A Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus egyik különlegessége volt az ökumené, a protestáns és ortodox vallási vezetők és a zsidó vallás képviselőinek részvétele, találkozásuk a katolikus egyház fejével. Mindez az 1938-as kongresszuson még álomnak is elképzelhetetlen volt. Vajon miért?
***
VISSZAPILLANTÓ sorozatunkban az elmúlt időszak legérdekesebb, legnagyobb hatást kiváltó, vagy más okból számunkra kedves írásaiból idézünk vissza néhányat. Az idő múlása miatt a cikkekben szerepelhetnek olyan eseményekre való utalások, melyek ugyan már nem annyira aktuálisak, de úgy gondoljuk, érdemes rájuk ebből a távlatból is visszatekinteni. Reméljük, hogy a felidézett tartalmak újraolvasói épp úgy örömmel fogadják a “visszapillantás” lehetőségét, mint azok, akik most találkoznak először egy-egy gondolattal!
***
Ábrahám leszármazottainak sorsa izgalmas regényfolyam, tele üldözéssel, megpróbáltatásokkal, kétségekkel és mégis mindig új reménységgel, hittel, bizalommal, a halál mezsgyéjéről is újrainduló élettel, ahogy erről a Biblia és a történelemkönyvek tanúskodnak.
Nyilván nagyon kirítt az ősi Közel-Kelet népeinek sokféle vérszomjas istensége közül ez az Egyetlen Isten, aki annyira másképp viselkedett, aki nem tűrt meg maga körül más istenséget, nyilván ez az egyik ok, amiért mindig szálka volt ez a – hol maroknyi, hol népesebb, de soha nem óriási – nép a többiek szemében.
De miért vonul végig a zsidóellenesség a kereszténység történetén is? Azén a kereszténységén, amely szent könyvként olvassa a zsidó iratokat, szent földként tiszteli Izrael területét, amely magát Ábrahám örökösének tartja?
Sokat elárulhat erről egy könyv, amely csaknem nyolcszáz évvel Jézus születése előtt íródott: Izajás próféta könyve. Johannes Hartl, az augsburgi Imádság Háza alapítója és vezetője, teológus, tanár hatrészes előadássorozatot szentelt ennek a könyvnek, ezekből az előadásokból ragadtam ki egy szerintem nagyon fontos gondolatsort.
Hartl kifejti, hogy sok teológus hajlik a Szentírás szimbolikus értelmezésére, ami azonban szerinte tévút. Gyakori értelmezés ugyan, hogy az Isten Országa, a messiási korra vonatkozó jövendölések megvalósultak, illetve folyamatosan beteljesednek az Egyházban – az utóbbi években nyilvánosságra került botrányok láttán sajnos nem kell sokat bizonygatnunk, hogy ez önámítás. Jézus világosan beszél, az Ország örömhíre számára nem mindössze annyi, hogy legyél jó ember, hanem Isten királyi uralma, amelyről évszázadok óta jövendöltek a próféták. Feltámadása után, amikor a tanítványok Izrael országának helyreállításáról kérdezik, nem azzal inti le őket, hogy ő eztán már csak a mennyben uralkodna, mindössze annyit mond, „nem a ti dolgotok, hogy tudjátok az időpontokat”. A Miatyánkban nem képletesen érti, hogy „jöjjön el a te országod”, ahogy az sem szimbolikus, amit mennybemenetele után az angyalok mondanak a bámuló tanítványoknak: „ugyanez a Jézus” jön majd el ismét! Pontosan erről beszél aztán Péter: a feltámadt Jézust a mennyek fogadták be addig, amíg a próféták által megígért megújulás, azaz megtérés teljes nem lesz. (v.ö. ApCsel 3, 19-22)
Néhány generáció alatt mindez feledésbe merült, a kereszténység megfeledkezett a választott nép szerepéről, sőt, sokan igyekeztek „zsidómentesíteni” az evangéliumot is. A konkrétan Izrael népére, földjére, városaira vonatkozó szavaknak mind lelki, szimbolikus értelmet tulajdonítottak. Hartl úgy látja, hogy ez a görög dualisztikus gondolkodásmód hatása, amely kettéválasztja az anyagot és a szellemet, ezért nehezen tudja befogadni az Ige megtestesülését. Leegyszerűsítve mondhatnánk, hogy a Jóistent csak a lelkek üdve kérdésében tartották illetékesnek, a világot, a politikát viszont az ember hatáskörébe utalták.
A végidők tekintetében is „naivnak” nevezi azt a gondolatot, hogy a nagy ítélet már megtörtént volna és az egyház növekedése, a jó terjedése fokozatosan elvezet a remélt világbékéhez. Ezzel szemben a Biblia azt tanítja, hogy a búza és a konkoly együtt növekszik, míg egyértelművé válik, mi a jó és mi a rossz, és a szétválasztás majd csak az aratás után történik meg, egészen addig élesedni fog a különbség.
Mégis tetszetősebb a humanista elképzelés, hogy az ember szép fokozatosan fejlődik a jó felé. Máig él, és ma újra nagyon népszerű a görög elgondolás, amely szerint „az emberi értelem minden dolgok mértéke”.
Úgy tűnik, hogy „megsértődünk” azon, amit Izajás szavával Isten kimond: „a ti gondolataitok nem az én gondolataim”,
zokon vesszük, hogy Isten „kilóg” abból a rendszerből, amelyet érteni, sőt kontrollálni vélünk. Inkább hajlunk a „humanista evangéliumra”, mintsem elfogadjuk Isten uralmát.
Inkább legyen mindenki egyenlő, mint hogy Isten rendjében a magunk helyét elfogadjuk. Nem felel meg a politikai korrektségről alkotott elképzelésünknek, hogy egy nép kiválasztott legyen, egy város, egy kis földterület különleges szerepet töltsön be Isten tervében. Nem is beszélve a botrányról, hogy Isten hűséges ahhoz a néphez, akik őt újra meg újra elhagyják. És arról, hogy ez a nép csaknem két évezred után most ismét saját államában él, és bár ma sem bűntelen, mégis élő bizonyítéka az első államelnökük, Ben Gurion szavainak: „Aki nem hisz a csodákban, az nem realista.”
Úgy tűnik, ma is szívesebben imádkozunk „mágikus módon”, azaz Istent győzködve a saját terveinkről, és „kiborulunk”, ha Isten „nem hallgat meg” – azaz, ha mást tervez, másképp tervezi, mint mi. Hartl arra bíztat, hogy vegyük szó szerint, amit Jézus tanít:
„így imádkozzatok: Atyánk, … legyen meg a te akaratod!”,
igyekezzünk felfedezni, felismerni Isten tervét és beleállni, elfoglalni azt a helyet, amelyet ebben a tervben nekünk szánt a Teremtő! És legyünk tudatában, hogy nem árva gyerekek vagyunk, Istennek mindegyikünk számára jó terve van, ezért mondta Ábrahámnak: „benned és utódodban nyer áldást a föld minden nemzetsége!”.
