre, ahol a melegség valóságából valamit megtapasztalhatnak, ahol azt érzik, hogy tartoznak valahova, függetlenül attól, hogy mit gondolnak vagy éreznek.
Senkinek nem jó, ahogyan ma a férfiak uralta rendszerekben a nőkkel bánnak, senkinek nem jó a férfi-nő kapcsolat társadalmilag elfogadott mintája – teljesen természetes, hogy ebből mindenki menekül: lányok és fiúk, nők és férfiak. Minden emberi lény a szeretet irányába mozog – arra, ahol minimumelvárás, hogy nincs bántás.
Amerikában akkor csúszhattak el nagyon, amikor a pénzre írták, hogy Istenben bízunk, aztán az írást meg a bízást, Istent meg a pénzt jól összekeverték. Bár ez a világon mindenhol előfordul, de talán mondhatjuk, hogy a legerőteljesebben a Tengerentúlon. A pénzkergetés egyik tragédiája, hogy mindenki fut utána, de igazán senki nem éri utol. Emiatt sokan boldogtalanok és hajszolják tovább, végkimerülésig, mert ha egyszer valaki utoléri, az mégiscsak híres lesz, meg boldog…
A kapcsolataink viszont nagyon erősen sérülnek attól, hogy a nagy rohanásban nem töltünk egymással elegendő időt,
a kevés időből meg lehetetlen minőségit csinálni. A minőségi idő alapfeltétele ugyanis az egymásra hangolódás – ehhez pedig idő kell és jelenlét.
Ha kevés a valódi találkozás a családokban, és ezek is kimerülnek abban, hogy ki milyen elvárást teljesített, akkor hamar kialakul az érzet, hogy csak az számít, amit tettem vagy nem tettem. Sőt, ha nem tettem, nem is érek semmit. Értéktelen vagyok.
Ez akkor tudatosult bennem először, amikor a 7 éves fiam megérkezett az iskolából és megkértem, normál hangsúllyal, hogy valamit majd rakjon el – nem értettem, miért lesz annyira dühös ettől. Ha egy gyerek naponta 8-9 órát tölt az iskolában, ahol egy nyilvánvalóan beteg, embertelen oktatási rendszer elvárásainak kell megfelelnie, bizony erősen sérül ettől. Lehet a kommunikáció bármilyen szelíd, alázatos, gyerekközpontú, ha mennyiségileg az elvárások teljesítésén van a hangsúly, az lerombolja a gyermek mindennemű bizalmát ebben a világban. Egész egyszerűen a gyereknek az jön le, hogy az senkit nem érdekel, hogy ő kicsoda és mit szeretne, hanem csak az számít, hogy mit teljesített, vagy mit nem a felnőttek elvárásaiból. Pedig mi, úgynevezett felnőttek sem szeretjük, ha a 121. kérés érkezik felénk a kedves felettesünktől. És itt nem arról van szó, hogy ne várjunk el semmit! Csak nézzük meg, hogy mennyi a kérés és az őszinte adni akarás a kommunikációnkban!
Szükségünk van arra, hogy csak úgy legyünk valakikkel.
Valakikkel, akik számára a puszta létünk is öröm. De ezt csak olyan emberek társaságában fogjuk érezni, akik nem túlzó elvárásokkal közelítenek felénk, akik meg akarnak érteni, és nem csak a maguk értelmét akarják ránk erőszakolni.
Minden emberi lény ösztönösen keresi a helyet, ahol melegség és elfogadás van, és ahol nem kell folyton mutatványokat bemutatnia ahhoz, hogy elfogadják. Minden szülőnek – „nagykeresztényeknek” talán különösen – fájdalmas lehet elismerni, hogy van, ahol a gyerek jobban érzi magát, mint otthon. A helyzet tragédiája, hogy a látszólagos elfogadás nem megoldás, az nem elég az ember szívének, ahogy lefokozott identitásban sem lelhet otthonra senki. Az ember mérhetetlenül több, mint bármilyen végzettség, okosság, vagyon, hírnév, vagy bármilyen nemi irányultság. Mikor úgy beszélünk magunkról és egymásról, hogy te egy ilyen vagy olyan vagy, akkor melléknevekbe toljuk magunkat, holott mindenki főnév. Nagyon fontos, mit mondunk ki a másikról, és természetesen az is, hogyan mondjuk.
Aki nem szeretetből, nem szeretni akarásból beszél, az nem építeni akarja a másikat, sőt minden bizonnyal rombolni fogja. „Élet és halál van a nyelv hatalmában, ki melyiket szereti, annak a gyümölcsét eszi” – mondja a Szentírás. Ember az embert nem tudja szeretni igazán szabadon, elvárások nélkül, egyedül csak Istennel. Aki maga a Szeretet. Jézus Krisztus, aki Isten megtestesült Szeretete, azért feszült meg a kereszten, és azért halt meg, mert az emberek, akik körülvették, istentelenül, vagyis szeretettelenül éltek. És minden emberi lény, amikor nem szeretetből kiindulva fordul a másik felé, már veri is a szöget a másikba, feszíti, feszültté teszi, és maga is pattanásig feszül. Ha azt várom egy másik embertől, hogy fogadjon el, már rabja is leszek. Ha azt hiszem, hogy a saját elfogadhatóságom más emberektől függ, már börtönben is vagyok.
Fogadjuk el egymásban, hogy nem fogadunk el mindent egymásban.
Ezt a szabadságot ember nem adhatja meg. A saját természetünk szüntelen arra törekszik, hogy mások fölé vagy alá helyezze magát, ezért folyton méregetjük magunkat a másikhoz: mije van, mije nincs, mit csinál a hálószobájában, hogyan csinálja, mennyi pénze van, mit eszik, hol nyaral… ez szó szerint egy ördögi kör és emberi ésszel sosem lesz vége.
Az emberi természet legyőzéséhez természetfeletti erőre van szükség. Mázli, hogy ez megadatott az emberiségnek, ideje volna rácsatlakozni.
„Ha tehát a Fiú megszabadít titeket, valóban szabadok lesztek.” (János 8;36)
