Január 27-e a holokauszt nemzetközi emléknapja. Ennek kapcsán Goldmann Tamással, a Pécsi Zsidó Hitközség elnökével arról beszélgettünk, hogyan lehet jól emlékezni, és miért nem jó, ahogyan eddig csináltuk.
– Milyen most, 2024-ben zsidó emberként élni?
– Mindig nehéz volt. Egyfelől macerás ez a vallás, másfelől meg valahogy mindig úgy alakul a politika, hogy a zsidóság megítélése központi kérdés lesz. Ahogy a Hegedűs a háztetőn című ikonikus műben Tevje, a tejesember mondja, szarkasztikus humorral fűszerezve, az Örökkévalóhoz szólva: szép dolog, hogy mi vagyunk a te kiválasztott néped, de nem tudnál néha-néha valaki mást kiválasztani? Nehéz ügy ez – most például a Közel-Keleten zajló háború sem segíti az életünket. Aggódunk a kintiekért és Izraelért, mint államért. Növeli a veszélyhelyzetet az is, hogy nekünk is kellett mindenféle biztonsági intézkedést tennünk itt, Magyarországon is.
– Milyen intézkedéseket?
– A Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége Biztonsági szolgálata előírásának megfelelően evakuálási tervet kellett készíteni a hittestvérek védelmére, ha támadás ér minket a zsinagógában, istentisztelet közben.
– Mikor tudatosult benned, hogy zsidónak lenni nem olyan egyszerű?
– Salgótarjánban nőttem fel, ott mindenki tudta, hogy zsidó vagyok – magától értetődő volt, hogy ezt előbb vagy utóbb, játék közben simán megkapom. Én úgy 3 éves lehettem, mikor először lezsidóztak. Onnan emlékezetes ez, hogy nagyanyám egy verset is írt erről. Azért persze nem rossz zsidónak lenni, mert van egy csomó örömteli oldala is a hitéletünknek: az ünnepeink, a hagyományaink tisztelete és életben tartása, a közösségünk történelme inkább pozitív energiákkal tölt el.
– Most épp nem egy ünnep miatt találkoztunk, hanem a holokauszt emléknap miatt. Készül-e a Pécsi Zsidó Hitközség valami megemlékezéssel?
– Most a holokauszt nemzetközi emléknapja van, amikor az auschwitzi koncentrációs tábor felszabadítására emlékezünk. Április 16-án van a holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapja, ugyanis 1944-ben ezen a napon kezdődött a zsidók gettóba zárása. És minden városban van külön emléknapja az onnan elhurcolt zsidóknak. Ez nálunk, Pécsett július negyedike, amikor hittestvéreinkkel elindult a halálvonat….
Pécsről közel négyezer embert vittek el. Van egy zsidó gondolat, hogy akinek a nevét ismerjük, az nem halt meg teljesen, ezért április 16-án fel szoktuk olvasni az áldozatok nevét, mind a négyezer nevet. Amikor felolvassuk a négyezer pécsi áldozat nevét, úgy, ahogy annak idején lejegyezték, a számok emberekké válnak. Hallod, hogy Kovács József, Kovács Józsefné, és aztán Kovács Jocika vagy Kohn Jocika vagy Sárika következik, és nincs beleírva, de érzed, hogy ott egy gyerekről van szó, velük együtt egy egész családról. Apa, anya, gyerekek. Apa, anya, gyerekek. Ritmusa van, és ez igazi dráma.
Pécsett július 5. és 7. között háromnapos rendezvényt tartunk a városból elhurcolt zsidók emlékére. Az iskolásoknak pályázatot hirdettünk „Híre veszett” címmel. A gyerekek feladata, hogy keressenek valakit, aki érintett volt a holokausztban, és ezt a maguk módján, bármilyen technikával, szöveggel vagy képpel feldolgozhatják. Tablót készítünk két hétköznapi zsidó családról, melyet istentisztelet előtt avatunk fel. Tudományos konferenciát szervezünk neves holokauszt szakértők és történészek részvételével, majd a Gólem Színház Szorítsd meg a kezem című előadását láthatják az érdeklődők. A rendezvények nyitottak és ingyenesek. Ezzel is szeretnénk a város polgárait megszólítani, hogy emlékezzenek bátran velünk. Természetesen lesz emlékező istentisztelet, és a temetőnkben elhelyezzük az emlékezés köveit az Áldozatok falánál. A program zárásaként a Hitközségben Az én holokausztom címmel kötetlen beszélgetést rendezünk, ahol a túlélők leszármazottai mesélhetik el családjuk történeteit.
– Mit jelent számodra az a zsoltár, hogy “áldjad lelkem az urat és ne feledd, hogy mennyi jót tett veled”? Elfér ez benned?
– Egyik nagyapám nevelőapja ortodox vallásos ember volt, Auschwitzban megölték. A nagypapám mindig azt mondta: ha ez megtörténhetett, akkor nincs Isten. A zsidó emberek a holokauszt után többnyire vagy vallásosak lettek, vagy ateisták. Sokáig én is azt gondoltam, hogy nekem a vallással nincs dolgom, mígnem egy pszichiáterrel való beszélgetés éppen az ellenkezőjére rá nem döbbentett. Mert nekem ezzel van dolgom: felismertem, hogy a nagyapám cinizmusa élt bennem tovább, és ez rendben is van, lehetek cinikus, de az a cinizmus legyen az enyém, és nem a nagyapámé. No, ezzel azóta is küzdök. És van az a mondás ezzel kapcsolatban, hogy
sosem azt kell kérdezni, hogy „hol volt az Isten?”, mert Ő mindig mindenhol ott van, hanem azt, hogy “hol volt az ember?”
Ezzel sem tudtam még mit kezdeni…A holokauszt mindig szorongás, nagy szorongás. De jó lenne, ha a zsidóságot nem csupán a holokauszttal azonosítaná a többségi társadalom. Emlékszem a pillanatra, amikor egyszer valaki azt mondta, hogy nem azért jó zsidónak lenni, mert volt a holokauszt. Különös módon engem ez teljesen felszabadított. Az, hogy van más koncepció is. Az én családom alapvetően úgy döntött, hogy ha ez megtörténhetett, akkor szakítsunk a vallással – de akkor a zsidóságunkból csak a szorongás marad. Mit lehet ezzel kezdeni?
Az anyai nagyanyám például írt egy könyvet, megírta a maga történetét Auschwitzról. Ő tartotta a szokásokat, minden pénteken gyertyát gyújtott, de a könyvében megírta, csak azért, hogy megkülönböztesse magát azoktól, akik megölték a gyerekét. Ez egy nagyon nehéz történet az én részemről is. Ha ebben a miliőben nő fel az ember, akkor közben sok mindent tapasztal, már más optikán keresztül látja a dolgokat. De borzasztóan nehéz volt, különösen az államszocialista rendszerben.
– Miért, akkor nem lehetett róla beszélni?
– Beszélni lehetett, de erősen távolítottuk, és ez mind a mai napig hat: mi, zsidók emlékezünk a holokausztra, és nem a magyar társadalom. Szerintem ez nagyon nagy hiba. Zsidóként ugyanis borzasztóan kevés tanulsága van a holokausztnak (hacsak nem vagyok nagyon vallásos, és azt mondom, hogy a holokauszt azért történt, mert nem tartjuk a szombatot, vagy mert nem eszünk kóser ételt). Nem örülök, hogy a holokausztmegemlékezést a zsidó hitközség szervezi. Megcsináljuk, emlékezünk az áldozatainkra,
de a velünk élő keresztények
emlékeznek-e arra, mit veszítettek?
80 év megtette a hatását. Most az a fontos, hogy ne történjen újra hasonló. Ne történjen akkor sem, ha benne van a levegőben egy újabb háború, és félelmetes, hogy az érzések is ugyanazok. Ezért fontos a tudatosság: a holokauszt nem történhet meg többet. Soha többet.
